Lénárd Lászlóval, a HammerWorld magazin főszerkesztőjével, egy igazi megszállott fanatikussal beszélgettem egy budapesti kávézóban, aki kedvesen és hatalmas beleéléssel mesélt, illetve válaszolt a kérdéseimre.

Laci, minek köszönhető, hogy a HammerWorld lap még ma is fenn tud maradni?
Ami azt illeti, az online éra előtt sem volt mindig egyértelmű a fennmaradás. Nem véletlenül szűnt meg az összes ilyen jellegű magazin. A magyar újságpiacra jellemző volt korábban is, hogy ezen a területen kevés a komoly hirdető, márpedig egy újságnak szüksége van hirdetési bevételre is. Anélkül, hogy belemennék a politikába, észre lehet venni a magyar média világában, általánosságban, hogy amilyen színű kormány van hatalmon, olyan színű médiához jutnak a hirdetési pénzek. A rock/metal vonal ezen a szinten persze nem számít, de a kereskedelmi világ számára sem igazán érdekes. És az igazság az, hogy mi sem vagyunk született marketing szakemberek! (nevet) Nem értünk az ilyen nyomuláshoz. De az ilyen-olyan sörös cégek sem tartották úgy, hogy nekik megéri a Hammerben, vagy úgy általában ezen a területen jelen lenni. Nálunk, mármint az újságnál, a kiadónál, inkább az játszik, hogy több lábon állunk. Ugye, lemezboltot nyitottunk, lassan 20 évvel ezelőtt, ami egy jól működő történet volt egy nagy betöréses lopásig. Aztán szerveztünk metal fesztiválokat, ma is toljuk a koncertszervezést, Hartmann Kristóf kollégánk irányításával kiadót működtetünk, meg nyilván itt van maga az újság is. De ha megnézed a magazin reklámjait, akkor láthatod, hogy annak nagy része saját. Csehországban, például, egy sörös cég önmagától gondolja úgy, hogy neki jó üzlet a metal fesztiválok, a rockos világ támogatása, de Magyarországon az ilyen nagyon esetleges, mondhatnám, kapcsolatfüggő. Többek között ez is oka volt annak, hogy az elmúlt 30 évben legalább négyszer kerültünk halálközeli állapotba a magazinnal. Ma sem mondhatom, hogy minden gördülékenyen megy, viszont ez az életünk. Ezt nem nyolc vagy tíz órában kell űzni, hanem leszámítod a minimális alvást, a többiben meg csinálni kell. Ez egyébként mindenhol így van Magyarországon, vagyis nem akarom a saját hátunkat veregetni, mert mások is három állásból élnek. És persze a webzine-esek is munka mellett írnak.

Ha már megemlítetted a halálközeli élményeket, mesélnél ezekről a krízispontokról?
Az első ilyennel elég hamar szembesültünk, már a Metal Hammer Hungarica első évében. Ez a rendszerváltás környékére esett, és az történt, hogy a magazin első magyar kiadója nem fizette a német Metal Hammer akkori tulajdonosának a jogdíjat. Mellesleg nekünk is tartoztak, és irodánk se lett, pedig a megállapodás szerint adniuk kellett volna egy helyiséget, ahol dolgozhatunk. Aztán a német tulaj szólt, hogy ’srácok, titeket szeretünk, de ezzel a kiadóval nem akarunk tovább dolgozni’. Ezért abban az átmeneti időszakban pár hónapra le is állt az újság. Bizonyos korábbi partnereinkkel is adódtak komoly összetűzések, ami miatt rövid időre bizonytalanná vált a folytatás. Ezért nincs például remittendánk az 1993 előtti számokból, az akkori ’kedves’ üzlettársunk eltüntette a raktárból az első évfolyamokból megmaradt újságokat. De említhetném a Summer Rocks fesztivál buktáját is, az is nagyon veszélyes volt az újságra nézve, vagy akár a MetalFest nem túl sikeres zárását is.
