In Vacuo
Urbain Noir

(NGC Prod • 2020)

farrrkas

2020. március 17.

2

Pontszám

9

Két aktívan tevékenykedő underground zenész áll az In Vacuo név mögött, ezért alig tűnt fel, hogy a Concordia Discors lemez óta már ötször megkerültük a Napot. Tóth „T. G. Nagaarum” Gábor és Szabó ‘Emp’ Péter nem szorulnak különösebb bemutatásra a ‘forgács olvasói körében, megjelenő anyagaikkal rendre összefutunk a HP-n és a webzine hasábjain. Mégis, az eltelt öt év indokolttá teszi, hogy kicsit visszatekintsünk az In Vacuo korábbi anyagaira, illetve arra, hogy mi történt a két zenésszel az elmúlt időszakban.

A zenekar nevét viselő első In Vacuo lemez 2014-es keltezésű; nyers, érdes, riffcentrikus, fémes anyag. A bemutatkozást egyfajta post-utóérzettel rendelkező, zsigeri black/death metal lemeznek tartom, amelyen (túlságosan is) tapintható a Nagaarum-ra akkortájt jellemző pőre megszólalás. Dalok tekintetében korrekt lemez, a The Beast című dalt ki is emelném róla mint a debüt legborultabb, legmegkapóbb szerzeményét. Még ugyanabban az évben megjelent egy EP, az Experiment Today, ám az alig pár hónap különbség ellenére, már a kezdő hangok egy elvontabb, mondhatni betegebb zenekar képét mutatták, több kísérletezési kedvvel. Megjelenik a GuilThee-ből ismert Mr. Match, aki a szaxofont is megszólaltatja, és az említett formáció irányába kacsintó hangulatok is felütik a fejüket. Mintha ezen az EP-n újabb dimenziók felé nyitott volna a zenekar, mert bár black metalba illő, mégis több forrásból érkező ötlet is elfért a három dalban (az utolsó track ‘danolászását’ nem számítom).

Péter időközben elkészült az Amorite első anyagával, amely igazán nekem való death metal sűrítményt tartalmazott. Több zseniális gitártéma fellege feketítette be a 2015-ös nyári eget, és még azt is elhinném az albumról, hogy valamikor a 90-es évek elején készült. Az intenzív dobok és az ádáz riffek félelmetességét meghatványozta volna egy Dead Congregation-szerű hangzás, de így is remekül sikerült anyag az Invisible Fire. Ezt követte még egy EP és egy split anyag később. A Nagaarum projekt a 2014-es Rabies Lyssa-t követően egy sokkal introvertáltabb, egészen pszichedelikus lemezt hozott ki Gleccserek címen, ami után elkészülhetett a második In Vacuo album, a Concordia Discors.

Az EP-vel ellentétben ismét angolul szólalnak meg a szövegek, Mr. Match itt már nemcsak a szaxofont, de a klarinétot is becsempészi a dalokba, sőt, tilinkó is hallható az anyagon. A hangzás sokat javult, a hangulati elemek hatásosabbnak lettek, és a 2015-ös korong mérföldekkel komolyabban vehető állomás a debüthöz képest. Az űrbéli, ambientes jelleg, a gitárriffekre rákúszó harmóniák természetessége impozáns volt, és még ahol a nyers, metalos él dominált (Pillars of Time, Heavenly Chariot), ott is akadtak a ráspolyos, fémes pengetésekre rátelepedő finomságok, díszítések. Határozottan erős lemez a Concordia.

