Interjú az Ørdøggel; Diabolus in Musica…

Az Ørdøg megalakulásától kezdve évente néhány alkalommal eljutok egy-egy -koncertjükre. A valamikori Superbutthoz képest agyasabbnak gondolt, vagy hallgatóként inkább úgy megélt zenét eleinte fenntartással fogadtam. Egyszerűen nehezen értettem meg, hogyan lehet az egyébként is feltűnően jól fogadott Superbutt után, hogy a közel azonos klasszikus alkotógárda egyik pillanatról a másikra ilyen máshogyan érett, lényegesen mélyebb, elgondolkodtatóbb mondanivalóval bíró muzsikával szolgáljon. Ez az általam megélt disszonancia kellett, hogy feloldódjon az első lemez alapos megismerésének a végére. Noha a csapat tagjai nem egy zenei stílussal ismerkedő lelkes tinédzserek, hanem mind „zenecsinálásban”, mind színpadi előadásban tapasztalt „öreg rókák” mégis, mintha folyamatosan érett volna a számomra produkciójuk. (Ørdøg: Mahboubi Salim– basszusgitár, Nagy-Miklós Péter – gitár, vokál, Szentpéteri Zsolt – gitár, Szűcs Péter – dobost 2018-ban váltotta: Vécsi Zoltán, Vörös András – ének.) Manapaság látogatva a koncertjeiket és visszahallgatva őket 3-lemeznyi Ørdøg-repertoárjukkal, akár hangosított, akár akusztikus bulin, már ezt a gondolatomat sem igazán értem, mert, a fejlődés ellenére a Ørdøg részleteiben és egészében is kiemelkedő színvonalú, minőségében homogén dalokkal szórakoztatja a közönségét. Hogy mennyire meggyőzőek a dalaik, előadásaik, arról 2022-ben pl. a projekt-jelleggel indított Diabolus in Musica-koncerteken és néhány hónappal későbbi Ørdøg-klubkoncerten is meggyőződhettem. Utóbbit a fehérvári Nyolcas Műhelyben, szokásosan jó hangosítási körülmények között láttam még 2022 őszén. Beszélgetésünkre ennek apropóján került sor  Vörös Andrással és Nagy-Miklós Péterrel.

A koncerten, előtte-utána kevés szót váltottunk, hiszen javában készültetek, hangoltatok, hangosítottatok, majd sorra-másra diskuráltatok számos ismerőssel, rajongóval. Mindig ilyen közvetlen a hangulatotok, a kapcsolatotok a környezettel, a közönséggel?

Vörös András: Igen, azt hiszem, és annyira jó, hogy így van. Nagyon távoli példa ugyan, de emlékszem, hogy amikor a 2018-as focivébén a francia válogatottban feltűnt az akkor 19 éves Mbappé, hirtelen mindenki róla kezdett el beszélni, nekem meg végig az járt a fejemben, hogy vajon ez a srác tudja-e, hogy mostantól soha sehova, még a sarki boltba egy liter tejért sem mehet le testőr nélkül? Szörnyű lehet így élni. És oké, hogy a magyar zenei életben ez a veszély igazán senkit sem fenyeget, de azért egy elsővonalas, éppen felkapott előadó itt sem tud feltétlenül nyugodtan társalogni a pultnál, a koncertje előtt fél órával. Mert amíg nekünk a kis underground világban közönségünk, hallgatóságunk van, köztük sok ismerőssel, baráttal, nekik tényleg rajongóik, akik már nem a hús-vér embert látják bennük, hanem valami elképzelt idolt, ami elég kényelmetlen tud lenni. Szóval, én hálát adok az égnek, hogy ez minket elkerült, és akik eljönnek a koncertre, azok nem gondolnak belénk többet, mint amik valóban vagyunk, így pedig beszélgetni is jókat lehet egymással.

Miki: A koncertezés egyik fő élménye pont az az undergroundban, hogy – mivel alapjában véve furcsa emberek gyülekezete -, sokszor olyan sztorik és személyiségek vannak a közönségben, hogy úgy érzi az ember, hogy egy filmben van. És az is jó dolog, hogy „szinten” vannak a produkciónk tagjai a hallgatósággal. A napokban néztem egy Devin Townsend-interjút ahol Dev pont erről beszél, és hogy mennyire mesterkélt baromság a sztárkodás. Maximálisan egyet tudok vele érteni. Attól az időtől eltekintve amikor színpadon állok, én is a közönség része vagyok. Főleg, amikor például olyan bandákkal lépünk fel, amik a kedvenceim. Ezt szerencsére gyakran meg tudom élni, rengeteg jó banda van itthon. A teljesség igénye nélkül például Watch My Dying, Aebsence, Nagyúr, Mytra, Remorse, VHK stb-stb koncerteken, függetlenül attól, hogy valamikor mi is fellépünk az estén, ugyanolyan fan vagyok, mint bárki más aki a színpad előtt van.

