Hasonló érzéseim voltak, mint a BÁL esetében. Ez nekem kicsivel jobban adta, talán a Thy Catafalque párhuzamok miatt, amiket jólesően nyugtáztam. Csak azt a borítót tudnám feledni... (ez nyilván szőrszálhasogatás és a pontszámra sem volt hatással, csak kijött belőlem a kun parasztgyerek).

Ennek sem én vagyok a célközönsége, de sok-sok értékelhető, sőt emlékezetes momentum és téma volt benne, amik magukhoz húztak. Na, meg persze olyan elszállt részek is, amivel úgy löktek el maguktól, mintha katapult lett volna.

Többször nekifutottam. De nem tudtunk barátságot kötni.

A semmiből érkezett ez a projekt lemez. Hogy is mondjam, első néhány hallgatás még nem adta az igazi élményt, de már akkor is volt benne valami. A hallgatás és pontozás előtt javaslom nézzetek utána a miértnek! Az megmagyarázza a koncepciót és a megvalósítást is. Vannak jobban tetsző, könnyebben befogadható és nehezebb darabok is, de így kerek a történet.

Nehezen emészthető, kevés kiugró momentummal. A záró Visuals pont ilyen, csak kár, hogy visszatérnek a brutalizáláshoz a végére.

Semmi olyat nem hallottam benne, amit a stílus alapbandáitól már ne hallottam volna. Azt hiszem, az ilyenekre illik a tisztes iparosmunka megnevezés.

Ez most minden pozitívuma ellenére sem esett jól. Számomra ez most egy olyan utazás volt, amire csak kényszerből mentem el és bár szép tájakra vitt, mégis szívesebben maradtam volna a seggemen.

Alapvetően nincs baj vele, csak egyrészt semmi emlékezetest nem találtam benne, másrészt meg olyat se, ami kiemelné azon bandák közül, akik az évek során hasonló stílusban alkottak.

Ez tökéletesen beleillik a Mithridatum, Ignomity God Disease, Mork, Erang sorba.

Nem találtunk egymásra. Naga kommentjével teljesen egyet tudok érteni.

A dalok hossza nálam nem segítette a ráhangolódást. Meg a kevés kapaszkodó sem. Kábé agyonnyomott a végére. Egyébként érteni vélem, mi tetszhet a stílus rajongóinak.

Nem az én világom. Érzem persze benne a munkát, a művészetet, az igényességet. Tudom is értékelni. Jók a hangulatok, a dallamok, a vokál viszont a z én ízlésemnek túlzottan előre van keverve és hosszú távon (bocs, nekem ez a 26 perc is sok volt!) fárasztott.

Ez a dallamok miatt egy kicsit jobban tetszik. A problémám itt is az, hogy a vokált én kicsit hátrébb tettem volna, mert így pont elveszi a gitárdallamok elől a fókuszt.

A koncepció nagyon szimpatikus, de a kivitelezés el lett szúrva véleményem szerint. A riffeknek a monotonsága nagyon szépen áthozza a puszta végtelenséget, de a power chordok-tól kihullik az összes hajam, annyira unalmasak. Ezeket kompenzálják a színes billentyűs betétek az az az indusztriális hatású szintik amik nagyon tönkre teszi az atmoszférát, mert semmi közük nincs a természethez, a földekhez, a parasztsághoz, a legelőhöz. A doom/dsbm átitatva industrial-lal, furcsán veszi ki magát az Alföldön, egyébként dsbm-nek ez túl progresszív és színes, inkább mondanám, hogy ez indusztriális doom metal. Technikailag, a dalok legtöbbje össze lett csapva, egyik rész után a másik ami egyébként tök jó tud lenni, de itt olyan érzésem van, hogy ötlet hiányában nem adták ki magukat a részek. Nem vagyok képes a zenével utazni, furcsán rángat az egész, vagy kicsit vagy nagyon, de mindig kiszámíthatatlanul és ízléstelenül. Őszintén 1 db olyan rész nem volt, ahol azt mondtam volna, hogy "uhh ez tök jó". Nagával dolgoztunk/dolgozunk együtt, az én anyagaimat is kiadta az NGC, de ez az őszinte véleményem.

Nagyon érdekes album, nem ismertem ezt a zenekart. Ez az experimentális/avantgard metal-nak egy nagyon jó példája, tényleg határokat súrol, sőt túl is lépi azokat, de olykor azt veszem észre mint a Pusztánál, hogy vannak random nem összeférő momentumok egymás után, amiket nem lehet megmagyarázni. Egyébként annak az avantgard metal-nak amit a MITHRIDATUM - HARROWINGA-on hallotunk ez kb. az ellentétje, mert itt sokkal nagyobb hangsúlyt fektetnek a mesélésbe, a trip-be, a pszichózisba, a másik sokkal agresszívabb és dühösebb. Technikailag, néha agyon vannak kompresszálva a sávok és így minden veszít az energiájából. Szép és barátságos atmoszférát hoz a 2. szám, kíváncsi lennék erre dobok és torz gitár nélkül és hogy mi alakulhatna ki belőle az elejétől a végéig. Vicces, hogy a vokálok death metal-osak, véresek és gyerekzabálóak, de a hangszerek boldogok és önfeledtek. Olyan mintha, a zene az énekest szeretné nyugtatni, dédelgetni, ölelgetni. Lenyűgöző, hogy 1 személyes zenekar.

Igyunk, háborúzzunk, halljunk meg és menjünk a Vallhallába. Tőlem személy szerint messze áll ez a műfaj, főleg amikor zenekarok BM-et akarnak ebbe csempészni. Na ezek a srácok nagyon jól csinálták. Nincs túltolva a mű-folk metal, hanem vannak aranyos folkOS részek, részeges (power) metal-os részek és dühös black metal-os részek és ezek mind nagyon szép egyensúlyban vannak. Sok meglepetést okozott ez az album egyébként mert néhány pillanatban felkaptam a fejem, hogy "ezt jól hallottam?" és igen. Itt mindig az jut eszembe, ha vissza mennénk az időben és megmutatnánk a zenéjét ennek és ilyesfajta zenekaroknak egy vikingnek, mit szólna hozzá. Nagyon sok benne az énekeljünk és táncoljunk együtt kórus rész. Néha nekem nagyon nyálas és akkor egyből át akarom tenni.

D.Arts.: Király bőgő hangzás, ami nálam alapból egy + pont. Magyar, még 1 pont. Vannak benne matekfeladatok, még 1 pont. Kórus tisztán éneklős részek, ahol van egy olyan tag aki nagyon próbál hörögni, de nem megy neki -1 pont. Először nem hallottam, hogy a pergő az pergő -1 pont. Hooligans: szar szövegek, agyonbaszott dobok, széteditált sematikus gitárok viszont király riffek. Ground 0: Ha rossz a kiejtésed, ne énekelj angolul szerintem. Tök jól szól a dob, egyedis. Klasszikus dalfelépítés. Kicsit slipknot. Sláger. Post Partum: Nagyon vicces és tök jó. Olyan mintha a Sound Garden-t ötvöznénk a Korn-nal és a Breaking Benjamin-nal. Tök jó hangja van az énekesnek és kurvára Chris Cornell. A zene is tök egyedi a semleges struktúra ellenére. Darknet Suffer: Megint csak jó a basszusgitár hangzás. Először Incubus aztán Jinjer. Jinjer hörgés nélkül. Signal: nem tetszik Synchroning: tök jó, funk/metal. Ötletes, kreatív, megint azok a rohadt kórus részek... Lehet el kéne mennem pszichológushoz, mindenhol ez a problémám Post Partum: még egyszer. Linkin Park. Tetszik a gitár hangzás és megint van egy beteg riff ami királlyá teszi a nótát. A szóló is fasza, az énekes az aki elviszi itt a történetet szerintem. Itt a kórus részek az élvezhetőbbek számomra.

Még őket sem hallottam. Fincsi. Nagyon tetszik a tér amiben játszanak és itt most a hangzásra gondolok. Minden hangszer egy szobában van vagy legalábbis úgy hangzik. Imádom a ride hangját. A vokalistát hagynám a füleimbe üvölteni, mert kibaszott jól szól, nagyon agresszív, sötét és a "recsegője" borzasztó jól áll a torkában. Iszonyatos a zúzás, a káosz és annyira egyben van az egész. Megint csak a befektetett idő, energia. Ez az energia tisztán átjön és leszakad tőle a fejem meg a hátam. Ezek a riffek, ez a dobolás, ez a vokálozás, leszartam a bokámat tényleg. És itt nincs az a túltolás mint mondjuk az Infant Annihilator-ba a 64-es lábdob meg ilyenek. Ez az album tök természetesen szól és tök természetesen bassza szét az arcod.