Azt nem mondanám, hogy ezután szünet következett, hiszen Gábor az eltelt időszakban öt nagylemezt és egy split anyagot adott ki Nagaarum név alatt (mindegyikről írtunk korábban), és Péter sem ült a babérjain. 2016-ban az Endless River nevű experimental death metal banda Sundered Time című anyagán dobolt, amely valóban kísérletezős, sok irányba elkalandozó, érdekes anyag volt, a hangzása azonban lehetett volna a zenéhez méltóbb. A szemfülesek pedig azt is tudják, hogy a Sculptures nevű egyszemélyes projekt mögött is Péter áll. Nekem a két EP közül határozottan a második, a :. című tetszik jobban – amelyet elneveztem Hate-nek, mivel a :. jel a Braille-írásban a H betűnek vagy 8-asnak felel meg, ami így együtt angolul összeolvasva H8 (hate). Lehet, ez is volt a cél, nem tudom. A Shadows című szerzeményt ajánlom mindenki figyelmébe, szerintem ez a Sculptures projekt legjobban sikerült dala.

Ebben a hónapban pedig végre megjelent az In Vacuo harmadik nagylemeze, a francia című Urbain Noir, az NGC Prod gondozásában. Ha meg kellett volna tippelnem, mi jellemzi majd az új In Vacuo lemezt, azt mondtam volna, hogy a korábbinál is jóval több kísérletezés, újabb hangszerek, vendégek, valamint újabb dimenziók felé nyitás. Valahogy így tűnt kiszámíthatónak. Ehhez képest még csak nyoma sincs semmi ilyesminek. A klasszikus értelemben vett metal eszközök hallhatóak a lemezen, gitár, bőgő, dob és vokál, semmi cicoma. Se szinti, se samplerek, csak az esszencia. Meg is lepett ez a húzás.

Lehet, hogy sokat hallgattam a Nagaarum korongokat az utóbbi években, de két másodperc elég volt felismerni, hogy Gábor játszik a lemezen. A Timetraveller gyors black metal alapjaira indaként felkúszó gitártémái azonnal a Templom lemez nyitódalának dallamát jutatták eszembe. Már többször leírtam, hogy Gábor gitározási stílusa egyedi és ezer közül felismerhető, de ezt most is megteszem. Legyen szó a GuilThee-ről (hét éve szünetel a csapat, van még remény új lemezre?), az egyszemélyes Nagaarum projektről vagy az In Vacuo-ról, ahogy belekezd a magasabb fekvésű dallamokba, harmóniákba, azonnal érezni lehet a táguló teret, amelyben a hangok szabadon tekeregnek.

Kilenc-tíz meghallgatás után magabiztosan kijelenthetem, jó ötlet volt az egyéb hangszerekkel való kísérletezést félretenni és csak a jó dalok megírására összpontosítani. Ebben a bő háromnegyed órában úgy lett roppant változatos és befogadható a lemez, hogy közben a hangulat összekötő szálként szilárdítja meg a kompakt egységesség érzését. A tempó, a szerkezet dalról dalra változik, a kapaszkodók más és más jellegűek minden kompozícióban, a szerzemények könnyen elkülönülnek egymástól, megvan a saját ívük, és két-három hallgatás után kezd szépen kinyílni a lemez.

Hangzás szempontjából számomra most találták el a legjobban a természetesség és a profi megszólalás keresztmetszetét. Elevenek a dobok és cinek, de ez mégsem az a hálószoba-hangzás, amit a debütön hallottunk. Ahol vastag riffek szólnak, ott is megőriztetett a nyersesség, de kellett az itt hallható igényesség is, ahhoz, hogy maga a zene kösse le a figyelmemet. A bőgőnek is hatalmas teret engedtek Gábor-ék, a Selfmade God, az Empty Room, vagy a Freudian nagyon jó példák erre, de az összes acélsodrony-riffnél is megfigyelhető, mennyi erőt, mélységet hozzátesz a dalokhoz, anélkül, hogy tolakodóvá váljon.