Mondhatnám azt is, hogy ez egy ostoba kérdés volt, de azért nektek is lehetnek rossz napjaitok. Én ugyan ilyet még nem fogtam ki. Amikor a nyáron a Fezen-kertben Andrásba botlottam a pultnál a sarokban, CD-k dedikálására és némi beszélgetésre volt(ál) rögtön kapható. Ez mindig ilyen könnyen megy?

VA: Persze. Könnyen barátkozó típus vagyok, érdekelnek az emberek, úgyhogy szívesen beszélgetek. Talán csak az a kivétel, amikor valaki annyira szét van csapva, hogy egy szavát se érteni, de mindenképp közölni akar valamit – na, olyankor én is inkább arrébb sétálok.

M: Nekem határozottan vannak rossz napjaim, elsősorban EÜ-zavarok miatt, amik, ha jelentkeznek, akkor nem szeretném ezt megosztani másokkal egyáltalán. Olyankor el szoktam vonulni a koncert előtt-után, kerülöm az embereket. De szerencsére ez ritkán van.

A Nyolcasban is jócskán akadt ismerősötök, minden tagnak volt társa, akivel szívesen beszélgetett. Ez mennyire jellemző az országos, vagy a Kárpát-medencében tett túráitok során?

VA: Abszolút az. Tényleg, mindenhol vannak barátok a Kárpát-medencében, Székelyudvarhelytől Szombathelyig. Sőt, a Superbutt-os időkből Hollandiától Bulgáriáig egész Európában is. De hát nem csoda ez, aki lassan harminc éve járja a világot, annak azért akad ismerőse sokfelé. És tudod mit? Ez az egyik legjobb dolog az egészben, nekem legalábbis biztosan. Ha belegondolsz, pusztán az előadás szempontjából tökmindegy, hogy Kolozsváron, Répcelakon vagy Párizsban lépsz fel, amíg a színpadon vagy, visz magával a zene, azt se tudod, hol vagy, de nem is érdekel, bebújsz saját magadba, és egyáltalán nem figyelsz a külvilágra. Pusztán ezért nem lenne érdemes sok száz, vagy ezer kilométereket utazni, elég lenne a próbateremig elmenni, szóval, ha már turnézol, akkor érdemes azt maximálisan kiélvezni. És ha olyan típus vagy, mint én, aki nem annyira az épületekre, mint inkább a bennük lakókra kíváncsi, akkor ez a barátkozást fogja jelenteni.

M: Nekem a 8-as a Wackor és az RKH miatt hazai pálya. Majdnem mindenki ismerős legalább arcról Fehérváron, aki az undergroundhoz tartozik, akár zenész akár hallgató. 30 év rengeteg idő. Ami a beszélgetést illeti, alapjában véve introvertált vagyok, nagyon nehezen nyitok társalgást például. De szerencsére más nem így van ezzel, ha kérdeznek akkor gyorsan feloldódok és általában jó beszélgetések tudnak keletkezni bárhol.

Az önmagát inkább zárkózotttként jellemző Miki, amikor megnyílik

Valóban! Ráadásul itt, az Ørdøg bulin Mikit is meglátogatta a Wackor másik két harmada, noha, ahogy azt Küki is odasúgta, itt „inkognitóban” voltak jelen. Szokásos, vagy a számotokra (is) feltűnő dolog, hogy zenésztársak látogatják a bulijaitokat?

VA: Érdekes, de ez viszont nem jellemző. Vagy legalábbis nem annyira, mint mondjuk tizenöt éve, amikor egy budapesti, A38-as vagy kultiplexes koncerten simán volt száz ember a vendéglistán, és egy-egy ilyen este (nemcsak a miénk, hanem bármelyik hasonló zenekaré az akkori szcénából) társadalmi eseménynek számított, ahol mindenki megjelent. Gondolom persze, hogy a mostani huszon-harmincéves átlagéletkorú zenekaroknál ugyanígy megvan ez, de nálunk már eltűnt. Jó, túlzok, ha azt mondom, hogy soha egy zenész se teszi tiszteletét, de az a vicces, hogy jellemzően már ők se szólnak előre, hanem simán megveszik a jegyet és meglepve látjuk, hogy jé, itt van X vagy Y is. És oké, hogy félig ironikusan lehet keseregni, hogy üres a vendéglista, jaj, nincsenek barátaink, de közben meg tök jó átélni, hogy aki jön, az tényleg a produkcióra kíváncsi, és nem csajozni, pasizni, inni érkezik. Mert annak idején azért furcsa volt hallani, amikor valaki úgy jelentkezett be ingyenjegyért, hogy ő a koncertet úgyse akarja megnézni, csak mulatni jönne, mi meg köpni-nyelni nem tudtunk, hogy haver, legalább hazudnád azt, hogy érdekel.