Most meg a Rockmaraton járt pórul…
Tessék! A klasszikus példa erre ez a Megadeth-történet. Én nagyon drukkolok Varga Zoliéknak, hogy sikerüljön valahogy megállapodniuk a menedzsmenttel, az ügynökséggel. Zoli évközben tanárként dolgozik, mellette önerőből szervez egy fesztivált, mert úgy gondolja, hogy ez fontos, erre jön egy ilyen történet. Koncert nincs, a gázsi, az összes járulékos költség kifizetve… Hogy egy zenekar ne legyen ilyesmire tekintettel, amikor ott áll 10.000 rajongó… Ezt nem tudom megérteni! Ez nem a Sonisphere vagy a Download fesztivál, ez egy önerős, ’csináld-magad’ kezdeményezés, amit padlóra tud küldeni egy ilyen eset. A Rockmaratonnak pedig nincs külsős támogatása, szóval én szívből átérzem a helyzetet. Egy ilyen sztori a hátteret is le tudja soványítani, ami nálunk ugye az újságkiadás. Ha a HammerWorld csak önmagában lenne, mármint az extra tevékenységek nélkül, nehezen állna meg a lábán, csak hogy visszakanyarodjak az előző kérdéshez.
Tehát az újságból származó bevétel kevés a fennmaradáshoz?
Szükséges ez a több lábon állás. És ez egy összetett kérdés, például az ár miatt is. A terjesztési jutalék magas, a 990 forintos ár pedig nagyon-nagyon sok éve adott, mert lélektani határnak érezzük. Valójában 1500-1600 Forintért kellene adni a magazint. A mostani nyári számban is van CD- és DVD-melléklet. Persze, lehet vitatkozni, hogy kinek tetszik az adott melléklet, kinek nem, de 124 oldalas a HammerWorld és 990 Ft-ba kerül. Egy több éve tartó dilemma, hogy emeljünk-e árat, és ha igen, mikor. Ehelyett mit csináltunk? 2016 elején oldalszámot növeltünk! (nevet).
Az új matt papír is a költségcsökkentésnek tudható be?
Nyilván az egész onnan indult, hogy az emelkedő költségeink ellenére se legyen drágább a magazin, van azonban a történetnek egy másik oldala is. Volt annak idején egy amerikai metal újság, a Metallix, és az éppen ilyen matt papíron jött ki, mi meg imádtuk Cselővel. Most úgy alakult, hogy a nyomda felajánlotta ezt a papírtípust, nekünk pedig azonnal megtetszett a dolog.

Volt egy „ű” betűs probléma is…
Az mindig van. Az továbbra sem oldódott meg. Minden egyes „ű” betűt egyenként kell utólag leütnöm, kicserélnem.
Most viccelsz, ugye?
Nem. Minden egyes cikkbe külön pötyögöm be az „ű” betűket, ráadásul úgy, hogy legtöbbször a program nem is láttatja a hibát. Azt viszont nem tudnám megmondani, mi a gond, én ehhez nem értek. Elmondták persze az irodai kollégák, de a lényeg az, hogy egyelőre nincs más megoldás. Azt hiszem, ennek a betűtípusnak egyszerűen hiányzik a rendszeréből az „ű”. Kívülről persze ez érthetetlen, tudom, az emberek általában azt gondolják, hogy a Hammernél minden megy, mint a karikacsapás. Ez egy illúzió! (nevet) És iszonyú energia kell, ahhoz hogy életben tudjuk tartani. De most lelepleztem! (nevet)
Egyébként, hogyan döntitek el, mi kerüljön a Hammerbe és mi maradjon ki? Nyilván nem az egyértelmű bandákra gondolok, hanem inkább az undergroundra. A stáb személyes ízlése, mondjuk?
Persze. Milán Péter folyamatosan dobja fel ezeket a bandákat, de Uzseka Norbi, Gyuricza Barbi is. Van, amire azt mondom, hogy jó, ez érdekes, de inkább menjen ki a honlapra. Itt van friss példának a Wildernessking nevű dél-afrikai post-black csapat. Ha Péter fontosnak tartja a zenekart, és elkészíti az interjút, akkor legyen, persze, de ne a nyomtatott magazinba, hanem a honlapunkra. De tudod, hogy van ez: ha kiteszel egy baromságot, hogy mondjuk Corey Taylor mit gondol a Pokémon Go-ról, akkor lesz 3 ezer kattintás pár napon belül, egy ilyen interjút meg 150 ember olvas el – egy hónap alatt. Kátai mester is nagyon beindult mostanában, és ha Uzseka Norbi azzal jön, hogy ismét legyen vele egy interjú, mert itt az új Thy Catafalque album, akkor lesz interjú a nyomtatott Hammerben. Vagy ha Gyuricza Barbinak fontos a The Dead Daisies zenekar, és megint találkozott, interjúzott velük, akkor az is bekerül a lapba. A tartalmat illetően tehát számít az is, hogy a stáb tagjai mit tartanak fontosnak. Én maximum ötleteket vetek fel a többieknek, de sokkal jobban szeretem, ha ők maguk jönnek a tartalommal kapcsolatos elképzeléseikkel.