Nem tudom hová tenni ezt az albumot. Tök kemény, tök hangulatos, de valami hiányzik. Tetszenek a lassabb death részek, és a death-es hörgés, tetszik a doom-os monoton halálszag. Szerintem death-nek nem elég death, doom-nak nem elég doom. Nagyobb kontraszt, nagyobbat tudna ütni, de lehet nem ez a cél, nem tudom. Lehet, hogy bennem van a hiba, lehet, hogy én nem értem miről szól a death/doom, miről szól a god disease vagy miről szól maga az apocalyptic doom, de én egy ilyen besorolás alatt, ilyen névvel és ilyen albumcímmel valami brutálisabbat és meghökkentőbbet tennék az asztalra. Ha ez egy leves lenne, sótlan lenne és a só valószínűleg egy kis blast beat lenne, egy kis matekozással adhatnánk hozzá borsot is és mindjárt más lenne a leányzó fekvése. Igen, nagyon elkeseredtem és nagyon megsemmisülve érzem magam, de mégsem :D

Ez 2012-ből való, szerintem nem vehet részt a játékban.

A dalszövegen nagyon jót mulattam. A borítókép is vicces. First wave BM? Second? Szimplán Heavy metal? Be kell sorolnunk? Nem hiszem. Szeretem amikor valaki ennyire tudja magát nem komolyan venni és közben ilyen jó produkciót előadni. Ha jól hallom kvlt drums vst-t használ és az nagyon trve. A basszus témák kiemelkedőek, de alapból tök jó riffeket talált ki. Kreatív cucc. Alapvetően tök jó hangulata van az egész albumnak és szívesen lógnék azzal az arccal aki ezt csinálta. Aranyos cucc.

A dot dot dot csatorna általában király albumokat szokott feltölteni és ez sem kivétel ez alól. Tök jó az atmoszféra és egy remek utazásra vitt el ez az kiadvány. A borítója is nagyon tetszik, ez a zöldes kékes, lápos, kastélyos festett történet tök jól átadja vizuálisan az albumot. Kivételes, hogy olyan akkordokat használ, amiket pl én nem használnék egy riffen belül és valahogy mégis jól jön ki. Valahogy mégis az az érzésem, hogy nem elég innovatív, ő is kvlt drums-t használ (ami jól hallható) és azt gondolom, hogy csiszolhatta volna a dobok hangzását annyira, hogy belepasszoljon ebbe az egyedi atmoszférába. Tök jók a vokálok és a kórus szinti is. Alapvetően nem lóg ki a sorból, de egynek elmegy.

A Katedralen-t meg sem közelíti, illetve ez egy teljesen más irány. A dobok szörnyen rosszul szólnak szerintem, túl vannak plasztikázva. A basszusgitár viszi az egész albumot. Itt is vannak nagyon ütős riffek mint az előző albumon. Ami itt nagyon tetszik az a gótikus/horror hangulat, a szintik, bár én úgy ismertem meg a Mork-ot, hogy kő kemény Norvég black metal-t játszanak, itt ez egy másik arca a zenekarnak, de egyértelműen nagyon különleges amit csinálnak. Könnyű és élvezetes hallgatni.

Nehéz más pontszámot adnom, mert pont el van találva az ízlésemnek legmegfelelőbb történet. Kaotikus, disszonáns katyvasz, remek minőségben, ahol az összes hangszer a saját útját járja. Amikor a zavar egy masszává áll össze, nagyon szépek a melódiák és emocionálisan hatnak. A headbang-elős részektől leszakad a fejem. A dalszövegek is kellően pszichotikusok és szürreálisak. Tisztán hallani, hogy ebben az albumban rengeteg idő és energia van és az szerzők/előadók rendkívül tehetségesek és kreatívak. Ahhoz képest, hogy viszonylag sok ilyen banda van, mutattak valami újat is, van innováció.

10-et adok, mert a sajátom és szeretem és imádom az NGC-s kazettákat és imádom, hogy a BMP is felfedezte és a többi és a többi.

Ő sem lóg ki a sorból annyira, 1-2 átvezetőt kivéve. Nagyon gyors, nagyon gonosz és fagyos, de alapvetően nem volt olyan dolog az albumon amire felkaptam volna a fejem. Talán az 5. szám volt az ami hozott valamit, ezzel a maszkulin, dühös őrjöngéssel. Volt amikor headbang-re kényszerültem, volt amikor ökölbe szorult a kezem és harcba akartam indulni, de nem volt egy nagy durranás véleményem szerint.

A hangulatot a szövegek és a betétek miatt leginkább mi értjük csak itthon. Olyan szépen tapintható a magyar búskomorság, az alföld száraz szele marja az arcot, ahogy pörög a lemez. A hangzás itt teljesen passzol a koncepcióba, mint ahogy a borítót is csak lelkesen tudom dicsérni. Nekem Kátay neve is beugrott több alkalommal. Vegyük észre azt is, hogy míg a Békaember ebben a körben ékes példa a #nemfejlődésre, addig ez a project csak az elmúlt pár évben mekkora utat járt be. Nem tudom, hogy alázat, tapasztalat, vagy mi vitte előre a jó úton, de ez az amiről nem kellene letérni.

Elszabadult egy valami. A kevesebb több lett volna. A figyelem lekötéséhez és fenntartásához kellettek volna olyan zenei elemek, amikhez jobban lehet kötődni, de ilyenből én nem sokat hallottam, vagy nem olyanok voltak, amikhez én kapcsolódni tudok. Lényeg, hogy nyomtalanul elment mellettem.

Túl vidám és szellős ez énnékem. Az északi életérzés ezen része engem évtizedek óta elkerül és van egy olyan érzésem, hogy ez már nem is igen fog megváltozni. Zeneileg nem tudok belekötni, csak a hangulat megy el mellettem észrevétlenül.

Zsoltot a DAT alapítóját kedvelem és nagyra tartom, tőle kaptam egy forgatáskor ezt a lemezt. Hullámzik az anyag, de ez azért nem meglepő, mert vegyes felvágott az alkotógárda is ugye. Az egységesebb, koherensebb lemezeket jobban kedvelem. Tartalmilag nagy bajok nincsenek, de az én fülemnek túl kiszámítható, uram bocsá' sablonos, a lelkemnek pedig nem elég sötét. Kegyetlenkedésekben bővelkedő lemezeket részesítek előnyben inkább.

A csiszolt hangzásnak éppúgy megvan a létjogosultsága, mint a pudva mocsárnak, vagy rozsdás tompaságnak. Az a lényeg, hogy mit akar átadni az alkotás. Egy verset is el lehet szavalni millió féle módon. Lesz akinek ez a verzió adja a lódbőrt, másnak meg a húszadik a sorban. Jómagam szeretem mindkét végletet és az átmeneteket is, csak illeszkedjen a koncepcióba és ne menjen az élvezhetőség rovására. Mivel itt a banda az őrületet vegyíti a csillingelő dallamokkal és odafigyelős elmebaj ez is a maga módján, ezért zsánerembe találtak. Van mit csiszolni rajta és az igazán nagy lemezekhez nem ér fel, de örömmel pörgetem akár többször is, vagy hasonszőrű barátaival egyetemben. Még sok legalább ilyen disszonancia halmazt erre az évre.

Nem gondolták túl. Mindegy, hogy az ember hol kapcsolódik be, véletlenül játsza-e le az album tételeit, mert minden dal egyforma, nincs a lemeznek íve, de karaktere se sok. Itt tényleg mindenkinek egy metronóm jár cammogósan a fejében és irtó nagy az összhang minden szempontból. Egységes a lemez, csak egységesen nem túl izgalmas.

Rettenetesen sajnálom, de engem elkerült a varázslat, amit itt többen megéltetek.

Valamikor régen volt egy másik lemeze beajánlva, mert erre a békára emlékszem. A régi oldal már nem elérhető, hogy rákeressek, de meglepne, ha agyonpontoztam volna. Abban is biztos vagyok, hogy emberünk pont semmit nem fejlődött az elmúlt 10 évben. Vérszegény ez így. A hangzás az, ami valóban aranyos így 2023-ban. Egy budiban is tudnak már ennél jobb felvételeket készíteni.

Az utolsó tétel húzta el 5-ről a pontot 6-ra. Trve kvlt cucc annak minden ismérvével, minden formai követelményt szépen megtartva. A hangulati elem meg nem hoz lázba, mert érdektelen. Egy Mork ebből a körből inkább pörögjön, mint ez, ha már BM és fagyos észak.

Stílusgyakorlat. Semmi zavaró, semmi izgalmas, de semmi bántó sincs ugyanakkor. Középre igazított BM, hogy ne lógjon ki semelyik irányba se.

Naga sorai igazak ha szét akarom szedni - a zenét. Én viszont nem akarom szétszedni, hanem csak élvezni a hatását, amit rám gyakorol. Jönnek ki hasonlóak szép számmal, de itt megvan az a fűszer is, ami máshol nem feltétlenül van jelen. A magam részéről lubickolok az ilyen anyagokban.

Nekem ez igazi meglepetés. Valahogy így kellene mindenkinek itthon BM-t készíteni. Értem is, hogy miért egyszemélyes project. Nehéz lehet megfelelő alkotótársakat találni (már ha van erre bármiféle igény persze). Csodálatos itthonról ilyesmit hallgatni!