M: Igen, ez rengeteget változott az elmúlt 25 év alatt. Mondjuk 2002 körül, az a haver, aki vérig volt sértve ha véletlenül nem került a 30 név közé akik ingyen bejöhettek, most így 2020-valahányban arra neheztel ha fel akarom írni, mondván hogy de kérem hát ő inkább támogatja a belépővel a produkciót. Vagy mondhatnám azt is, hogy olyan jó tíz éve nem nyaggat már senki hogy küldjem már el neki MP3-ban az új albumot, azzal viszont igen, hogy mikor lesz belőle fizikai CD, vagy bakelit, akár úgy is hogy már nincs mivel lejátszania. Érdekes ezt megtapasztalni, a Spoty / Youtube korszakában pont nem erre számítana az ember. Arra gondolnék, hogy annyira elsodródott az információ tengerében mindenki, hogy szüksége van biztos, kézzel fogható pontokra. De lehet, hogy tévedek.

Szerintetek miben rejlik a csapat sikere és inkább azt is hozzáteszem, növekvő sikere? Hiszen mégiscsak egy olyan rétegzenét játszotok, ami a rock/metal műfajon belül is egy újabb stílus…

VA: Hmm, leginkább talán annak, hogy nem akarunk mindenáron sikeresek lenni. Nem akarunk másokkal vetélkedni, nem gondoljuk, hogy mindent, sőt, bármit alá kellene rendelnünk annak, hogy minél nagyobb számokat produkáljunk nézettségben. Ez nem verseny, és aki annak fogja fel, az előbb-utóbb mindenképp veszíteni fog. A lényeg sokkal inkább a szenvedély, a flow-élmény, az alkotásban rejlő boldogság, és ha ez megvan, akkor mindennek őszintén tudsz örülni, amit kapsz tőle. Szerintem annál nagyobb siker, mint hogy csinálhatod, amit szeretsz, nincs és nem is lehet.

M: A siker kizárólag definíció kérdése. Számomra azt jelenti, hogy meríteni tud az ember annyi örömet abból, amit csinál, hogy inspirált legyen arra, hogy létrehozzon további dolgokat. Az ember a saját fején belül igazából egyedül van. Szerintem az a lényeg, hogy ott jól érezze magát és motivált maradjon az alkotásra. Ebben a kontextusban a számoknak vagy teljesítménykényszernek semmi jelentősége nincs. Ugyanúgy lehet „nagyokat menni” olyan produkcióval is, ami 10 embernek szól.

Hogyan segíti a Diabolus in Musica előadás az Ørdøg sikerét? Pontosabban hogyan érzékelitek ti az átjárást, vagy a bővülést a hallgatóságban?

VA: Igazából egy pillanatig se volt cél, hogy ezzel az egésszel az Ørdøg táborát bővítsük, de közben úgy tűnik, valamennyire mégis ez történik. Semmi tudatosság nincs benne, de tény, hogy miután a Diabolusszal rengeteg olyan helyre eljutunk, ahol hangos koncertet nem lehetne játszani, egy csomó olyan embert is elérünk, akikhez másképp nem jutnánk el. Sose gondoltuk volna, hogy lesz, aki előbb a Diabolust ismeri és szereti meg, és csak utána jön el Ørdøg-koncertre, de egyre több példát látunk erre. És persze olyanok is vannak, akik csak egyiket vagy másikat szeretik, mert a torzított gitár nekik már túl hangos, vagy épp ellenkezőleg, unalmasnak gondolják az akusztikus prüntyögést, és elalszanak, ha nincs legalább 110 decibelnyi hangerő. De ezzel sincs semmi baj! Én személy szerint imádom mind a kettőt, az egyiket ezért, a másikat azért. És akkor vagyok boldog, ha ezzel is, azzal is van lehetőségünk dalokat írni, és azokat előadni.

Egyáltalán, hogy és honnan jött az ötlet az akusztikus előadásokhoz? Mikor merült fel ez az ördögi ötlet?

VA: Nem is a mi ötletünk volt, hanem Csepelyi Adrienné, aki a Belemenés című regényének bemutatójára hívott el minket zenélni. Először furcsán néztünk rá, hogy szerinte mennyire lesz jó ötlet a Petőfi Irodalmi Múzeumban izzadva üvölteni, de gyorsan közölte, hogy akusztikus műsort szeretne. Mi meg azt mondtuk, hogy ilyet úgyse csináltunk még soha, próbáljuk ki, lesz, ami lesz. És hát ez lett.