A HammerWorld akarva akaratlanul is hozzájárul az olvasók zenei ízlésének, illetve a metal színtérről kialakult képének megformálásához. Van-e ennek a szerepnek bármilyen súlya a Hammer stábjára nézve, gondolok itt egyfajta szándékos törekvésre, hogy minél átfogóbb képet nyújtsatok mind a hazai, mind a nemzetközi színtérről.
Figyelj, amit én gondoltam annak idején a Metallica Hungaricáról, az elsődlegesen a brit Metal Forces lapból jött. Az egy meghatározó magazin volt számomra. Például a glam vonalas Poisonnak még csak egy demója volt abban az időben, de a Metal Forcesban már lehetett róla olvasni, az akkor induló thrash és hardcore bandák mellett. Nagyon átfogóan írtak mindenről. Annak idején persze egyszerűbb volt mindez, mert megjelent egy hónapban 30 metal lemez, most minden pénteken megjelenik legalább 150. Igazából több olyan arc kellene, mint amilyen Milán Péter, csak más-más színterekről. Tettünk már erre próbálkozást, de nem jön össze a dolog. Nem mondom, hogy legyen annyira mániákus, mint amilyen Péter vagy én, vagy a többiek, de tudnia kell, miért jó vagy rossz, mondjuk, egy deathcore, egy stoner, egy vintage rock vagy egy post-hardcore lemez. Igazság szerint nekem is sokkal többet kellene írnom, de arra már nincs elég időm. Ahhoz, hogy havi 25-30 lemezről írjak, ahogy Milán Péter teszi, nekem teljesen el kellene engednem például a honlapot.
Egyedül te működteted a honlapot?
Az egészet. Nem nagyon jelenik meg olyan cikk vagy poszt, amelyben nincs benne a kezem. De ez nem azért van, mert a Lénárd mindent egymaga akar csinálni, ő akar lenni a guru (nevet), hanem egyszerűen még nem találtuk meg a megfelelő embert. Nézd, állást nem tudunk kínálni senkinek, hiszen mi magunk is több ember munkáját végezzük el. Ezt lelkesedésből, szerelemből, mániából lehet csak nyomni. De ez ma már nem nagyon megy. Annyira megváltozott a gondolkodásmód, szerelemből senki nem akar sokat melózni. Én belátom, hogy ez jogos, de mi még a lelkes fanzine korszakból jöttünk.
Visszakanyarodva az előző kérdésre…
Nyilván minden újság hatással van az olvasókra valamilyen szinten. Rám is hatással volt a Metal Forces, a Kerrang!, vagy a német Rock Hard. Götz Kühnemund például a mai napig hatással van rám. Ő eljött pár éve a Rock Hardtól, létrehozta a Deaf Forever magazint, ami inkább az undergrounddal foglalkozik. Na, az ő szava sokat jelent nekem ma is. De ebből a szempontból felszabadító volt, hogy megjelent az online média, mert most már nem az van, hogy a Hammer lehúzott valamit, és akkor a szemét Hammer így meg úgy, vagy ha a Hammerék nyomják őket, akkor már eleve gyanús a dolog. Ma már számos egyéb forrásból is informálódik az ember, és ha máshol is pozitív kritikát olvas valaki, akkor elismeri, hogy attól még lehet jó az adott lemez vagy banda, akkor is, ha neki nem tetszik. És ma már nincs olyan feszültség mondjuk egy magyar zenekarban, hogy a karrierje esetleg azon bukik el, hogy a Hammer mit ír a lemezéről. A nálunk megjelent kritika már csak egy a sok közül.

Ha éveken keresztül olvas valaki egy kritikust, nyilván kiismeri annyira, hogy értse, milyen szempontok alapján mondja, amit mond, igaz?
Abszolút. Milán Péter egészen különleges ebből a szempontból. Kis utalásokból ki tudom következtetni, hogy egy számára 9 vagy 10 pontos lemez engem érdekel-e, vagy sem. Amikor elolvastam az Inter Arma kritikáját, azt mondtam magamban: „b…d meg, ezt most meg kell hallgatni”! (nevet) Szóval, rám is hatással van. Nem véletlenül mondtam, hogy több hozzá hasonló ember kellene a stábba.
Vele hogyan ismerkedtetek meg annak idején?