Ezzel is az a bajom, hogy egy alapvetően gonosz és rideg zenének kellene lennie, ehhez képest vidáman nyargal a hóesésben és rácsodálkozik a hó fölé emelkedő krókuszok szépségére. Metált azért hallgatok, mert azt szeretném, hogy pusztítson el, erőszakot tegyen a lelkemen. A kevés kivétel az, amikor valamit technikailag, zenei szerkezetek miatt tartok nagyra, mert agyalni kell rajta, nem adja meg magát egykönnyen. Nos eme produktum se fejtörést nem okoz, se a ravatalon nem látom magam tőle, szóval nem nekem szól. Jut is eszembe: a Satyricon sokkal egyszerűbb zenét játszik, mégis mennyivel hatásosabb, magával ragadóbb a végeredmény. Igen, mert az a kevesebb hang az úgy van összerakva és kitalálva, hogy üssön.

Kezdjük a kört a legkönnyebbel...ezt már sokat hallgattam. Nagyszerű, egyedi hazai lemez.

Van benne lehetőség, de nekem ez valahogy még nem elég kiforrott. Részleteiben nagyon finom lemez, de egy ilyen összetett muzsika egységesebb képpel többet adna. Az Oberon's Forests lehetne kiindulási pont, a gitár valóban erőtlen, de én az egész anyagot tompának, életlennek éreztem, ha már sok hangszer, hangszín, jó lenne megmutatni őket, nem elrejteni a szőnyeg alatt.

Eszembe juttatta, hogy milyen rég nem érkezett már zseniális Moonsorrow lemez. A Manegarm sem egy rossz zenekar, igazi veteránok, de sajnos az egy helyben topogós fajtából és nagyon gyorsan meg is untam. Nekem túl direkt, túl arcbamászó ez a fajta vikingeskedés, viszont a produkció profi.

Egész korrekt dalok, de minden dalban akad valami gagyiság. Gyenge narráció, vicces kiejtés, amit már tinikorom óta nem tolerálok magyar bandánál annak ellenére, hogy én sem vagyok angol professzor. Nem rossz dalok ezek, de egyetlen, jobb banda által előadva eljátszva sokkal hatásosabb lenne.

Átlagosan napi 20-30 promós anyaggal találkozom, melyek közül igyekszem kibogarászni azokat, amelyek valamelyik szerkesztőnek esetleg bejöhet...néha beletrafálok, néha nem, előbbi esetben viszont örömet szerzek és egy jó cikk is születhet...így történt ez most is, hiszen ahogy belefüleltem az Ignominy disszonáns borzalmába, rögtön tudta, kinek kell küldeni. A maga közegében ez egy méreg erős lemez, bemutatkozásnak meg pláne megteszi. Nem az én zsánerem ez a fajta technikás, mégis folytogató death metal (én a tajparaszt, föld alól felböfögő vonalat kultiválom), de még így is jó volt párszor lepörgetni.

Nem elég ahhoz, hogy beragadjon a lejátszóba, de a stílus rajongóinak egy teljesen megfelelő death/doom metal korong. Én alapvetően kedvelem a melankólia, búslakodásmentes, vagy ezekkel szerényen bánó death/doom szörnyetegeket, ahol a dohos pusztulat a főszereplő. A God Disease gyengesége pont az, hogy nem tudja eldönteni, milyen irányba akar kifutni.

Hangulatos, szépen szól, de meg nem mondanám, mi emeli ki a dungeon synth lemezek közül. Nekem a többség ugyanazt nyújtja, egyedül a tavalyi Arcanist tudott megfogni magának.

Nem rossz és nem is jó. A címadó dal kifejezetten tetszett, valamint az alapokkal sincs baj, csak nem tart sehova.

Nagyon hangulatos EP, de ezért van ott az atmoszférikus jelző. A hangzással semmi probléma, kellően karcos és rideg, az elszállós részek és a vokál adnak némi pluszt, de annyit nem, hogy különösebben kiemelkedjen saját közegéből. A Halcyonic Command tetszett a legjobban.

Nekem egy kisebb csalódást okozott a lemez, mert az elődjét kifejezetten kedveltem. A hozzászólásokban olvasott "középre igazított" megjegyzéssel teljes mértékben egyet tudok érteni.

Nagyon sokszor nekiugrottam és szerettem volna szeretni, mert zenei szempontból irgalmatlan, amit művelnek, azonban nekem ez a fajta káosz mindig sok egy szuszra. Stílusában azonban keményen ott van.

Zenében csúcs, egyszerűen egyedi, viszont a vokál nekem is sok. Kegyetlen és brutális, de mivel valóban elől van és sok van belőle, gyakorlatilag saját magát semlegesíti rövid időn belül. A végére olyan, mint egy szúnyog, ami éjjel kőröz a fejed fölött és nem tudsz elűzni.

Legközelebb nem maradok ennyire az utolsó pontozók közé, mert erről mindent leírtak a többiek. Black metalhoz polír és itt-ott már túl vidám, de annyira nem rossz, hogy ne menjen el a háttérben. Tisztességes középszer.

Pár éve találkoztam az egyik kiadványával és arra emlékszem, hogy furcsán gnómszerű károgás csapta szét az egész szerzeményt. Ahhoz képest a fejlődés tagadhatatlan, noha még mindig úgy érzem nem érte el az igazi zenitet ez a projekt. Az indusztriál bevonása egy kicsit olyan érzetet keltett bennem, mintha a jövő cyberpunk Alföldjén lennék, ahol kiborg kaszások gondoskodnak az új kenyérről. A ds kifejezetten tetszett, a metal se lett éppenséggel rossz, de néha kicsit céltalannak éreztem az éles váltások utáni részeket. Erre jó példa a Lengj, csak lengj, ahol kifejezetten zavart, hogy egy szöveges szekció zavarta meg a zenét a kibontakozásban. Szóval jó az út, de még van tér az alkotó előtt.

Még decemberben hallottam először ezt az albumot és már akkor megkapott ez a már-már skizofrénnek mondható hangulat. Most, hogy már egy érettebb társaság van errefelé merni is ajánlottam a cuccot :) Úgy tud tabukat döntögetni, hogy nem akarja teljes egészében elhagyni azt a világot, szubkultúrát, amelyhez szólni szeretne, ami szerintem hatalmas erény. Hangszerek garmadája kap kisebb nagyobb szerepet, ami néha valóban összefüggéstelen érzetet keltenek bennem is. Öncélúságnak még nem nevezném, azonban egy picit visszafoghatná magát az alkotó legközelebb, csak hagyja lélegezni a dalokat. A kontraszt az olykor megjelenő mély hörgések és a játékos zene között nagyon imponáló.

Nagyon nem az én terepem az ilyen mulatósba áthajló fesztiválzenekar dolog, noha vannak benne olyan részek, melyek figyelemfelkeltőek. Ilyen az első dalban az elcsendesedő, ízléses pátoszosság, ott éreztem a skandináv eleganciát. A vokál acsarkodik rendesen, mégis olyan üresnek, semmitmondónak, lélektelennek éreztem, hogy már fájt. A tisztább részekben több élet van, de nem sokkal. Zeneileg pedig nagyon vanília puding...édes és unalmas. Ha ilyen stílusú zenére vágyom, akkor marad a Kampfar. Az, hogy a Napalmnál vannak nem befolyásolt, noha a legtöbb rostájukon szereplő bandától nekem is nagyon színpatikussá válik a beton a tizedikről.

Megfogadtam Sanyi tanácsát és utánanéztem a koncepciónak. Dicséretes témaválasztás, egy olyan dologról, ami még mindig inkább stigmának számít hazai berkekben. Zeneileg kommunikáció van a bandák között, meglátszik, hogy valamilyen szinten egy concept albumról van szó. Vannak kevésbé rokonszenves elemek, akár csapatok is a lemezen, voltak dalok melyek nem tudtak igazán meghatni, de azért mégiscsak sikerült nekem is tépni pár szálat a csokorból. A Post Partum dalai kifejezetten tetszettek.

Ők is jól keverik a betont. Brutálisabb, mint a Mithridatum, viszont könnyebben is megfejthető, szóval valamit valamiért. A gitár tónusa oltári módon tetszik, az a tipikusan érces, lélekrombolóan gépies cucc, ami nem ismer kegyelmet. A hangzás az olyan, amilyen, ez a zene ezt követeli meg, még a húrok rezonálását is hallani. A dalok felépítése fineszes, ám nem annyira, hogy az hosszú távon lefárasszon, legalábbis engem végig szórakoztatott a lemez. Az új vesémről a számlát majd kipostázom nekik.

Van súly, van hörgés, sőt még sebeket is tud ejteni pár óvatlan pillanatban az arra hajlamosak lelkében, de alapjáraton nem győzött meg a lemez. Többször is olyan érzésem volt, hogy ez inkább egy szimplán lelassított death metal album, amit azért helyenként megkínáltak pár sablonosabb doom riffel is, csak, hogy azért mégse lógjon ki annyira a lóláb. Peacevillehez képest komorabb, kripta death/doom-hoz képest túl érzelgősek a témák. Két szék közé esett nálam a God Disease, noha vannak erősebb percei.