M: Az elején beláthatatlan volt, hogy mi lesz belőle. Nekem azon kívül, amikor tanítottam egyáltalán nem volt akusztikus gitár a kezemben, de szerintem még a JCM900 SL-X Marshallomon – amivel végigzúztam az elmúlt 30 évet több zenekarban – sincs tiszta csatorna. Mindig is idegen volt az akusztikus gitár. Az én szempontomból, azt az első koncertet valahogy sikerült túlélni, de nagyon feszélyezett, hogy „nincs kézben” a dolog. Viszont a kihívás része érdekes volt és létrejött egy kreatív kémia Andrással és Bálinttal. Amikor felmerült az, hogy próbáljunk egy épkézláb produkciót kalapálni belőle, megkerestem Lalát, akivel 1000 éve barátok vagyunk. Róla kevesen tudják, hogy annak ellenére, hogy az Alba Regia HardCore közösség megbecsült HC-metal gitárosa a 90-es évektől és mindenki a csonttörő riffelésről ismeri, régóta kísérletezett otthon minimál hangszerelésű akusztikus dolgokkal és blues-zal is, akusztikus gitáron. Atomjaira szedtünk pár Ørdøgszámot és az ő egyik régi „modellje” alapján újra összecsavaroztuk. Ez nyakon lett löttyintve azzal, hogy én eléggé furcsán gondolkodom és hogy producerként/hangmérnökként otthonosan mozgok a felvétel, keverés, sound design, hangszerelés világában. A tech-dolgokról órákat lehetne beszélni, amitől viszont megkímélek most mindenkit.

Abban láttatok-e eltérést, változást a műsorok előrehaladásával, hogyan fogadta a közönség a prózai elemekkel, nem ritkán pajzán versekkel, limerickekkel tarkított műsort?

VA: A Diabolus eleinte tényleg csak az Ørdøg akusztikus verziója volt, és a közönség is inkább csak érdekességként tekintett rá. Idővel viszont, ahogy mondod is, elkezdett változni a műsor, és önálló életre kelt, hogy ne csak a már ismert dalok kevésbé erőteljesen hangszerelt változatai hangozzanak el, hanem legyen ez olyasmi, ami saját jogán is élményt ad. Ez sem volt előre körzővel és vonalzóval eltervezve, mint ahogy tulajdonképpen semmi sincs: egyszerűen csak adta magát. Kezdődött azzal, hogy ebbe a fajta előadásba belefért, hogy akár percekig sztorizzunk két zene között, aztán jött pár betét, amik az eredeti Ørdøg-dalokban is benne voltak, de ott csak színesítésnek, a háttérben, itt meg külön műsorszámként is működnek, és végül, a fene se tudja, hogyan, eljutottunk odáig, ami most van. De ez sem a vége, természetesen, alakulni fog ez mindig, és biztos vagyok benne, hogy 2023. nyarán már nem ugyanazt kapja a közönség, mint idén vagy tavaly. Mondjuk, persze az Ørdøgtől se azt kapja, hiszen ott is változik a műsor, miközben nyilván a Diabolusnak is vannak és lesznek állandó sarokpontjai, de itt azért jóval nagyobb lehetőség adódik a kalandozásra.

Szükségszerű volt, hogy ezekre az előadásokra pl. egy színésznővel is kiegészüljön a csapatatok?

VA: Nem, viszont, ha már megadatott a lehetőség, hogy színházi előadásunk is készüljön (ez a salgótarjáni Zenthe Ferenc Színházzal közös produkció, az Élet alássan című darab, aminek tavaly ősszel volt a premierje, majd az évadban további 8 előadása, és nagyon reméljük, hogy valamikor el tudjuk hozni Budapestre és más városokba is), akkor hülyeség lenne nem élni azzal, hogy az ott szereplő Hege Veronika színésznő alkalomadtán szívesen eljön velünk sima koncertre is. Vera nem állandó tag, tényleg csak akkor jön, amikor kedve van és az ideje engedi, de így legalább tényleg különleges alkalom, amikor őt is el lehet csípni velünk.

Vajon mennyire más a közönsége ennek a stílusnak, mint akik eredendően az Ørdøg-re kíváncsiak?

VA: Nem tudom. Nehéz eldönteni, hogy ez egyáltalán milyen stílus, mert attól, hogy nincs benne torzító, nem lesz kevésbé karcos, és kevésbé energikus sem. Ezzel együtt, az akusztikus hangszerelésnek köszönhetően a Diabolus sokszor olyan környezetben is megél, ahol az Ørdøg szóba se jöhetne, legyen az színház vagy irodalmi fesztivál. És ha így is, meg úgy is működik, az jó visszaigazolás arról, hogy tényleg a dalok, és nem a külsőségek viszik a hátukon a produkciót. Mindegy, hogy hegedű és a lemenő nap fénye, vagy kétlábgépes dob és stroboszkóp a kíséret.