Koncertekről én már nagyon régóta ismertem. Aztán egyszer csak megbeszéltük, hogy írjon. Úgy gondolom, hogy eleinte jóval karcosabban, sarkosabban fejezte ki a véleményét, de ő is változik. Ahogy mi is, mindannyian. Ez teljesen természetes. Hozzáteszem, Péter ma is rendkívül elvhű, és ezt én nagyra is értékelem benne. Még, ha szoktunk is vitatkozni! (nevet)
Milyen feltételek döntenek a felől, hogy mely magyarországi bandákkal foglalkozik a Hammer Records?
Én a kiadói ügyekkel nagyon keveset foglalkozom. A zenekarok jelentkeznek, majd Hartmann Kristóffal megállapodnak a részletekről. De én erről elég keveset tudok, mert mással vagyok elfoglalva, más területen dolgozom, és nem kevés munkaórában. Másrészt meg nem is árt, ha az újság és a kiadó elválik egy kicsit egymástól. Ha el kellene gondolkodnom, hogy kiket adtunk ki az elmúlt két hónapban, jó, ha a felét fel tudnám sorolni kapásból. Egyébként is minden zenekar egy külön történet.
És az hogyan dől el, hogy melyik lemezből lesz extra CD-melléklet?
Ez megint olyasmi, ami a zenekarok és Kristóf között zajlik. Erről inkább őt kellene kérdezned.
Ebben az online közegben mi értelme van még a Forró Drót rovatnak?
Hát, lehet, hogy a tagcserés, lemezmegjelenős híreknek nem sok, de ez így van a többi nyomtatott újságnál is: Rock Hard, Terrorizer, Deaf Forever, Iron Fist, a német Hammer, az angol Hammer, Classic Rock, a francia Metallian. Ezeket mind követem, rendszeresen olvasom, és látom, hogy az a hírfolyam rész nagyjából mindenhol megvan. Viszont még a híroldalainkon is találsz exkluzív interjúkat, cikkeket. Másrészt az is igaz, hogy sok magyar zenekar nagyon örül neki, ha a nyomtatott hírekbe is bekerül, nem csak az online felületre, mert nekik az is számít.
Másképpen kell megszólítani a mai tizenéves metalos közösséget, mint annak idején?
Fogalmam sincs. Erre nincs rálátásom. Igazából nem is gondolkodom rajta. Előttem mindig egy kortalan metal fanatikus jelenik meg, ha a Hammer-olvasóra gondolok.
Igényli ez a korosztály egyáltalán a nyomtatott sajtót?
Biztos vannak, akiket érdekel. De az tény, hogy másképpen használják a médiát és másképpen hallgatnak zenét. Sok esetben nem ismerik az előzményeket. Megtetszik nekik egy szám, streamelik, letöltik, megy a YouTube-ról és hallgatják. Nincs meg az a kötöttség, ami a régi arcoknál, hogy a korábbi lemezekhez hasonlítják az újabbakat. Az adott számot, dalt értékelik. Az viszont nagyon jó, hogy rengeteg régi bandát fedeznek fel, többek között a YouTube-on. Így kerülnek elő olyan zenekarok is, akik nagyon kicsi kiadóknál kallódtak annak idején, nem lett belőlük semmi, legfeljebb egy EP, negyven évvel később meg a Keep It True fesztiválon százak éneklik a nótáikat. Ez a fajta gondolkodásmód nekem nagyon szimpatikus.
Látsz-e esélyt arra, hogy egy ma induló hasonló tartalmú magazin elérjen arra a szintre, ahová ti elértetek?
Nem. Ehhez olyan szinten őrültnek és fanatikusnak kell lenni, hogy gyakorlatilag nem találsz megfelelő embert hozzá. És ahogy mondtam, önmagában egy magyar metal újság fenntartása anyagilag sem igazán kivitelezhető.
Az évek során viszonylag sokan megfordultak a szerkesztőségben. Volt olyan munkatárs, akinek távozását sajnálod?
Mindenkit sajnálok, aki elment. A mai napig nem értem, hogy Kovács „Bedlam” Péter miért ment el. Ő is totál fanatikus volt, együtt jártunk koncertekre, akár külföldre is, de neki aztán lett egy ilyen menedzselős, koncertszervezős tevékenysége. Danev Gyuri például a hangszeres piac felé irányuló cikkeket írt elsődlegesen, mert úgy láttuk, hogy Magyarországon a hangszerforgalmazók között nincs a metalnak becsülete, attól függetlenül, hogy a legtöbb nagy cég metal harcosokkal, metal gitárosokkal, dobosokkal reklámozza a hangszereit. Szerettünk volna szorosabb kapcsolatot kialakítani a magazin és a hangszerforgalmazók között. De aztán Gyurival is megszakadt a kapcsolat. Ő is fanatikus egyébként, a saját pénzén képes telefonos interjúkat készíteni, tele van energiával. Most egy ilyen hangszeres magazinnak ír. Vele volt egy olyan dolog is, hogy ő magyar zenéket nem igazán hallgat, tehát magyar gitárossal nem hozott interjút.