Nagyon szép lemez. Sokrétegű, andalító és egyszerűen jó figyelni, ahogy különböző módon haladnak egyik hangról a másikra az ujjak. A csilingelő, tüneményes tónusok váltakozása a komoran, hosszúra elnyúló szekciókkal hatásos módja annak, hogy kellően erős hangulatot teremtsen. Minimalizmusról itt szó sincsen, hiszen több hangszer is szerepet kap a dologban, mindez hatásosan repít minket egy olyan világba, amely talán sosem létezett. Az én személyes ízelésemnek kicsit túl szépek az előadott futamok, de mindenképp megérdemli a jól elfoglalt helyét a ds világában.

Kis szafaládé koromban én is csíptem a Breki Show-t, szóval egyből megvolt a közös hang varangy úrral. Nincs sok talány magában a zenében, egy heavy metal szűrőn áttolt black 'n roll az, amit nyom és az a helyzet, hogy én erre bőven tudtam bólogatni mosogatás közben. A szólok jó helyeken vannak elhelyezve, a témák tapadósak, a dob teszi a dolgát, gyenge pontnak a vokált mondanám. Elég tompának és élettelennek hatott, mintha egy nagyon csúnya megfázás közben tolta volna le a kuruttyolásokat. Nem fogja megváltoztatni az életem, de egyáltalán nem bántam, hogy megismerkedtem kétéltű lantosunkkal. A franciákat kerülje messzire...

Nincs itt semmi baj, sőt atmoszférikus black metal mivolta ellenére is csupa emlékezetes dalrészletekkel, gitártémákkal billogozta bele magát az agyamba. Nincsenek "túl szép" részek, sem 15 percen át kitartott riffek. A vokál nekem teljesen bejött, komor és rideg, noha meghallgatnám ugyanezt a zenét egy sokkal élesebb károgással is, szerintem teljesen más energiákat szabadítana fel. Tempóváltások vannak, de néha laposabb szekciók is, amiért kár. A billentyűk ízlésesen díszítik a dalokat. És igen a hangzás nem modern, amiért tudom, hogy egyes kultúrákban száz korbácsütés és bónusz kézlevágás jár, de ennek bizony ilyennek kell lennie.

Ismerős név, de eddig nem hallgattam meg az új albumot. Szokás szerint ismét változott egy kicsit a dolgok állása, talán a legkönnyebben megközelíthető alkotása ez a Morknak. Szinte azt is mondhatnám, hogy easy listening black metal ez könnyen megfogható dallamokkal, enyhén black 'n rollba hajló riffekkel és egy stílusához képest teljesen korrekt, kásamentes hangzással. Ez a slágeresség sokaknál bejöhet, de én szeretem, ha egy kicsit több kihívás elé állít egy lemez. Nincs vele különösebb baj, de számomra kissé érdektelen lett az új lemez, talán az eddigi leggyengébb.

Álmatlanság volt rajtam előző éjszaka. Hogy ez miért fontos? Mert szerintem az ilyen és ehhez hasonló disszonáns, változó halmazállapotú kottagyűjtemények ilyenkor működnek a legjobban. Amikor félig ebben, félig egy másik dimenzióban vagy és nem is igazán tudod eldönteni melyikben kéne lenni. Hallottam már ehhez foghatókat, de egyszerűen nagyon élem a klausztrofób riffek garmadáját. A dobos meg zseniális.

Nekem voltaképp csak egy bajom van vele: túl rövid. Még egy ilyen hosszúságú szám erejéig ellettem volna ebben a furcsán komor dimenzióban, ahová elkalauzolt a lemez. Kellően kormosak a témák, a vokál karakteres, ráadásul úgy, hogy tulajdonképpen a hagyományokat követő módon van elénk tárva a szövegvilág. Zeneileg tényleg semmi kivetnivalóm nincs: dinamikus, lélegeznek a dalok, atmoszférát teremt. Csak ne érezném mindig azt, hogy túl hamar vége van...

Érzékeny fülűek itt is megnyugodhatnak, tiszta és modern a hangzás. Egy teljesen korrekt melodikus black metal album ez, ami néha talán már túlságosan is fényes és optimista hangokat üt meg, de ez legyen az én bajom. A 32 perces hosszon talán lehetett volna még gyúrni egy kicsit, még úgy 2 dal erejéig. Vannak tapadókorongos riffek és bólogatásra késztető dallamok, de igazán olyan, ami beakasztotta volna a rozsdás hurkot a golyóimba nem volt. Boris YouTube csatornája egyébként egész szórakoztató. :)

Nagyon kellemes hangulatot teremtett számomra a lemez. Egyedi, váratlan megoldások, színes zenei kavalkád. Annak ellenére, hogy néhány helyen zavaró az ének, teljesen illik a zenéhez. Igazi, underground utazás az Alföldön!

Amennyiben avantgard stílusban megalkotott metal lemezt hallgatok, óhatatlanul az utánozhatatlan Arcturus zsenialitása ötlik a hallójárataimba. Ez a finn, egyszemélyes formáció sem szolgáltat rossz zenét, de ahelyett, hogy hatásos lenne, néhol az öncélúság kerül túlsúlyba. Hangulatilag kifogástalan teremtmény.

Bevallom őszintén, én sokkal gagyibb dalokra számítottam. Ehelyett viszont kaptam számtalan, részletesen kidolgozott, aprólékosan felépített epikus, himnikus szerzeményt. A black-es részek tetszenek a legjobban, a folk elemek nagyon érzékletesek és hatásosak. Külön tetszik, hogy a szövegek eredeti, svéd nyelven íródtak! Nem korszakalkotó, de kellemes hallgatni való album!

Az ötlet díjazandó, gratulálok a DarkArt Tattoo-nak a 30 éves fennálláshoz, és további sok sikert kívánok a jövőben! Az albummal kapcsolatban vegyes érzéseim vannak, nagyon kevés pillanat van rajta, amely közel áll az én zenei ízlésemhez. Megbántani senkit sem fogok, így a pontszámom a semlegességet tükrözi.

Ritkán találkozhatunk ilyen különleges zenei csemegével, amely avantgard stílusjegyeket is magában hordozó, a szürreális dimenzió kapuit szélesre táró, szépséges death metal. Hálás köszönet az ajánlónak, bearanyozta a vasárnapomat!

Amikor nem telik el 5-6 másodperc két pengetés között, és egy picit beindul a gépezet, akkor egészen jó dolgok szűrődnek ki a hangfalakból. Egyébként dögunalom. Valószínűleg azért is talál meg magának ritkán a doom stílus, mert türelmetlen vagyok. Mindig azt várom, hogy történjen már valami érdekes!

Totál hulla hangulatot teremtett. Még a kissé vidámabb hangvételű People of the Crystal Cave sem hozta vissza a lelkesedésemet. Nekem nagyon hiányoznak a gitárok és a dobok. A maga nemében ez biztos nagyon profi, de számomra értéktelen.

Hát, ez egy nagyon érdekes és néhol mókás post-black heavy metal mixtúra! A zene tök átlag, sablonos témákra épül, a szövegekben a halál, a fantasy és a horror mellett megfér egy kis nekrofil szexualitás is: "She's lying 6 feet under, and I got 6 inches in my pants!" A szaftosabb részeket inkább nem idézem. Összességében azt kell mondjam, hogy nekem egy jó hideg sörrel elmegy!

Ez a kislemeznyi dalcsokor egyszerűen úgy jó, ahogy van. Atmoszferikus black metal Ohio-ból. Nekem tetszik.

Engem nagyon elkapott a hangulata. Valódi, hamisítatlan norvég black metal. A klipes nóta zseniális!

Gyönyörűséges hangorgia!

Az alkotás minden egyes black metal klisét tartalmaz, ám a produktum távol sem klisés, sőt! Észvesztő érzelmi és zenei hullámvasúton utaztatnak a harmóniák, imádom az ilyen ZENÉT! Gyakran szoktam hangsúlyozni, hogy nem rajongok túlzottan az egyszemélyes projektekért, de mostanában egyre több ilyen underground album igyekszik engem jobb belátásra bírni! Gratulálok Bálintnak, remélem, sokat hallunk még felőle az alkotásai által! Köszönet a csodás zenei élményért!

Alapvetően komálom a stílust, és a hangulatot, amit a lemez nyújt. Ezen kívül semmi egyediség, semmilyen kiemelkedő momentum. Beleszürkül a nagy átlagba.

Szívesen merülök el az underground ennyire kies mélységeiben is, még ha nehéz is a hallgatnivaló. Érdekes a koncepció; van, ami nagyon betalál (pl. Mikor anyánk) és van, ami nem csapódik le kellő súllyal. Borult mű, izgalmakkal és akadályokkal… Nem kezdőknek való!