Nemrég pl. a Monastery-s srácok említették, hogy országszerte is különböző, melyik vidéken, városban fogadják többet a zenéjüket. Nektek már van ilyen térképetek az Ørdøg, és a Diabolus iránti érdeklődés szerint?

VA: Én nem látok különbséget az egyes országrészek között igazán. Budapest nyilván más, hiszen ez kétmilliós város, akkora, amekkora közel sincs még egy a magyar univerzumban, de olyat nem tudnék mondani, hogy keleten, nyugaton, Erdélyben vagy Baranyában több a rocker. A Kárpát-medencében, Székelyudvarhelytől Sopronig van mondjuk huszonöt-harminc olyan város, ahol van bejáratott klub, egy magunkfajta zenekar körülbelül ezekre a helyekre tud elmenni játszani, és ezek szerencsére viszonylag jól is működnek, de egészen más ma már a felállás, mint húsz éve volt. Akkoriban egy-egy klubnak volt olyan törzsközönsége, akik minden hétvégén ott voltak, tökmindegy volt, ki játszott, ők alapvetően oda mentek szórakozni, és belenéztek abba, aki éppen fellépett. Ma ilyen már nincs, hiszen senki nem fog befizetni 3-4000 forintos belépőket azért, hogy sörözzön, és időnként bekiabálja az aktuális fellépőnek, hogy játsszatok Akelát. És őszintén szólva én ezt nem is bánom. Sokkal jobb 60 olyan embernek zenélni, akik valóban azért jöttek, hogy megnézzenek, mint 200-nak, akikből 180 igazából leszarja, hogy mit csinálsz, és még akkor se jegyzi meg a nevedet, ha egyébként félrészegen el is ugrándozik rád, ha elég hangos a dob meg a gitár. Egyébként, ha már itt tartunk, az utóbbi években pont azt figyeltük meg, hogy egy csomóan nem is helyből érkeznek, hanem simán 50-100 kilométeres távolságból, vagy akár még messzebbről, úgyhogy innentől még nehezebb lenne térképre tenni, hogy hol nagyobb az érdeklődés.

Ha már közönség: a számomra az Ørdøg-gel kapcsolatos meghatározó élményem volt, amikor az egyik fiunkkal a Judas Priest előtt láttunk titeket. Körülbelül az 5-6-ik sorban álltunk, így egészen elől, hogy szinte testközelből élvezzük az előadást. Nem túl kézenfekvő a zenétek a NWOBHM-felvezetéshez. Mégis volt ott egy elég hangos rajongótáborotok, mi is énekeltük a dalok jó részét. Mennyire jött át felétek a közönség visszajelzése, fogadtatása, elfogadása, vagy akár a meglepődése?

VA: Ha jól emlékszem, körülbelül öt nappal a koncert előtt hívták fel a szervező LiveNationtől Szűcs Petit, az akkori dobosunkat, hogy a Priest mégsem hoz magával külföldi előzenekart, ezért kellene valaki helyből, és be tudnánk-e ugrani. Ilyen kaliberű zenekar előtt fellépni, ráadásul az Arénában mindenképp nagy megtiszteltetés és kihívás is egyben, hiszen kivétel nélkül mindenki a főattrakcióra kíváncsi. Szóval, ha túljátszod a dolgot, és megpróbálod ellopni a show-t, az elég kínos perceket eredményezhet, de közben nyilván úgy sem állhatsz oda, hogy bocsánat, hogy élünk, pár perc és itt sem vagyunk. Úgyhogy találnod kell valami középutat, és ha nem fütyülnek ki, az már félsiker, ha meg is tapsolnak a végén, az meg teljes, de azt hiszem, végül is be tudtuk tölteni azt a szerepet, amit ilyenkor kell. A legviccesebb viszont az volt, hogy már a Judas Priest műsora alatt a nézőtéren odajött hozzám valaki, hogy jé, hát te itt, nagyon szeretem az Ørdøgöt, kár, hogy nem ti voltatok az előzenekar…

M: Lehet, hogy illúzióromboló lesz amit mondok, de mint minden koncert, közöttük ez is, mechanikusan egy eléggé egyszerű folyamat. Az ember úgy figyel, mint egy vadászkutya az 1 négyzetméteres „helyére” a színpadon, ahol a gitárcucc vezérlése és a mikrofon van, és próbálja nem elbaszni a maga részét és nem kizökkenni abból a furcsa meditatív állapotból, amiben koncert közben van. Minden más csak ez után fér bele az ember gondolataiba. A számomra minél nagyobb a távolság, minél messzebb vagyok a közönségtől, annál inkább magamra maradok azon a négyzetméteren. A kérdésedre válaszolva, egyáltalán nem emlékszem arra, hogy milyen fogadtatás volt, csak arra. hogy baromi erősen koncentrálok, hogy minden oké legyen. Arra, hogy Rob Halford jön szemben a folyosón, biccent én visszabiccentek és ennyi. Most mit mondanék annak az embernek, akinek a zenéje meghatározó élmény volt? Ezekre emlékszem.