Elvi alapon?
Figyelj, ha nagyon erőlködtünk volna, biztosan megcsinálja. De nálunk nincs olyan, hogy Lénárd vagy Cselő megmondja, hogy ki miről írjon. Várjuk az ötleteket, és azok 90 százaléka mehet is. Nem biztos, hogy minden interjú az újságba kerül, de ha nem, akkor ott a honlap.
Hogyan kerül be valaki a Hammer stábba?
Általában úgy, hogy jelentkezik, küld pár írást és akkor megpróbálkozunk. Hozzáteszem, én még senkit nem küldtem el a stábból, aki eljutott oda, hogy a Hammerben nyomtatásban is megjelent. Bali Dávidot sem értettem, hogy annak idején miért hagyta abba az írást, igazából nem is magyarázta meg a döntését. Nyilván nem láttuk egyformán a világot, de engem nem zavar, ha valaki másképpen látja a dolgokat, nem akarok sok kis Lénárdot a Hammernél! (nevet)
Még Milán Péter előtt dolgozott nálatok egy Boz Cordolla nevű fickó. Mesélnél róla valamit?
A fanzine korszakban ismerkedtünk meg vele is, levelezés útján. Már jóval a Metallica Hungarica elindulása előtt is nagyon kerestem a hozzám hasonló metal őrülteket, Kelet-Európában, Európában, az USA-ban, Japánban. A másfél éves katonaságom előtt nagyon kiterjedt levelezős, kazetta- és lemezcserélős kapcsolatrendszerem volt. Sokan fanzine-eket csináltak közülük vagy mondjuk kisebb rádiókban készítettek műsorokat. Ő is ilyen volt, egy amerikai gyerek, valami New York-i kollégiumi rádiónál tevékenykedett. Egy szót sem tudott magyarul, én fordítottam, amit írt. De volt olyan keletnémet srác is, a rostocki Andreas Schöwe, aki először nekünk írt, a Metallica Hungaricába, aztán rajtunk keresztül került be a német Metal Hammer stábjába. Most is egy német metal magazinnál dolgozik, és könyvei is jelentek meg az évek során. Van, akinek egész másfelé kanyarodott az élete, de sokan azért ma is metal fanatikusok.

Milyen nyelveken beszélsz?
Franciául magánúton tanultam annak idején, angolul meg a suliban, és amit, mondjuk, egy német metal újságban leírnak, azt megértem. Ha a szükség úgy hozza, akár a holland Aardshok írásait is. De a németet sosem tanultam, pedig hasznos lett volna az is.
Szerinted hogyan kell kezelni a szubjektivitás/objektivitás kérdését egy recenzió megírásakor, vagy egy lemez pontozásakor?
Szerintem nincs olyan, hogy objektív kritika. Megjelent a lemez, van rajta tíz szám, így fest a felállás… ez objektív. Ha be is sorolod valahová a zenét, már szubjektív lettél. Amúgy nem igazán tudom, ez nálunk is változó. Én például a pontozást nem is nagyon szeretem. A Metallica Hungaricában még nem is voltak pontszámok, azok már a Hammer indulásakor jelentek meg. És nekünk is évek kellettek, mire kialakult, hogyan pontozzunk, milyen skálán mozogjunk. Az biztos, hogy sok régebbi lemezt – a Hammer első éveiből – ma feljebb húznék a mai pontozási elképzeléseim alapján.
Mivel saját kiadóval is rendelkeztek, mennyire nehezíti meg egy-egy adott lemez pontozását az a tény, hogy nálatok jelent meg?