A jazzes elemek ezúttal kevésbé idegesítő színezetet adnak a Beksinski borító által már előre sejtetett őrületnek. Mindig félek a jazzes beütésektől, mert az öncélúságot remekül ki tudja szolgálni. Itt egyáltalán nem így van. A daloknak van hangulata és sodrása, van spiritusz, van erő, vannak kapaszkodók. Az Oberon’s Forestre még akár azt is mondhatjuk, hogy Kátais, még ha Kátai en-block ezerszer sokrétűbb és izgalmasabb is. A Deeper Labyrinths of the Mind pedig maga a hipnotikus káosz; ahogy a dal halad előre, úgy veszíti el egyre inkább az ember a kapcsolatot a józanésszel. Na, a lényeg, hogy tetszett.

Itt egy hős viking film, teljesen konvencionális történettel, amelyen egyetlen percet sem kell gondolkodni, ráadásul benne van minden kötelező elem: tíz tonna férfiasság, csata, dráma, szomorúság, vidámság, győzelem, és természetesen mindez azonnal fogyasztható formában. Popcornnal, nachos-szal simán élvezhető, egyszer nézős szombat esti program. Mondjuk, nem az én szombat estém.

Nagyon nem az én világom ez az anyag. Naga tűpontosan megfogalmazta, amit én is érzek. Nehéz ezt pontozni, vegyesek az érzelmeim. A Darknet Surfer és Segmental a pozitívumok, viszont a Hooligans és Ground Zero egész más célközönségnek készült. A többi a kettő között.

A gitár hangzását én is kiemelném a korongon, igen setét… És azzal is egyetértek, hogy valamivel (nem sokkal) emészthetőbb a Mithridatum koncentrátumánál. Néhány dologra felfigyeltem, de összességében ugyanazt el tudom mondani, mint az említett zenekarról.

Bár nem próbál kiemelkedő ötletekkel azonnal elkápráztatni a korong, a doom/death metal hívek azért elindulnak majd az itt megkongatott harangok irányába. Én látok a bandában potenciált, vannak a lemezen erre mutató jelek.

Nem különösebben rajongok a dungeon synth zenékért, de nem is utasítom el, sőt, egyik-másik be is jöhet olykor, ám a megfelelő pillanat nagyon fontos. Az Erang kellemes hallgatnivaló, szép dallamokkal, amelyek fogékonyságtól függően víziókat vetíthetnek a zenehallgató szeme elé – ami a másik lényeges szempont ennél a műfajnál. Van olyan dungeon synth anyag, ahol csak a számítógépet tudom magam elé képzelni, amelyen készült. Az Erang nem ilyen. Ebben el tudok merülni. Nem akármikor, de amikor igen, akkor csalogat. (Látom, ha a művésztől veszi meg az ember a lemezt, akkor csak 2 dollár, a kiadónál azonban potom 999 euróba kerül az anyag. Ott van az már…)

Kérges vén varangy úr korábbi két lemezébe is belebotlottam már, de mindkét alkalommal kígyót, békát kiáltottam rá a hallottak miatt. Borzasztóan alulinspirált zenét játszik. Hozzászólásnak most megteszi ennyi is.

Csak a black metallal telítődni képtelen megrögzötteknek tudom ajánlani ezt a lemezt. Mellettem elszáguldott alig észrevehetően. Összesen kétszer kaptam fel a fejem valamire. Nem jó jel, ha erőt kell vennem magamon, hogy figyeljek rá.

Sokakhoz hasonlóan, én sem vagyok elégedett az anyaggal. Emészthető black metalról van szó, ami nem feltétlenül baj, de a kapaszkodónak íródott dallamok legtöbbször nem elég meggyőzőek, így a végeredmény is felemás vagy szürke. Jó pillanatok is akadnak a korongon, szóval szó sincs fércmunkáról. Az album második fele azért izgalmasabbra sikerült. Lesz, akinél működik majd.

Komoly anyag a disszonáns death metal kedvelőinek. Rendkívüli dolgok nem történnek, az ilyenkor megszokott elemek mindenféle meglepetés nélkül bukkannak fel, és a pluszhoz, a spirituszhoz még hiányzik valami, de a receptet nagyon érzi a Mithridatum.

Egészen zseniális, amit Rósz Bálint művel ezen a kiadványon. Ez az igazi underground, méghozzá teljes pompájában! A hangulat teljesen magával ragadó. Sötét és lüktető, telis-tele meggyőző harmóniákkal és ötletekkel. Rendkívül inspirált mű, kincs a javából! A vokált én is hátrébb keverném, csak ennyit változtatnék rajta.

Átlagosnak mondható, melódiákkal átszőtt black metal sprintfutam.

Meghallgattam kétszer, elég is volt. A vendégénekesek valamelyest dobnak a dalokon, a szövegek olyanok, amilyenek, ha már az előző körben a From the Sky szövegeibe bele lett kötve, hát akkor ez sem sokkal jobb...zeneileg meg össze sem hasonlítható egy From the Sky-al (na meg énekileg sem), Damned Spirits' Dance-el, Remorse-al vagy éppen Esperfall-al - hogy csak néhányat említsek. Nekem az említettek sokkal jobban bejönnek, mint ez a fajta zene, amit a Fattyú játszik (azt nem mondom rá, hogy gagyi, de elájulni sem kell tőle...illetve, ezt is lehetne Kátaihoz és a Thy Catafalque-hoz hasonlítani koncepció és dalszövegek tekintetében...). A borító mondjuk tényleg szép.

Nem rossz, egész érdekes zenei egyveleget kapunk itt. A borzalmas ének számomra eléggé lerontja, de nagyon jót tesz a zenének a sok hangszer használata, valamint jelen esetben az is pozitívum, hogy a lemez kb. fele instrumentális. Az olyan dalok, mint a Oberon's Forests például kifejezetten tetszettek.

Sok mindent el lehet mondani a bandáról, de hogy a mulatós, hányós fesztiválzenekar státuszt képviselnék...hát azt nem, sosem képviselték (1995 óta létezik a banda...). Nem feltétlen a Stridsgalten dalból kell kiindulni, ami talán az egyedüli ilyen jellegű bulizósabb szám a lemezen. Az előtte lévő En snara av guld vagy éppen a Hagkomst av ett liv pl. csodálatosan szép lassú tempójú dalok, gyönyörű klippel, énekkel, vagy akár az első-második számot, sőt, a Stridsgalten-en kívül bármelyiket lehetne említeni. Néhol tökéletes aláfestőzenéje lehetne akár egy olyan kemény filmnek is, mint a Fehér éjszakák - ami az elejétől a végéig egy zseniális alkotás. A károgást pedig valahogy így kell csinálni és tökéletesen keverni a dallamos, tiszta vokállal, ami csodálatos összhangot teremt a számokban, egyáltalán nem öncélú. A zenei rész is szinte tökéletes, a svéd dalszövegek pedig tovább erősítik az album erősségeit. Nem véletlen került fel a tavalyi év végi listámra, csak sajnos nem igazán volt időm sokat hallgatni, hogy jobban kibontakozzon. A borító is nagyon szép, igényes, kidolgozott. Jó lenne őket megnézni élőben is valamikor, lehetőleg egy klubbulin - azt meg nem is tudtam, hogy a Napalm Records-nál vannak.

Érdekes koncepció, elolvastam egy-két cikket, kritikát erről a lemezről, amiben mindent leírnak, ami szükséges. Ez egy tetoválószalon üzemeltetőjének a 30. éves jubileuma alkalmából, neves vendégzenészekkel elkészíttetett örömzenélése, semmi több. Legalábbis szerintem. A vendégzenészek többségének/egy részének pont nincs szüksége itt semmiféle ismertségre vagy hogy pont ezzel a projekttel ismerjék meg őket jobban (pl. Téglás Zoli, Lukács Peta, a Hooligans, stb.). A dalok többsége tetszik, az énekesek, zenészek is jók.

10 évet "kellett" várni a banda debütáló lemezére. Hiába 35 perc ez, hosszú távon brutálisan idegesítő és fárasztó - főleg, amikor rájuk jön az agymenés, ami szerencsére annyira sokszor nem jelentkezik.

A lemez hangzása jó, nem véletlen Henri Sorvali neve sem a masterelésnél. Zeneileg olyan, mint a többi hasonló banda, mázsás riffek, lassan, unalmasan hömpölygő dallamok, egysíkú, monoton, néhol acsarkodós ének. Nem nekem szól, de zeneileg rendben van.

Azt kell, hogy mondjam, több zeneiség van ebben az instrumentális utazásban, mint sok, a HP-ra beajánlott lemezben, amiket hallottam már eddig. Rendkívül érzelmes, legtöbbször a nyugodtságot sugározza, olykor viszont a frászt hozza a hallgatóra. A sok hangszer használata előtt le a kalappal, az orgona, zongora, xilofon elképesztően jól szólnak - és amik miatt egyáltalán nem válik unalmassá, igaz, nem is túl hosszú. Nagyon jó volt ez most hallgatni, az általam pontozott lemezek után.