Mikit éppen kérdeztem a Nyolcasban, mennyire izgult akkor. Hogy is mondta: „Hát eléggé, különösen, hogy az öreg is ott lófrált a színpad körül az előadás alatt…”. Ugyan már volt időtök erről elmélkedni (már tán két és fél éve ennek?), most itt kérdezem: mennyire volt ez egy újabb lépcsőfok a hazai ismertség tágítására? (Leszámítva azt a kóbor rajongót, aki Andrást meszólítzotta a küzdőtéren…) És egy egyszerűbb megközelítéssel: jól éreztétek magatokat, elég volt már a rutinotok ennyi ember játszanotok, különösen ilyen meghatározó banda előtt?

VA: Volt azért már tapasztalatunk az ilyesmiben, mert a Superbutt-tal annak idején az Anthraxt-ől a Faith No More-ig elég sok mindenkivel volt szerencsénk egy színpadon állni, ráadásul azok nem is itthon, hazai közönség előtt történtek, de az Ørdøggel is játszottunk már korábban a Mastodon és a Trivium előtt. Ilyenkor pont annyi drukk vagy lámpaláz van benned, amennyi kell is, hogy fel tudj pörögni, de az évek alatt lett már annyi rutinunk, hogy ne bénítson meg a teher. Azt viszont fontos érteni, hogy ez nem életed nagy dobása, nem ettől fogsz befutni, annak ellenére, hogy sokan látnak és forog kicsit a neved, ami persze sose baj, de a pillanatot kell benne kiélvezni, és nem azt várni, hogy ettől az egy alkalomtól bármi megváltozik.

M: Pontosítanék, azt mondtam, hogy attól picit levert a víz amikor megláttam Rob Halfordot, elvégre a serdülő korom egyik kedvenc előadója volt. Viszont a koncert maga, mint az előbb kifejtettem, mechanikailag egy egyszerű feladat, függetlenül attól, hogy milyen a színpad. Ismerős terep, azon nincs mit izgulni. Vagy mindent megtettél azért, hogy jól tudd a dalokat és jó lesz, vagy nem és akkor mit keresel ott?! Fókuszálj, ne baszd el, maradj transzban. És az, hogy ez mennyire lett volna lépcsőfok: szerintem semennyire. Az összes előzenekar az az a zenekar, aki „miért nem megy már a faszomba le?!?”. Ezzel tisztában kell lenni és akkor nem keletkeznek az ember fejében fals elvárások amikor ehhez hasonló lehetősége adódik. Nem ezen múlik, hogy mozog-e valamerre a produkció, egyedül a bele fektetett kemény munkán és némi stratégián, hogy mit kezdesz a munka eredményével.

Mi volt az a meghatározó élmény, vagy tapasztalat, amit onnan, arról az elég nagy színpadról – és a hasonlóan nagyléptékű előzenekari pillanatokból -, magatokkal vittetek?

VA: A nagyobb színpadnak megvan az az előnye, hogy kényelmesen elférsz rajta, és a monitorodban is az szól, amit kérsz bele, mert nem nyomják el a fejedtől húsz centire csörömpölő cinek vagy bömbölő gitáralapok. Csikókorunkban ez még újdonság volt, de manapság már nem akkora sztori: egy átlagos nyári fesztivál vagy a Barba Negra-színpadai se kisebbek, de lassan már egy izmosabb falunap is felvonultatja azt a technikát, ami akár az Arénában is van, úgyhogy ez már nem egyszeri és megismételhetetlen alkalom. Aki aktívan zenél, annak egy évben legalább néhányszor biztosan van olyan fellépése, ahol hasonló körülmények között játszik. Egy fesztiválhoz képest annyi a különbség, hogy mivel itt csak ketten vagytok, a főzenekar és te, a főhősök nincsenek elkülönítve, és bár nyilván nem közös az öltözőtök, de a folyosón vagy a színpad mellett biztosan össze fogsz futni velük. És ha váltotok pár szót, az is megerősít benne, hogy noha kiváló muzsikusok, azért végső soron mégis ugyanolyan emberek, mint te vagy én, és ez jó dolog, mert nem szabad ezt az egészet túlmisztifikálni.

M: Nem vittem onnan, hanem hagytam: ott maradt a gitárpántom. Maga a színpad méretre és a hangtechnika ugyanaz volt, körülbelül, mint amit mondjuk a Rockmarathonon, vagy anno a Hegyalján használtak. Aki egyszer játszott már ilyen helyen, az nem fog elveszni rajta. Az fejlődik, hogy az ember idővel megtanul sokkal hatékonyabban kommunikálni a technikusokkal, ami azért fontos, hogyha bármi zavar történik, azt gyorsan meg lehessen oldani menet közben.