Mi ezen már túl vagyunk. A Hammer Records elindulása idején még jöttek az Index fórumon a megfejtők, hogy ez így nem jó. Okés, mondtuk, akkor a Mood lemezéről írjon valaki más, egy külsős. De az sem volt elég jó! (nevet) A pontozásról meg annyit, hogy, látod te is, két vendég mindig van a Hangpróbán. És egyetlen vendég is elég ahhoz, hogy borítson mindent. Amúgy 6-osnál kisebb pontszámot ma már nem is szívesen adok senkinek. Ugye, már eleve egy szűrés az a 25 lemez. Mármint, hogy mi Hangpróbás és mi megy az Extrák közé. Nem úgy, mint az első években. Akkor az a lemez került a Hangpróbába, amit megvettem, vagy mondjuk, amit át tudtunk venni, be tudtunk valahogy gyűjteni. Egy példány volt belőle, ezért is ültünk össze a Hangpróbákhoz. Míg a kinti magazinoknál, a német Hammernél például ott volt minden stábtagnak a doboza, benne a Hangpróbás előzetes CD-kkel vagy kazettákkal. De visszatérve a pontszámokra, 10-est is ritkán adok. Egyébként engem a kinti lapoknál sem foglalkoztatnak a pontszámok. Inkább elolvasom az ismertetőt, arra vagyok kíváncsi.
Mennyire befolyásolja a zenehallgatást és a lemezismertető megírását az a tény, hogy személyesen ismered az előadót? El tudsz vonatkoztatni ettől, amikor a lemezt hallgatod, vagy a szövegeket olvasod? Gondolok itt most elsősorban olyan zenekarokra, akikkel jó barátságban vagy.
Nem vagyok én akkora barátságban a zenekarokkal. Nincs is olyan zenész, akivel rendszeresen összejárnék, a baráti köröm totál civil. Nem is szeretek túl sokat lógni a zenészekkel, a külföldiekkel sem. Van, akivel nem is szívesen találkozom, pont azért, hogy ne befolyásoljon a zenehallgatásban. A backstage-ben sem tartózkodom szívesen, én a színpad előtt érzem jól magam. Vitray Tamással készült nemrég egy interjú, amelyben azt mondja, hogy ő megtartotta a két lépés távolságot a sportolóktól, hogy el tudjon vonatkoztatni, hogy integritása legyen annak, amit csinál. Roadék is mindig fel vannak háborodva, hogy ha már ott vagyok a bulin, miért nem megyek be hátra pálinkázni. Persze, van, amikor bemegyek, de igyekszem kijönni hamar, mert az az ő területük, az adott zenekaré. Nekem az kell, hogy a színpadon lássam a bandákat, halljam a kedvenc dalaimat.
Az elmaradt Megadeth koncertet követően Varga Zoltán azt nyilatkozta, hogy hallani sem akarja többé a Megadeth nevet. Van ilyen jellegű csalódásra példa a te esetedben is?
Ha nem is ilyen konkrétan vagy keményen, de igen. Itt van például a USEME zenekar. Én magam kerestem meg a csapatot, hogy Bálinttal (Csongor Bálint – USEME, Subscribe énekes – szerk.) készítenék egy interjút, mert akkor állt kiadás előtt a USEME lemeze, ez adta az apropót, meg az, hogy pontosan sehol nem mesélték el ezt a Subscribe-történetet. Mármint a leállás hátterét. Bálintot nagyon tisztelem, szeretem, egy igazi zenefanatikus. Sok kérdést is intéztem hozzá, mindet szépen meg is válaszolta. Aztán elküldtem okézásra Bálintnak az interjú szövegét, és írta is, hogy mehet. És elküldtem a zenekarnak is, hogy lássák, miről lesz szó az interjúban, ők viszont azt mailezték vissza, hogy ez így nem mehet le. Ez nem egy USEME interjú, sok benne a Subscribe, és nem is stimmel, ami benne van. És hogy én rosszindulatú cikket akarok megjelentetni. De hát, én mindig csak azt tudom kérdezni egy interjú során, ami engem érdekel. Subscribe rajongóként engem érdekelt, hogy mi indokolta ezt a leállást, mit csinálnak most a tagok, és persze az is, hogy hogyan alakult ki a USEME, ilyesmi. Lehet, hogy nekik volt egy külön sztorijuk, ami esetleg nem egészen egyezett azzal, amit Bálint nekem elmondott. De bennem cseppnyi rosszindulat nem volt, ahogy máskor sincs, épp ellenkezőleg… És azt kérdeztem, ami érdekelt, rajongóként, majd azt írtam le, amit Bálint mondott. Ez eredetileg egy kétoldalas interjú lett volna, aztán lett belőle egy kiherélt, egyoldalas, száraz PR-szöveg. Amit a zenekar meghagyott belőle. Úgy is jelent meg végül, én pedig a nevemet sem adtam hozzá. Nem is mentem USEME koncertre, bár a RockParton láttam őket. Rosszul esett ez a vádaskodás. Azt írták, hogy rosszat akartam nekik, holott olyan még nem volt a 30 év alatt, hogy én rosszat akarjak egy csapatnak.