Nekem az eddigi 4 meghallgatott lemezből ez tetszett a legjobban. Egyáltalán nem éreztem idegesítőnek, unalmasnak, monotonnak sem, ellenben a körítés vicces (ami nálam általában pozitív szokott lenni, ha jól van előadva, tálalva és megcsinálva), úgyhogy szórakoztató volt hallgatni.

Ez a "vokálnak" nevezett óbégatás borzalmas. A zenével pedig nem lenne sok bajom, a szokásos, (gondolom direkt) "'gagyibb" hangzáson már meg sem lepődöm. Olyan, mintha egy végtelenített szám ment volna, brutálisan egysíkú, a változatosságnak még csak a szikrája sincs meg ebben.

Egy közepes/semleges 5-öst adtam az előző lemeznek, amire már nem is emlékszem. Ezt viszont most jó volt hallgatni, és két dolog miatt valameddig biztos az emlékezetemben lesz: a Hjelvik vendégeskedés, valamint az utolsó előtti, Avskum szám zseniális, nekem egyértelműen a lemez legjobbja (emiatt +1 pontot is kap). A hangzás most is jó, a károgás is a régi szép időket idézi, úgyhogy most ez nem csak egy közepes 5-ös.

Nekem ez kb. ugyanolyan volt, mint az Ignominy, talán ez még egy picit kevésbé volt idegesítő, hangzásilag mindenképp visszafogottabb.

Zeneileg nekem sincs "belekötnivalóm", de ez a varjúkárogás számomra nagy kértékben lerontja az összhangot. Az pedig külön "művészet", hogy egyik dalban sincs sok szöveg, mégis rettentően idegesítővé válik néhány sor után. Nem ismerem az előző lemezeket, majd azokba is belefülelek.

Fasza melodikus black lemez, nekem tetszett. Ez egy viszonylag új olasz banda ahogy látom, az pedig, hogy egyedül csinál mindent ez a Boris Behara, az sem semmi. Hangszerelésileg, hangzásilag pedig szintén nagyon profi. A The Redemption szám a legjobban tetsző a lemezről, már nem is tudom, hányadjára hallgatom.

Vegyes érzéseim vannak egyenlőre az albummal, mert az elején eléggé megfogott a koncepció (név-albumcím-borító), jött a hangulat is, így első pár hallgatás után, abszolút pozitív érzésekkel, úgy voltam vele, hogy 2023 egyik emlékezetes hazai albuma lesz számomra. És sokszor meg is hallgattam idáig, viszont érdekes módon - és ez nálam ritkább amúgy - pont az van, hogy minél többet forgott, annál inkább jöttek elő nálam a hibák is. Egyrészt a zenei rész azért annyira nem különleges - és itt pont nem a synth és ambientes részekre gondolok, azok úgy-ahogy passzolnak is, legalábbis nem zavaróak, sőt egyesek még tetszenek is. A dobhangzás szerintem rettenetes. Többszöri hallgatásra olyan dal is lett, ami kifejezetten nem tetszik már. Az album vége is olyan, hogy nálam felesleges - értem, hogy mit fejez ki, értem, hogy mit "mondana", de akkor is, egy ilyen album végére én mást vártam volna. Nem is igazán folytatom, meg cincálom jobban szét, mert a legjobban az fejezi ki, amit a legelején írtam, vegyesek az érzéseim.

Ez kb. olyan volt, mintha egy nagy adag hagnszert bevittek volna a pszichiátriára az ápoltaknak, hogy "gyerünk", adunk a terápiának. Avantgarde-jazz metál. Inkább érdekes, mint jó, illetve az jó, hogy mindig történik benne valami, sajnos túl sokszor, túl sok, és jópárszor meg annyira rossz, hogy az már jó. Egyszeri utazás lesz ez nálam.

A havi hp első napjaiban, amikor még csak ismerkedtem az ajánlatokkal, nem gondoltam, hogy ők - és a God Disease - lesz a befutó nálam. Tavaly is jó párszor meghallgattam már, nagyon jó albumnak tartom, a magasabb pontokat náluk meghagyom a korábbi albumaiknak.

Mint koncepció, gesztus, teljesen jó. Klassz a borító - ez nyilván alap/elvárható. Nehéz pontozni, valahogy a sokbandás válogatásokkal - nem meglepő módon - úgy vagyok, hogy - zeneileg - annyi a lényeg, hogy felkeltse a figyelmet, és utána rákeressek az előadókra. Márha épp tetszik amit hallok. Nos az itt nem igazán sikerült maradéktalanul csak a Darknet Surfer és a Synchronring esetén.

Azok a részek tetszettek igazán, ahol több brutalitást vittek a dalokba és mellette érzéssel, visszafogottaban adagolták a disszonáns elemeket. A Mithridatumhoz képest egy csöppel jobban tetszett, mindenképp érdemes meghallgatni, egyikről sem tudnék semmi rosszat se írni, egyszerűen most nem tudtak meggyőzni. Ugyanúgy, ők is kapnak még esélyt idén, máskor.

Össze kellene gyűjtenem az Erangra mások által írt pozitívumokat és beilleszteni ide ehhez az albumhoz, hangulat, érzelem, nyugalom, ezek nálam az ilyen doom/death hallgatásakor jelentkeznek. Igaz, lassú témák, de nekem egy percig sem unalmas. Abban érzek némi igazságot, hogy mintha death metálból indulnának ki, és direkte lassítanak, lassítanak, lassítanak... viszont végig az albumon nagyon jó helyeken éreznek rá, hol kell a tempósabb témákat előhúzni. Nálam, ez az album kiválóan működik, a bandában benne van annak ígérete, hogy a következő albumok valamelyike igazán kiemelkedő legyen. Csak ezért nem adok rá magasabb pontot.

A "dungeon synth" az a stílus, ami belőlem semmi érzelmet nem vált ki, egyszerűen kevés, amit hallok, csak felvonom a szemem, arra van ingerem, hogy kikapcsoljam, nyilván nem meglelpően, hasonlóan vagyok pl az ambienttel is, egyszerűen nem köt le, se nem pihentet, se nem kapcsol ki, sem nem tartom "szórakoztatónak". Őszintén a stílus nagyjait-előzményeit sem ismerem, és ennek az az oka, hogy kb 3-4 szám után képtelen vagyok továbbhallgatni. Így adok rá egy teljesen semleges 5 pontot, hozzátéve, hogyha a sítlus ismerői és kedvelői szerint ez egy kiemelkedő album, akkor én azt maximálisan tiszteletben tartom, elhiszem, de sajnos ez nem nekem szól, ha szubjektíven kellene csak pontoznom, akkor 1 pontot dobnék rá.

Nagyon nem tetszett, semmi különöset nem hallottam, csak bájosan amatőr black/heavy "valamit". Nekem a post-black metal az biztosan nem ez, nem ilyen, vagy ha ez post-black metal, akkor annak a legalja.

Olyan lehet ez, hogy vagy elkap a hangulata és akkor eltekintesz a zavaró hangzástól, és ha ez megvan, akkor akár sok efféle között is megtalálod a különbségeket, jellegzetességeket, vagy ha nem is, akkor is élvezettel hallgatod. Én nem, sajnos nekem nincs meg ennek az "atmoszférája".

Teljesen korrekt norvég black mégha kicsit furcsa a hangzása is. Tetszett, minél többször hallgattam, annál jobban. Érdekes, hogy az album elején elég lapos dalok vannak, a végén vannak azok, amik igazán tetszettek. Az előző albumukra és a splitjeikre vagyok igazán kíváncsi.

Ott ahol képesek kimászni a saját maguk által kreált útvesztőből, ahol nyújtanak némi kapaszkodót a függőhidukra, ott nagyon meggyőzőek tudnak lenni (2. 4 track). Stílusában jó, nálam az a "próbálnám szeretni, de nem igazán sikerül." Adok az albumnak még egy esélyt majd kb ősszel :)

Érdekes hallgatnivaló volt. Nem a konkrét albumhoz, hanem általánosságban tudok annyit hozzátenni, hogy még a magamfajta nem black metál fanatikust is érdekli az, hogy mennyi változatos és hallgatásra érdemes honi black anyagok jönnek ki az utóbbi időben - BÁL, Astru, Denevér, Witcher, Sír, vagy pl kissé korábban a Frost. A magamfajta, sok mainstream albumot hallgatónak jól eső érzés - még akkor is ha nem minden elemében tetszik amit hallok - elmerülni, odafigyelve hallgatni az ilyen albumokat. Szerintem erről is szól(hat) ez az egész, nem???

Tetszett, teljesen korrekt dallamos black, semmi kivetnivalót nem találtam a hangzásban, ha jó a hangszeres tudás, akkor a stúdió pont arra való szerintem, hogy javítsanak ahol kell, lehet, tudnak. Pont megfelelő háttérzene volt ahhoz, hogy utána olvassak Triglav történelmi/földrajzi/mitológiai infoinak.

Az ének stílus néha fárasztó volt, viszont öszeségében egy érdekes ötletekkel teli lemez ez, csak még félkész.A borító és a kazetta tok szép munka.