A mindig közvetlen Vörös András

Nekem például az [volt az érdekes tapasztalatom], hogy pontosan másnap, akkor is egy Fezen-en a csarnokban ugyanazt az elánt láttam, mint több ezer ember előtt. András mosolyogva ácsorgott a poros-kavicsos gyalogúton és bárkivel szívesen szóba állt a beállás után, a koncert előtt. Milyen (volt) mindez belülről: egyik nap ezreknek, másnap jó sűrű klubközönségnek játszani?

VA: Nincs akkora különbség, mint elsőre gondolnád. Amíg játszol, a zene visz magával, nekem például sokszor eleve csukva van a szemem, de ha nincs, akkor se pásztázom a közönséget, inkább befelé figyelek. A dalok között, a konferálásnál lesz más a két helyzet: kétségtelen, hogy van abban valami hátborzogató, ha több ezer ember tapsol vagy kiált egy nagyot egyszerre, de az érem másik oldala az, hogy egy ekkora tömeg már arctalan massza, amit a szokásos kliséken túl nem nagyon tudsz megszólítani. A klubokban sokkal spontánabb, elevenebb, emberközelibb mindez, és én nagyon szeretem azt a közeget.

A ti számtokra mennyire szólt máshogy egy arénába, illetve szól manapság kultúrházakban, vagy máskor klubokban az Ørdøg? Azért kérdem, mert láttam – ismét – a beállást, a meglehetősen gyakorlott mozdulatokat és instrukciókat oda-vissza… és nekem megint jól szólt a banda. Igencsak hangosan, de nem széttorzítva. Kijöttek a párhuzamos énekek a vokálok, jól hallatszott minden hangszer. Minden helyszínen így sikerült a nyári-őszi turnétokon?

VA: Őszintén? Fogalmunk sincs, hiszen a színpadon mi egész mást hallunk, mint a közönség. Azt, hogy kifelé hogy szól, legfeljebb a hallgatók elmondásából tudjuk, de örülünk, ha tetszett, és ez elsősorban mindig a hangmérnöknek az érdeme, aki keveri a bulit. Úgyhogy innen is csókoltatjuk a kollégákat: Maár Jocit, Bali Árpád Pityikét, Poór Botondot és mindenki mást, aki hajlandó velünk dolgozni, ha úgy alakul.

M: Nekem stúdiósként teljesen felfoghatatlan, amit ezek az arcok kiviteleznek élőben. Azonnal kell jó döntéseket hozni, azonnal kell problémákat jól megoldani, és minden egyes helyszín más. Maximális tiszteletem nekik. Mint András is mondja, lövésem sincs, hogy hogyan szól kifelé a zenekar. Színpadon zenélni pont olyan, mint beszélni. Hacsak nem állsz tükör elé, sosem fogod tudni, hogy kívülről milyen, amikor beszélsz. És amit mondasz, azt meg pláne nem fogod sosem hallani csak ha felveszed és visszahallgatod, és az sem pont azt fogja visszaadni. Fogalmam sincs, hogy a koncert hogyan szól kifelé, mert belülről hallom. Az ad valami visszajelzést, ha a közönség szemmel láthatóan jól szórakozik vagy ha utána kérdezgetnek gitárcuccról, mikrofonról és ilyenekről. Azt gondolnám, hogyha annyira szarul szólna a koncert akkor ez nem történne meg.

Az hogyan alakul ki, hogy kikkel játszotok egy-egy bulin? Ti keresitek a kapcsolatot, nálatok jelentkeznek, pl. fiatalabb bandák? Vagy nektek valamiért kedves zenéket visztek magatokkal, illetve ahhoz csatlakoztok, akár teljesen eltérő stílusban is?

VA: Van, hogy mi hívunk valakit, van, hogy bejelentkeznek és olyan is, hogy minket hívnak vendégnek, de mindig az a fő szempont, amit mondasz. Igazán nem illünk össze senkivel, hiszen mi magunk se tudjuk megmondani, milyen stílust játszunk (bár a minap valakitől hallottuk, hogy dark hard rock, és az eléggé tetszik), de szerencsére egy csomó jó zenekar jár még hasonló cipőben, és bőven össze lehet hozni izgalmas párosításokat.