Ismert, hogy nagyon tág a zenei érdeklődésed, de nyilván vannak olyan előadók, netán műfajok, amelyekkel soha nem tudtál megbarátkozni.
Most éppen láttam egy videót, amelyben deathcore breakdownokat vágtak egymás mellé különböző zenekaroktól. Hát, azon jót nevettem. Mind ugyanaz, nincs benne változatosság, az alapot meg a Meshuggah-tól ismerjük a 90-es évekből. Hol ebben az újdonság? De koncerten szívesen megnézek minden bandát, mert az igazság úgyis ott derül ki. Például most volt a Misery Index buli (amerikai death-grind banda – szerk.). Az nem olyan zene, amit minden nap hallgatok otthon, koncerten azonban nagyon élveztem. Valójában Adam (Adam Jarvis dobos – szerk.) játékát akartam hallani, látni. Egy egészen kicsi buszba zsúfolva járják most Európát, de Adam olyan komoly dobcuccot rakott fel, hogy az eszem megállt. És a bulin ki is használta az összes cint, élmény volt nézni, ahogy dobolt. Lehet, hogy otthon ezután sem fogom őket gyakrabban elővenni, mint eddig, de amíg Adam a dobosuk, biztosan ott leszek a koncertjeiken.
Neked hogyan változott a zenei ízlésed az évtizedek során? Egy adott ponton a Hammerben feltűnik, hogy az extrém metal is érdekel. Azt hiszem, egy Lock-Up lemeznél figyeltem fel erre.
Hát, én nem gondolom, hogy az előtt nem hallgattam volna extrém metalt. Ott voltam például a legelső európai Sepultura bulin, amikor még a Sodom előtt játszottak. Na, ott például bementem az öltözőbe is, de ez is egy érdekes történet. Épp volt nálam egy Metal Forces, benne egy Sepultura cikk. Maxék akkor még nem is beszéltek rendesen angolul, mindössze pár szót, és volt velük egy másik arc is, ő segítette ki Maxékat, ha elakadtak valami angol kifejezésnél. Kiderült, hogy ő Borivoj Krgin (a Metal Forces újságírója, a 2001-ben elindított Blabbermouth alapítója – szerk.). Tudni kell, hogy Bori, a Metal Forces stáb tagjaként számomra egy félisten volt! (nevet) Azonnal alá is írattam vele a Sepulturával készített interjúját. Maxékkel nem is dedikáltattam semmit, ezek után már eszembe sem jutott, Borivoj meg csak lesett, hogy ez most komoly? Én meg ott győzködtem, hogy írja már alá az újságban a cikket. Azóta is megvan az a Metal Forces, amit Borivoj Krgin írt alá. De, honnan is jött ez a sztori?
Az extrém zenékről beszéltünk.
Ja, igen. Hát, figyelj, a Nile is hogy szól már élőben! A Dissection koncertet sem felejtem el… Az milyen döbbenetes volt! De vannak hasonló emlékek a Morbid Angelről is. Ha jól megszólalnak ezek a brutális zenék, akkor ezek a legnagyobbak.
Egyre több a bonyolult, a hagyományostól eltérő szerkezetű, nehezen értelmezhető/emészthető zene. Ez lehet annak a jele, hogy igényesebb lett a mai metal társadalom?
Hát, szerintem inkább sokféle hatás keveredik manapság, és ezért nem egyértelműek ezek a lemezek. Olyan dolgokat tesznek a zenébe, olyan zenei világokból származó elemeket, amiket régen nem hallgattak az emberek, vagy csak kevesen. Jött egy új generáció, ami magával hozta a Neurosis és Isis hatásokat, majd jött a sok post és drone lemez. Viszont számomra ezek a zenekarok nem jobbak, mint azok a hatások, amelyekből táplálkoznak. Én egyébként is a dalokat szeretem, kimondottan dalcentrikus vagyok.
Mind a mainstream, mind az undergroundon belül megfigyelhetők bizonyos trendek. Szerinted mi van kialakulóban?
Én úgy látom, hogy jelenleg nincsenek mindent meghatározó trendek, azaz mindenki hallgat mindent. Ami neki tetszik. Hiába jelenik meg a mainstreamben a Sabaton, a Powerwolf, vannak például olyanok, akiknél 1982-ben megállt az idő, és jobbára csak az addig kiadott lemezeket hallgatják. És persze ciklikusság van. Most a thrashnek is van egy jó kanyarja, de ez nem jelenti azt, hogy minden működik. Ettől még nem lesznek többen a Gama Bombon 80-90 embernél ma este. Én magam annyiféle zenét hallgatok, hogy igazából nem érdekelnek a trendek.

