Hooligans
Fekete szivárvány

(M-Prod Artist • 2023)
Karikás
2024. február 12.
7
Pontszám
10

Szivárvány-szivárvány, királylány-királylány.” Bevallom férfiasan, a Hooligans munkásságából számomra ennyi maradt meg. A náthaként terjedő, szirupos-mázas-rózsaszín rágógumis pop-rock slágerektől eltekintve egyáltalán nem hagytak nyomot a lelkivilágomban, éppen ezért még hallásból sem informálódtam a zenekar háza tájáról. Ugyanilyen lólépéssel messze elkerült engem az előző lemezük, a Zártosztály is. Hallottam ugyan ilyen-olyan legendákat arról, hogy ez nem is olyan rossz, meg láttam is felbukkanni a nevüket egy-egy rockmagazin hasábjain, de ha a szívemre teszem a kezemet, ugyan mi okból kormányoztam volna jobb mutatóujjamat a cikkek fölé? Fülcimpáig kitetovált, huligánok néven futó együttes, amely dalai babazsúroktól elkezdve a bükkszenthalasi falunapig bárhol felzendülhet mindenféle probléma nélkül? Mintha a Rammstein Andorra éves gázszámláját eltüzelve ezredfordulós boy-band számokat adna elő.

Az egyetlen oka annak, hogy a fenti képet ilyen barokkos körmondatokkal lefestettem az, hogy érzékeltessem milyen messziről talált meg engem a Hooligans új zenéje. Első találkozásom az új iránnyal éppen ez év szilveszterén történt, amikor komám a zúza-mara zenék közepette azt mondta, hogy „gyere, rakok egy kis Hooliganst.”Egy „az Istenre kérlek, ne!” láttamozásával pedig felbőgött a Zártoszály lemezről az Evolúció dal, én pedig úgy maradtam, mint Paksi Endre az ingyen sörjegyek láttán. Hazaérve életemben először kerestem rá a zenekarra, és daráltam le egy albumot együltömben, amely után hosszú napokig forgott a lejátszási listámban. A Hooligans metált játszik, hölgyeim és uraim. Tudom, hogy ez sokaknak már nem meglepő, hiszen a poént 2021-ben már lelőtték, de akkor is: a Hooligans metált játszik! Ráadásul piszok igényes, és jó anyagot dobtak össze. Miután megütötte a fülem, hogy új anyag is van, bennem csak annyi kérdés maradt, hogy vajon ez egy egylemezes kitérő volt, vagy valóban új irány vette kezdetét?

Nem, nem egylemezes kitérő volt. A múlt év decemberében megjelent Fekete szivárvány az új iránynak második lemeze, és ahelyett, hogy visszatértünk volna a jól megszokott pop-rock irányhoz, még egy szekérderéknyival rázúdítottak az előző lemez modern metal hangzására. Röviden összefoglalva: zúzósabb, gyorsabb, dallamosabb és hosszabb. A zenekar háza táján a változást a basszusgitáros személye jelentette, ugyanis Romanek Gergő vette át a stafétát Késmárki Zsolttól, de a lényegi felállás ugyanaz maradt: Tóth Tibi zseniális dalszerzése megfűszerezve a Roados Molnár Máté, és többek között a Down for Whateverénekes, Diószegi Kiki által szerzett szövegekkel, amelyet Ördög Tibi „Csipa” mesterien szólaltat meg, Kiss Endre és Romanek Zsolt svájci gazdaságot megszégyenítő stabil alapjain nyugodva. A hangzásért Varga Zoltán felelt, a borító Havancsák Gyula keze munkája.