Míg a Timetraveller-ben a Nagaarum-elképzelésben fogant black metalt halljuk, addig a Selfmade God lazább tempóval és pengetésekkel indít, de nem kevésbé szövevényes utat jár be. A dal 2.20 környékén csodás színeket hoz dallamvezetés terén. Ki kell térnem Péter dobok mögött végzett munkájára is, aki nemcsak dalonként változtat a tempón, a dobtémákon, hanem dalokon belül is tucatnyi váltást, apró díszítést mutat fel a dominanciára való törekvés minden jele nélkül. A már említett Selfmade God jó példa arra, hogyan folynak természetesen egymásba a különböző váltások, de összességében a lemez egészét izgalmassá és változatossá teszi a dobjáték. A gitár féreglyukakba kígyózó űrbéli harmóniáit pedig nem győzöm elégszer említeni. Ezek azok a melódiák, amelyek igazán karakteressé teszik a dalokat. Egy szellem, amely átjárja a lemezt az elejétől a végéig, hogy életre keltse azt. Post-black metalnak kellene neveznünk az anyagot, de azt is csak óvatosan, mert olykor egészen death metalos riffek is előfordulnak, sőt, a The Well című nóta akkora Slayer-es témával és sikollyal indít, hogy majdnem leestem a székről meglepődésemben és örömömben. Ott az érem másik oldala, a lassú, éji hangokkal tűzdelt Fragments, amelynek hallatán a Lantlős is eszembe jutott. Szinte csalogatja az embert! A lemez utolsó néhány perce felteszi a pontot az i-re, a zenéből összegyúrt sötét atmoszférát egészen pozitív, de mindenképpen könnyed, ugyanakkor kissé melankolikus dallamok repdesik körül, az ember csaknem felemelkedik velük együtt.

Vokál terén magasabb fekvésben Gábor-t, a mélyebb tartományokban Péter-t halljuk. Olykor-olykor emberi hangon előadott beszédfoszlányok is felbukkannak, sőt, az Empty Room-ban Kirk Windstein-ra emlékeztető érdes hangon nyit az első pár sor. Ami Péter dalszövegeit illeti, egyrészt érződik bennük a mélyről fakadó feketeség, némi személyes vívódás, élethelyzetekhez köthető belső indulatok és a rajtuk keresztül átszűrődő (többnyire sötét) világnézet; másrészt ott a buzdítás arra, hogy az ember felfedezze önmagát, önmaga erejét, értékét, és kitaláljon abból, ami elnyelte őt. Itt meg kell jegyeznem, hogy a CD-hez hozzátartozik egy magyar nyelvű booklet is (ha nem tévedek, az első 40 megrendelőnek jár ez a privilégium), ennek címe Ezer Ostorcsapás, és Péter versei találhatóak benne, amelyek fejtegetésébe nem fogok belemenni. Személyes jellegű gondolat-szikrák, amelyek konkrétumait minden olvasó a saját kontextusából meríti és teszi hozzá, abból pumpál vért a sorokba, hogy aztán értelmezhesse. Nem állnak távol az Urbain Noir dalszövegeinek kedélyállapotától, ezért azt fokozni is képesek. A Bogiart által készült illusztrációkkal kiegészülve ideális mellékletévé válik a CD-nek.

Visszatérve a dalszövegekre, egy alig szembetűnő és a lemezt kevésbé befolyásoló tényezőre hívnám fel a zenekar figyelmét, mégpedig a nyelvhelyességre, ami itt-ott javításra szorulna. Nem az alkotói szabadság által lehetővé tett megoldásokra gondolok, hanem néhány alapvető szabály következetes betartására. Ugyanide tartozik a néhány szó kiejtésénél érződő erősebb magyar akcentus, de nekem ez még Csihar-nál is feltűnt, szóval nem biztos, hogy az emberek többségét zavarja. Ennyit tudok felhozni negatívumként, ám szerencsére nem olyan mértékű jelenség, hogy az élvezeti értéket csorbítsa.

A teljes képet tekintve, az Urbain Noir lemezen a tágabb értelemben vett (post-)black metal keretből is kiágaskodó, már-már fülbemászó dalokban ölt testet a kreatív energia. Korunk metal-szférájának nemzetközi undergroundja az ilyen albumok révén válik színessé, értékessé és izgalmassá.