Freakings

Rise of Violence (2019)

A svájci thrasher Freakings két szempontból is különleges zenekar. Egyrészt a trió a kezdetektől, azaz 2008-tól változatlan felállásban muzsikál, sőt a zenészek korábban Lion of Juda néven játszottak együtt. Másrészt a csapat valamennyi kiadványa szerzői formában jelent meg, esetenként LP-n. A szerzői háttér ellenére azonban német nyelvterületen jó híre van a bandának, a Rock Hard magazinban az új lemezükkel a hónap ajánlataként kiemelten is foglalkoztak. Itthon azonban keveset hallani róluk.

A szóban forgó Rise of Violence című album már a csapat negyedik lemeze a sorban. A tagok valamennyien a 40-es éveikben járnak, tehát az új évezredben indult thrash bandák többségével ellentétben nem az anyatejjel szívták magukba a stílust, hanem már tizenéves fejjel átélhették a műfaj aranykorát. Az egyszeri thrasher sokszor már a borítót látva el tudja dönteni, milyen jellegű albumra számíthat a korong elindításakor. A svájci hármas esetében az Ed Repka borítók kép és színvilága megfelelő iránytű a stílus belövéséhez. Ha ez önmagában kevés lenne, a dalok címeire tekintve is egyértelmű, hogy milyen stílussal állunk szemben.

A 11 nótás, 40 perces album mindenféle felvezetés/intro nélkül azonnal berobban és az intenzitás ki is tart a lemez végéig, a tekerős nótákat jóféle kiállásokkal szakítják meg, de csak azért, hogy ismét magasabb sebességfokozatba kapcsoljanak. A lemez egyik legrövidebb dala, a hármas sorszámot viselő Enemy Attack kiváló példa lehet erre, amit egy jóféle vijjogós szólóval is megfejel a gitáros/énekes Jonathan. A legjobb szólót pedig talán az album második felén eltekert Brainwash-ben produkálja. Az ötödikként érkező Dictator of Hate lassabb témákkal kezdődik, de fél perc után itt is felpörögnek a dolgok, a következő Wash me in Blood pedig ismét felvezető nélkül tör rá a hallgatóra, hasonlóan a Nuclear Attack-hez, ami címéhez illően pusztít. Az énektémák természetesen kimerülnek a jól megszokott üvöltözésekben, a refréneknél esetenként csordavokálokat is bevetnek a srácok. Az üvöltés ellenére a szövegek jól érthetők, azokban a szintén joggal elvárt politikai, háborús, illetve társadalmi témákat taglalják. A Psychedelic Warfare viszont rácáfol a címére, a nótában semmi pszichedelikus hatás sincs – mondjuk fura is lenne az előzmények tükrében – ellenben kapunk egy újabb jófajta tekerést. Az utolsó két szerzemény is hozza a bevált formulát. A ritmusszekciót külön ki kell emelnem. A basszusgitár remekül szól, megfelelően alapoz Jonathan riffjeihez, esetenként rövid kiállások is beférnek. A dobok pedig végigszegelik a szűk háromnegyed órát, a záródalban még egy lapáttal rádobva a tempóra.

Konkrét csapatokhoz nem hasonlítottam a Freakings zenéjét, úgy gondolom, hogy a stílus rajongói így is be tudják határolni a trió által művelt muzsikát. Ha mégis példákat kellene felhoznom, akkor elsősorban a közelmúltban egy kiváló lemezzel jelentkezett Assassin korai dolgait, illetve a talán kevésbé ismert, sajnálatosan korán földbe állt angol Pitiful Reignt említeném. A lemez tehát pontosan azt hozza, amit egy old-school thrash kiadványtól elvárhatunk. Aki zenei újításokra vágyik, valószínűleg egyébként sem ebben a mezőnyben keresgél, aki viszont egy jó thrash lemezt szeretne hallani, jól dönt, ha a Freakings albumát választja!

A kritikát írta: Andris

augusztus 16.,
augusztus 26.,