Hűha, ez mi volt? Nekem ez egy így egy lemezen sok. A hangzás borzalmas volt, látva a többiek által adott pontokat többször is meghallgattam, de továbbra sem értem hol ebben a jóság.

Meglepően tetszett, mondjuk a blackes elemek jobbak mint a folkosak, az anyanyelv használat különösen tetszik.Viszont meglepődtem , hogy milyen régi banda ez, nem emlékszem , hogy korábban találkoztunk volna.

Ez nem egy album, így itt semmi keresni valója, de sebaj legyünk nyitottak.Sanyi tippje hasznos volt mert így már értettem , hogy mi is a lényege ennek a produkciónak. Teljesen más megvilágításba kerül a dolog.Viszont így is csak elnéző tudok lenni, nem több.Nagyon távol áll tőlem szinte az összes banda aki közre működött.

Ezt az albumot hallgatom napi szinten most már kb 2 hete, zseniális lett egyetlen egy dolog van amit én máshogy csinálnék vagy megváltoztatnék rajta, az utolsó szám utolsó 3 percét ,kifejezetten higgadt nyugodt dallamos levezetőt csináltam volna a végére. De ezt leszámítva hibátlan alkotás.

Nagyon lassú úthenger ez, monoton és egysíkú, mégsem unatkoztam közben, imádom . Nem kiemelkedő album, de most ezen a hangpróbán nekem ez csemege volt.

Borzasztó langyos még a műfaján belül is ez egy olyan utazás aminek minden pillanatában azt várod , hogy na majd most na majd mindjárt most már tuti történik valami, de nem, nem történik semmi csak csordogáltok lefele a folyón a ladikba amiben ül egy törpe egy elf egy tolvaj meg egy varázsló meg egy barbár.Fúúú de unalmas volt még leírni is ezt.

Borzasztó név választás , rettentő gagyi borító, az ének hang ha szándékos , akkor szép munka de felesleges, ha ennyire futja akkor szerezzen be egy vokalistát. DE, amúgy teljesen fasza behatárolhatatlan metál blackes elemekkel, személy szerint imádtam.

Nekem tetszik a hangzás is az óbégatás és a dalok hossza is,ami viszont hiányzik az egyediség , na az nagyon nincs ,teljesen beleveszik a tömegbe, így sajnos a feledhető kategória lesz.

Sosenem hallottam a "bandáról" pótolnom kell a múltját. Nekem tetszett, simán mehet ez feljebb, csak előbb meglesem a többi anyagot.

Kellemes hallgatni való ez, de valami még hiányzik hogy kedvencé váljon, viszont fogom még pörgetni jó-párszor, lehet csak időre van szüksége.Viszont a dobra érdemes figyelni.

Arrogáns,dekadens,sznob,nagyképű,profi. Jár a keksz!!!

Többen is panaszkodtatok , hogy túl tiszta a lemez és a hangzása, valóban. Ismerve a srácot aki készítette én is koszosabb albumot vártam, illetve kicsit az éneket előrébb helyezte a kelleténél. Viszont ezekkel a "hibákkal" együtt is átlagon felülinek gondolom a lemezt.

Akadnak benne jó dolgok, de az indusztriális részek teljesen idegenek hangulati szempontból, egyáltalán nem érzem a pusztát. Zeneileg sem túl érdekes, de a fő dolog itt a hangulati faktor lenne, ami nekem leginkább nem volt. Az ének sem nekem készult. Az a helyzet, hogy ha még egyszer meg kellene hallgatnom, csak lejjebb menne a pont, szóval maradok így.

Érdekes banda ez. Mindig is tetszett, amit csináltak, de valahogy soha nem maradt meg hosszútávra. Na, majd talán ez.

Lásd: dimmurtal kommentje.

Én a stílus rajongójának mondom magam, de sajna ez a lemez tényleg teljesen izgalommentes. Elhömpölygött a háttérben, de semmi nem maradt meg.

Nagy név a műfajban, megérdemelten.

Minden hangja a helyén van, év lemeze nálam. A vokál meg olyan, mintha nem ember lenne, de hát ettől jó!!

Rá kellett jönnöm, hogy nem szeretem a post black metalt. Nincs bajom az albummal, de valahogy mindig félbehagyódik és ez nem a lemez hibája. Egyszerűen mostanság jobban bejönnek a hagyományosabb megoldások, pár éve sokkal inkább vevő voltam az ilyesmire.

Zsírszegény, zéró cukor black metal. A hangzás meg annyira ki van kerázva, hogy hallgatás közben bevillannak a stúdiótekerentyűk.

Olykor jobban, olykor kevésbé jött át a "pusztai hangulat", de sok jó vendégzenész mindenképp felfele húzza a produkciót. Én kicsit "post-osabb", csiszoltabb hangzást képzeltem a témához, de az ötlet tetszik. Lehet még időre van szüksége tőlem, mert egyelőre pár hallgatás után nem kapott (még) el a hangulat -- majd előveszem a nyáron, amikor majd 40°C-ban kérgesre szikkaszt a szegedi hőség~ (A borító viszont nagyon-nagyon tetszik, szépen mutatna bakeliten is.)

Szóval... ez lenne az extrém jazz metal? Érdekes darab, s úgy mint aki egy lemezben sokkal jobban élvezi a hangulatot mint a virtuozitást, így inkább csak azokat a tételeit szerettem igazán mint "Mother of Maladies" vagy a "Woe and Wailing" - na ezek a számok oly' lágyan folytak mint a juharszirup a palacsintán. Az ötlet nagyon-nagyon bejövős, főleg hogy kiemelkedően kreatív mű. Meghallgatnám egy olyan verzióját amiben fűrészesebben szólna a gitár~ (Kicsit talán túl lágy a torzítás, mint amit vártam.) Ez szerintem a fejemre nő majd idővel, kell még emésztgetni. (Te jó ég, mi ez az "Oberon's Forests"??)

Nem ismertem a bandát, s így alacsonyra tettem a lécet, pedig sokkal "elitebb" kategóriában játszanak mint gondoltam! Jól áll nekik, hogy svédül énekelnek, vannak odacsapós részek is amik egészen jól ki vannak balanszolva a sörmámorban is énekelhető dallamokkal. A gitárok kicsit kiherélten szólnak (semmi sem ér fel old-school Bathory-s hangzással, sorry), de végül is tudtam így is bólogatni egy-egy jó riffre. Megnézném őket élőben is!

Ez tök kellemes kis összeállítás lett összességében! Igaz az egész kiadványt nem fogom feltétlen sokat hallgatni, de nálam csak már a két Post Partum számért megérte az egészet meghallgatni. (Ez a két szám nálam nagyon magasan kiemelkedett a többi közül.) A Hungrish valóban itt-ott tényleg zavaró, de hallottam már rosszabbat.

Egy kaptafa, időpocsékolás. Szörnyen unalmas.

A szupermasszív fekete lyuk tömegével felérő "Futile Effort to Breathe" számon kívül sajnos ez elég feledhetőre sikerült. Mindamellett a stúdiómunka kiváló, ebből a szempontból csillagos ötöst érdemel a munka (egy death/doom album hangozzon is így!) - de valami így is hiányzott a dologból, talán a várt tipikus finn melodikusság jót tett volna a darabnak. (Bár akkor nehéz lenne nem egy Hooded Menace copycat-nak tűnni...)

Hiába vagyok nagy dungeon synth rajongó, az Erang életműnek csak kis része volt amit igazán csodálok - és ez nem az a része, de határozottan a jobb kiadványai közé tartozik. Nagyon rég hallgattam már, így emlékeztetőnek nem volt rossz: a konklúzióm, hogy a Tome szériából az elsőt szeretem a legjobban, de ez sincs messze tőle minőségben. Nekem túl "légies", "minimalista" ami amúgy nem lenne ellenemre (lásd: Börzsöny - Hlidskjalf, ami nálam örök klasszikus), de valahogy nem ezek azok az "ízek" amit legjobban szeretek. Kiszólván a többi pontozónak és követőnek: ne írjátok le az Erang-ot ebből kiindulva, az életműnek számos fejezete van más-más stílusokkal, aki nem veti meg a dungeon synth-et, tuti talál (legalább) egy számára kedves albumot.

Amikor először hallottam, a békás téma nagyon elbizonytalanított, hogy ugyan mit várhatok ettől a lemeztől. S végül, ez egy nagyon-nagyon pozitív meglepetésnek bizonyult! Vagány heavy metal-os post-black metal az igazán könnyed folyamú fajtából: az egész mű tele van fogós tételekkel, jó szólókkal, igényes basszus dallamokkal, megfejelve pörgős dobokkal (mégha programozott is, királyul szól). Továbbmegyek: a címadó szám olyannyira bejött, hogy otthon hamar azon kaptam magam, hogy léggitározás mellett együtt kuruttyultam a refrént az Öreg Varanggyal. Ez a fajta nagyon dallamos post-black az utóbbi időben nagy gyengémnek bizonyul: egyszerűen jó érzéssel tölt el. A hangzás kicsit sufnis, de a tartalom jeles munka.