Amikor elmész egy koncertre, milyen elvárásaid vannak egy fellépéssel szemben?
Lehetőleg minél több időt töltsenek a színpadon! (nevet) Szoruljon villába a kéz, adják át az érzést. Ennyi. Egyébként én még a hangzásba sem nagyon szoktam belekötni. Nyilván, ha valami nagyon szarul szól, akkor megjegyzi az ember, de nem állok ott a keverőpultnál karba tett kézzel. Amennyire csak lehet, előre megyek, bizonyos esetekben akár az első sorba, ha megoldható. Sajnos a Black Sabbathon csak a második sorig jutottam, az elsőt már korábban elfoglalták a VIP-jegyesek.
Fajulhat odáig a terrorizmus Európában, hogy az emberek félnek majd nagy tömegben mutatkozni, ami esetleg kihathat a koncertek látogatottságára, szervezésére?
Ez már most is megvan szerintem, mármint az aggodalom. Legutóbb egy német klasszikus zenei fesztivál volt az, ahová nem engedték be a fickót, aki végül felrobbantotta magát. Én magam is tartok ettől a dologtól. Nemrég Whitesnake koncerten voltam, egy olasz város középkori központjában, a főtéren, ráadásul ott nem is ellenőriztek olyan alaposan a bejáratnál. Azért az bennem volt, hogy mi van, ha valaki kitalálja, hogy épp itt fogja demonstrálni a gyűlöletét. Lehet, hogy én vagyok ilyen paranoiás, de külföldön figyelem a gyanúsnak látszó embereket, a csomagjaikat. Van egy olyan aggodalom bennem, hogy mindebből könnyen lehet akár polgárháború is, mert a németek nem fogják sokáig tűrni a mindennapos balhékat. Egyszer elszakad a cérna.”
A teendőid mellett nagyon aktív vagy online is. Hogy néz ki egy átlagos nap Lénárd Lacinál?
Korán kelő ember vagyok. Ki is nyílik a szemem fél 5, 5 óra felé. Kávé, kávé, kávé, aztán összegzem a fejemben, hogy mit kell aznap kitenni, milyen feladatok várnak rám. Újság, honlap satöbbi. És este sem sűrűn fekszem le éjfél, vagy 1 óra előtt. A két gyermekem születése után megszoktam, hogy keveset alszom. De a produkciós héten, amikor csak az újsággal foglalkozom, szinte alig van időm frissíteni a honlapot. És a beérkező e-mail áradat is közel feldolgozhatatlan. Amióta létezik e-mail, a Hammer hivatalos címe egyben a saját e-mail címem is. Azaz minden egyes mail, ami az újságnak jön, nálam landol. Amikor elkezdtük a honlapot, jóval később, mint szerettük volna, tudtam előre, hogy mi vár majd rám, de azért a mi oldalunk nem olyan, mint például egy webzine. Mi elsősorban nyomtatott magazin vagyunk, a honlap, a Facebook oldal amolyan extra, kiegészítés. Vannak persze komoly, hosszabb lélegzetű írások, interjúk, nemcsak új dalok, új klipek, hírek. De más a tartalom, más a hangsúly, mint egy webzine-nél, online magazinnál. Inkább amolyan portál vagyunk, és igyekszem is felhívni a figyelmet arra, ha érdekes cikk, interjú jelenik meg egy másik oldalon.
Amennyire én tudom, figyelemmel követed a többi metallal foglalkozó magyar nyelvű weboldal ténykedését is. Miért tartod ezt fontosnak?
Egyszerűen kíváncsi vagyok, hogy mi történik a színtéren, nem akarok lemaradni semmiről. Mit is olvastam a Fémforgácson legutóbb? Ja, igen, a Rockmaratonos beszámolót.
Végül térjünk vissza a zenére: mondj három szenzációs idei lemezt, amit mindenki figyelmébe ajánlanál? Tudom, hogy az új Vektor köztük van.
Persze, az mindenképp. És lehet, hogy köpködés lesz belőle, de az új Megadeth is.
Az szerintem is zseniálisan sikerült.
Külön kell választani Mustaine hülyeségeit a zenétől, mert ilyen alapon már a második album után fel kellett volna hagyni velük. És a harmadik lemez legyen az idei Monster Truck. Ezek biztosan benne lesznek nálam az első ötben az év végén.
Laci, köszönöm a beszélgetést.
Én köszönöm.