Az intro, a Ne félj, már én sem félek, már előrevetíti, hogy itt semmiféle puhulás nem vár ránk, és amolyan nomen est omen alapon sugallja, hogy szégyentelenül őszinte korong forog elektronikus készülékünkben. A Körforgás című tétel pedig azonnal két marokkal kapaszkodik bele hallójáratainkba, hogy aztán millióegy darabra tépázza szét a dobhártyánkat a punk-rockos/modern metal húzásával. A Fekete szivárvány tétel picit visszább vesz a tempóból, de a darabos refrénje, és hard-rockos esszenciája garantáltan a fülünkbe ragad, mint a penész. Az album, manapság szinte kötelezőnek mondható power-balladája sem kell, hogy elriasszon minket, hiszen olyan húzása van, szerelem ide, vagy oda, hogy a nyakcsigolyáinknak igazán nehéz lesz parancsolni, hogy ne kezdjenek szüntelen bólogatásba. A Jön a pofonnal ismét visszatérünk a tempósabb, punk-rock vonalhoz, amit egy mesteri riffel indító, és végtelenül fülbemászó tétel, a Vékony jég követ. Számomra a lemez egyik kedvence a kissé progresszív, darálós Lepereg egyszer, amely refrénje árnyékként követett hosszú napokon keresztül. A Szegyenfolt talán a leginkább rádiókompatibilis szerzemény a lemezen, de talán a legdallamosabb és legérdekesebb refrénnel ruházták fel, középrésze pedig valódi zúzda indító darabolós, progresszív riffelés. A Rammstein ízekkel dolgozó Vadak után, és a már megszokott, ökológiai katasztrófát felelevenítő, ám semmivel sem kevésbé súlyos A föld bukása tétel után következik a másik kedvencem a korongról, a Robot, amely a maga rock’n rollos-hard rockos pattogásával, valamint érdekes témakörével rögtön beleégett a memóriámba. Az iskolásan modern metal irányt követő, ám semmivel sem kevésbé dallamos Elfogy az élet, és a Lángba borítom a várost pedig tökéletesen foglalja csokorba ezt a több, mint 50 perces lemezt.

A hangzás mocskosul jó, kellően dögös a gitár, az ének jól értelmezhető, mégis kellemesen simul bele a hangszerek kavalkádjába, a dob üt, mint Mike Tyson fénykorában, a basszus olyan tököt ad az egésznek, hogy talicskával kell tolni, a háttérben, szinte szellemként kísértő szintetizátor pedig mindenfajta tolakodás nélkül, pont annyit ad hozzá a számokhoz, amennyit kell. A dalszövegek zseniálisak, szinte gond nélkül fel tudnánk sorolni, hogy mely szövegeket datálja Molnár Máté (hogyha ő is énekelte volna, elment volna bármelyik nóta akár Road szerzeménynek is, hehe.) Mai napig nem értem, hogy sok magyar zenekar miért nem fogja fel, hogy a dalszöveg nem pusztán információ közlésre jó, meg arra, hogy az énekes ne csak lálálázzon a számok alatt, hanem a mondanivalót „magyarosan” megírva, megfelelő ritmikával egy újabb „hangszerként” is használhatjuk.

Összegezve, a Fekete szivárvány, bár akkora meglepetésként nem ért, mint a Zártosztály című lemez, és tagadhatatlan, hogy nem találta fel újra a spanyolviaszt, egy piszok erős, számtalanszor újra hallgatható, minden porcikájában, minden részletében érdekes dalcsokor lett. Sőt, továbbmegyek, jelenleg a Hooligans Magyarország egyik (itt hat vonallal kell aláhúznom a szégyentelen szubjektivitást, és kihangsúlyoznom, hogy az EGYIK) legigényesebb modern metal zenekara. Tessék, kimondtam, bár soha életemben nem gondoltam volna, hogy egy ilyen mondatot megfogalmazok. Le az összes kalappal.

Hooligans – Fekete szivárvány (2023) (7 komment)

  • boymester boymester szerint:

    Nem lenne rossz, ha nem lebegne a szemem előtt az, hogy teljesen hiteltelenek számomra. Ha már nem játsszák a rádiók, akkor lehetnek önmaguk? Eddig kik voltak? 🙂
    Véletlenül belefutottam élőben fiatal koromban, de nem láttam őket közelről, mert elállták az utat a Lucecíták és Auréliók, de azt észrevettem, hogy a CD minőségű produkciónak az sem szabott gátat, hogy a koncert felénél csatlakoztatta a gitárját a gitáros. Tudnak ők egyébként zenélni és megvan a szerzői véna is, csak valahogy nem érdekel. Na mindegy…

    • Avatar Steinberger szerint:

      Érdekes, 30 év metálhallgatás után én pont ugyanígy vagyok az ezerkétszázadik ún. hiteles metálzenekarral, akik tökéletesen ugyanazokat a kliséhalmokat vezetik elő mind egy szálig. Nem érdekel. Ez legalább egy érdekes sztori és a zene is teljesen vállalható.