Egy percére sem tudok konkrétan visszaemlékezni. Rettenetsen felejthető reverb mögé bújtatott valami... arra emlékeznék, ha bántóan rossz is lenne, szóval jó lesz ez a 4 pont.

Ezek a Katedralen kimaradt dalai, vagy mi? Indokolatlan minőségbeli visszaesés, egyedül a "Høye Murer"-re tudtam azt mondani, hogy "na, ez igen!" Értetlenül álltam itt, mert amúgy egy jó kis ősi norvég black metal-t tolnak. Lehet élőben jobban szaggatnának ezek a számok, de valahogy erőtlennek tűnt ez most.

Egész jó kiadvány, bár nem igazán kenyerem a disszonáns iránya se a black vagy death metal műfajának. A progresszívebb részek egészen a Mayhem Chimera lemezére emlékeztettek olykor, ami nálam nagy bónusz. Kicsit egybefolyt nálam, kis ambient-et én bele tudtam volna képzelni ide-oda, de így is egy nagyon ígéretes bemutatkozásnak mondanám, de ismétlem: nem vagyok szakértő a disso cuccokban.

Van ebben fantázia. Akadnak itt érdekes riffek és megoldások ami révén "egyéniséget" kapott a lemez, s ezt én nagyra becsülöm. Nekem a vokál tetszett nagyon még (ez kérem jó károgás, még értettem is a szöveget!), abban viszont igazat adok másoknak, hogy picit visszább fogtam volna a mixben, hogy a többi hangszer több levegőhöz jusson (pár dB már szerintem hozná amire gondolok). A mix is egész jó, de kicsit polírozottabb hangzással magasabb pontot is adtam volna rá. Csak így tovább!

Egynek elment, pont olyan mint a jelenkori Dark Funeral (akiket sanszosan kicsit kopiztak is): nem rossz, de nem igazán érdekes s max a munkában háttérzeneként ha elővenném amikor nagyon monoton a meló. A vokált kár volt duplikálva rátenni, sok.

A koncepció és a hangulata ideglelős. Nekem az énekekkel volt egyedül bajom, illetve az énekesek kiejtésével - affektálásával. A "t" betű nem "tcsz", az á nem "áé". A dungeon synth itt is megjelenik, ami különösen üdítő, és felmenti a dobhangzás hibáit. Varsás Gábor éneke maga az alföldi világfájdalom, az egész lemez kicsúcsosodása - csak hogy dicsérjem is az éneket.

A borító valami félelmetesen jó. Van egy jó adag madárparám, így a fejetlen strucc, ami kosárban végződik a legfosabb rémálmaimat idézi... A zene hasonlóan riasztó, de nem igazán keltette életre az izgalomközpontomat, bár a lemez második fele jobb, vagy inkább kevésbé idegesítő.

Nem, kérem, ez bizony nem a csujogatós, kocsmázós, keltavigalom, itt valódi északi értékek vannak, valódi érzelmekkel. Igaz, konvencionálisabb és zavaró elemek beúsznak, és aki aki olyant tud írni, mint az első dal 3:30-tól 5:30-ig terjedő részében, annak nem értem, miért kellenek azok a bizonyosak... Már-már sólstafíri mélysége van annak a résznek. Ugyanez a dal 5:30 és 6:10 között tiszta Amorphis. Nagyon kellemesen meglepett. Szóval az első dal 4-ik percéig fogtam a fejem, hogy ez kínlódás lesz. Aztán egyre jobban beszívott. Osztom Dimmurtal véleményét a svéd nyelv használatáról.

Én tisztában vagyok vele, hogy más a cél ezzel a produkcióval, mint ami a magamfajta arcokat behúzza, csak az a baj, hogy amire kitalálták volna, arre sem jó. Merthogy ha az volt a cél, hogy felfigyeljenek rá, vagy beverje magát a fősodorba, akkor meg idejétmúlt, évtizedekkel ezelőtt nyugaton lefutott trendeket követ. Még az angolul megénekelt részekről is azonnal meghallani, hogy magyar, és sajnos nem a jó értelemben. Létezik egy tipikusan hazai nyomorizzadalom, ami ott illatozik egy csomó olyan banda zenéjében, akiknek egyetlen vágya a befutás. Nem tudom, hogy itt szempont-e ez, nem is tudok semmit az egészről... Hiába profi meg pontos a játék, és "versenyképes" a hangzás, nagyot nyomnak az énekesek, ha egyszerűen a spiritusz hiányzik belőle... A témákban meg semmi izgalom nincs, sima pop-metal hangjegytilitoli... A lassabb, elszálós részek miatt nem kap kevesebbet. Megbántani én sem akartam senkit, egyszerűen ezt érzem és hallom. A Segmentalban az ének nagyon bejött.

Hiányoznak belőle azok a tipikusan death metal sablonok, amik miatt a legkevésbé kedvelt metal alműfaj számomra. Szinte biztosan nem fogom többet hallgatni, de tény, hogy faszán összerakott anyag, hoznak bele meglepő fordulatokat. De azért mégis... vannak sablonok itt - ott... Meg az eltúlzott és a túl becsiszolt részek. Mintha attól féltek volna, hogy valami nem fog érthetően szólni. Hát kit érdekel, ha nem érthető minden? Annál jobb a metal, minél ködösebb... A Nightmare Bacteria-ban a magas gitárhangos rész nagyon jó.

Állati unalmas és egysíkú.

Hibátlan, ahogy az életmű nagy része.

Nekem viszont tetszik a hangzása. Illeve egyedül az... Ezt leszámítva eléggé egyetértek azzal, amit Blackzone írt le. Végigment, egy vállrándítással elintéztem.

Ennek is a vége a legjobb. Mondjuk inkább úgy, hogy egyedül az utolsó dal jött be, de az rendesen.

Fogalmam sincs mit hallanak ebben a Peacevillenél. A negyedik dalig konkrétan semmi olyan nem történt, amiből egy hangra is emlékeznék.

Ezzel is az a baj, mint a manapság megjelenő legtöbb anyaggal. Ha egy dalt hallottam, hallottam az egész lemezt. Ményen pengetett gitárok, majd a sorvégeknél felcsilingelő hangok... Ez az egy recept van. A Bölzer is ezt csinálja... Mondjuk ott nagyon fasza az ének, és változatosabb a dob. Ösztönösen eszembe jutott a Machine Head első két lemeze, ahol totál különböző dalok is helyet kaptak, de valahogy a kohézió is egyben maradt. Gondoljunk csak a Davidian mellett a Death Churchre vagy a Blood For Bloodra. 3 totál különböző tétel egy lemezen, de mégsem lógott ki egyik sem. Ennél itt a harmadik - negyedikre már teljesen rámtört az unalomfaktor.

Az egész anyag minden egyes hangja az én ízlésem szerint lett írva. Természetesen eszembe sem jut azt állítani, hogy célzottan. Post black metal színtéren véleményem szerint hazai bajnok a Fénytelen. Bálint feltette a lécet, és kétlem, hogy valaki ezt át tudja vinni a belátható közeljövőben.

Kár, hogy ennyire szét van benne maxolva minden. Minden túl tiszta, túl jól kivehető, mi marad a fantáziámnak...?

Érdekes zenei képződmény a FATTYÚ, dungeon synth-ben és black metal-ban is igen erős, mondhatni, hogy egy kétarcú előadó. Itt a metal került előtérbe, igen egyedi formában, hangulatosan sikerült előadni az alfödi mondákat. A sok vendég torok tovább mélyíti a változatosság palettáját, amire amúgy zenei oldalról sem lehet panasz, a magyar nyelv ezen nótákban nagyon működik. Igazi földalatti, minőségi, ambient black metal-al van dolgunk, gyönyörű köntösbe bújtatva! Irány kaszát fenni....

Inkább egy tetkó farkassal, bagollyal, fákkal, felhőkkel, holddal, csillagokkal.

A hangulat, az érzelem dominál. Utazás egy fantázia világba, nyugodtságba, békességbe, vagy szörnyűségbe, félelembe. Kinek hogyan éli meg a lelke, az elméje.

Egyedi ízzel rendelkező disso-death, minimális teret hagyva a fejlődés lehetőségére. Bővebben lásd az ajánlómat.

A '21-es Katedralent még én ajánlottam, és bár nem volt olyan sokszor vendég a lejátszómban, kellemes anyagként él az emlékezetemben. A Dypet esetében is az a helyzet, hogy megfelelő hangulatomban ez egy szuper album. Nem kell persze semmi virtuóz megoldásokra és előadásra számítani, de az északi fekete fém stílusjegyeit szerintem bőven megfelelő módon prezentálja Eriksen. Ráadásul az egész albumot egységes színvonalúnak élem meg (ami azért elég ritka), a hangzás pedig még egy plusz pont.

Lásd kritika. Hallgassátok sokat, érezzétek át, értsétek meg, fejtsétek meg. Félelmetesen sokrétű anyag. A dobra pedig érdemes külön odafigyelni.