  • Emp Emp szerint:

    Tök érdekes dolog ez, én is megfüleltem anno az előző lemezt, amikor „kibukott” ez a nagy szenzáció, hogy metalt játszanak. Csak csendben jegyzem meg, hogy sok minden tetszett azon az anyagon, bár a rendre belangyuló, bedallamosodó refrének miatt nem lett kedvenc. Amit én megkérdeznék tőlük szívem szerint (mindennemű cinizmus és rosszindulat nélkül) hogy mire fel jött ez a fordulat? Mi volt a gondolat emögött a húzásuk mögött? Mert a metálból pop-ba fordulást gondolkodás nélkül értem, de a pop-ból a metálba? Főleg egy ilyen pályafutással a hátuk mögött. 🙂 Egy biztos, erre azért elég erős lenne elsütni, hogy „eladták magukat” vagy a „pénz miatt metal most a Hooligans” :)))) Ettől függetlenül egyszer legalább meg fogom ezt a lemezt is fülelni, meg amúgy érdekes és szívük rajta mit játszanak, tök érdekes ez a sztori. Egy erre kihegyezett mélyebb interjút szívesen elolvasnék velük. 😉

    • Nagaarum Nagaarum szerint:

      Na várj, a Hooligans eleve egy keményebb vonalról jött át a popba, csak erre már szinte senki nem emlékszik.
      Viszont ez, amit itt hallunk, továbbra is főként popzene, csak metal hangzással (hogy ettől már metal lesz-e, nem tudom). A duplázós, hörgősebb részek talán már nem. Annyira nem rossz, néha lehet rá jókat bólogatni. Kicsit a Blind Myself Négyszögölére emlékeztet, ami viszont nem lépi át a pop felé vezető mezsgyét.
      Tök úgy szól a pergő, mint az Images and Words-ön. Azon sem tetszett. 🤭

    • oldboy oldboy szerint:

      Nyilván értelmezés kérdése, hogy most épp metal vagy nem metal-e, amit Csipáék jelenleg játszanak, de tény, hogy még pályafutásuk kezdetén sem volt ennyire kemény a zenéjük. Én kedvelem az első két lemezüket, amiken minőségi funk-rockot csapattak. Igazából nekem a későbbi albumokról hiányzik is az a fajta, Flea-t idéző basszusjáték, ami Móricz Norbinak sajátja volt. Az ő kilépésével valóban nettó pop/rock muzsikában kezdtek el utazni. Viszont az mindig is nyilvánvaló volt, hogy a bandát igazi rock arcok alkotják, tehát benne volt a pakliban, hogy egyszer, belső késztetésből visszatérnek a keményebb vizekre. Egyben hatalmas kockázat is volt a Zártosztály, hisz előfordulhatott volna, hogy a „lakossági poprockot” kedvelő rajongótáboruk egy nagy része elpártol tőlük. De a Fekete szivárvány azt valószínűsíti, hogy nem ez történt, ugyanis ez a lemez is ugyanabban a szellemben fogant, mint az előző.

    • Karikás Karikás szerint:

      Egyik interjúban mondták, hogy mivel már amúgysem azt a korszakukat csapják, ahol minden számukat ontják magukból a rádiók, akkor legalább játszanak olyan zenét, amit szeretnek. Szerintem ez a hangzás inkább egy önmagukhoz való fordulás, semmint egy lövés a semmibe.
      Az, hogy ez metálnak számít-e, vagy sem, sose lesz konszenzus tàrgya. Màr eleve hidegrázásom van a “gatekeeperkedéstől”, úgyhogy nem is szándékozom ítèletet mondani. Klasszikus értelemben nem, nem metal, hiszen a gyökerei messze vannak a tradicionális metal irányzatoktól. Ahogy a többi modern metal zenekarnak is. Azzal, hogy valakitől messze áll ez a válfaja a zenének, nincsen semmi probléma, hozzám sem áll különösebben közel, azonban objektíven nézve, ez egy jól összerakott lemez, s maximálisan megérdemli az elismerést. Csak halkan megjegyzem, ennél sokkal lágyabb lemezekre is mondták a “metal” jelzőt 😀

  • dimmurtal dimmurtal szerint:

    Én megvettem a páromnak az előző cd-t, azóta is sokszor hallgatja. Szerintem ez is tetszeni fog neki!
    Nagyon remek a lemezismertető! Grat! 🙂

Friendly Tour 2024 Friendly Tour 2024
február 23.
The Fission Tour The Fission Tour
február 24.
Dirty Honey Dirty Honey
február 29.