A helyi ismerősökre visszatérve és egy-egy koncertélményre gondolva melyek a legkedvesebb emlékeitek az idei (2022-es) évből– akár az Ørdøg-gel,. Akár a Diabolus in Musicá-val? Nem csak Magyarországra gondolok, hanem a számos helyszínre, jellemzően hármasával, más zenekarokkal, pl. Erdélyben…

VA: Szerettük az egész évet, minden jó volt benne, de ha már Erdélyt említed, az mindig nagy kaland. Én személy szerint különösen szeretem, bár rokoni szálak nem kötnek oda, csak barátiak, de lehet, hogy pont ezért nem tudok betelni vele: az emberekkel, a kajákkal, a tájakkal, a kultúrával, mindennel. Idén kétszer is voltunk, augusztusban a Diabolus-szal, ami annyiból pláne érdekes volt, hogy Korpos Lala, aki Miki mellett gitározik itt, székelyudvarhelyi születésű, és sok év után először ment haza koncertezni, és aztán az Ørdøg-gel is október végén. Ezekben az utakban egyébként az is nagyon jó, hogy emlékeztetnek az igazi turnékra, mert nem egy vagy legfeljebb két koncertért indulsz el, hanem van négy-öt is egymás után, napokig úton vagy, pont úgy, ahogy annak idején a Superbutt-tal. Ott persze olyan is volt, hogy egy hónap alatt 28-at játszottunk, ez volt a rekord amúgy, és sokszor hetekig nem voltunk otthon, de amellett, hogy tök izgalmas szakasza volt az az életünknek, nem bánom, hogy már nem csináljuk. Nem is azért, mert fizikailag nem lehetne bírni, hanem mert túl vagyunk rajta. Amit lehetett, azt megtapasztaltuk, és valószínűleg ugyanazokat a köröket tudnánk csak futni, ami meg unalmas lenne.

M: Nekem Erdély mindig is a szívem csücske volt, szóval, ami megmarad 2022-ből az az hogy végre annyi év után ismét eljutottunk oda. Nekem speciálisak a „hazai pályás” koncertek is, így Diabolus – Ørdøg vonalon Budapest, Wackor-ügyben Fehérvár.

Azon a Nyolcas-koncerten alapos best-of-ot hallottunk: van már miből válogatni. Jól felépítve a koncert végére egészen dinamikus műsorral, olyan „slágerek” is szóltak, melyekre a – nagy örömömre – magammal vitt barátom is azt mondta, hogy ezeket ismeri a Rock Rádióból. Aztán „olyannyira nem voltunk egyedül”, hogy a ráadásnak játszott Superbuttnótát már ovációval fogadta a közönség. És – itt a lényeg – olyan fiatalok is kiáltoztak, akik aligha hallották ezt a dalt a sikeretek akkori csúcsán, tán meg sem születtek még. Mennyire fura ez nektek, hogy történelmi, de legalábbis generációs távlatba került a Superbutt, és mégis van rá érdeklődés?

VA: Hát, abba mindenképp furcsa belegondolni, hogy generációs távlatba került, pedig kétségtelenül így van. Belülről persze fel se tűnt: amikor van, ami aktuálisan foglalkoztat, és csinálod, észre se veszed, hogy a korábbi ügyek egyre távolodnak, és csak ha megállsz egy pillanatra, akkor veszed észre, hogy ó, hát az ilyen rég volt már? Amúgy meg igen, hallottam én is olyat, hogy valaki a Superbutt-ot már csak az Ørdøg miatt ismerte meg, ami tök jó, mert ezek szerint, ami most van, az saját jogán is működik, nemcsak a múltunk miatt.

Azzal a zenekarral – olvastam több beszámolót, interjút – megéltetek sok mindent, külföldi túrákat, oroszlánszagú öltözőket, hazai és külföldi sikereket és végül mégis leállt a zenekar. Annak a lépésnek mi volt az oka, milyen volt a zenei környezete?

VA: Az alapsztori annyi volt, hogy az eredeti tagság 2008-2009 táján szétszéledt, kinek gyereke született, ki elfáradt, de szerencsére nem vesztünk össze, csak a többiek abbahagyták, én meg folytatni akartam, és folytattuk is, más felállásban. Azok is jó évek voltak, bár ott már messze nem volt olyan stabil a zenészgárda, de ami a külföldi jelenlétet illeti, az volt a legintenzívebb szakaszunk, német kiadóval és számtalan turnéval mindenfelé. Csak idővel aztán kiüresedik ez is, és elkezded magadtól kérdezgetni, hogy tulajdonképpen mit keresek én itt, mit akarok, és egyáltalán mit tudok mondani ennek a németnek, franciának, hollandnak, amikor még közös nyelvünk sincs, legfeljebb a közvetítő angolt használjuk jól-rosszul, és eljátsszuk egymásnak, hogy amerikaiak vagyunk. És tök oké, hogy egy darabig tényleg építi az önképedet, hogy te is tudsz úgy öltözni, beszélni, viselkedni, zenélni és konferálni, mint bárki más tőlünk nyugatabbra, viszont amikor eljutsz oda, hogy már nincs kisebbségi komplexusod, érted, hogy nem érsz kevesebbet, mint ők, akkor egyre kevésbé lesz kihívás angolul énekelni osztrákoknak és belgáknak. Én legalábbis valahogy így éreztem, és ekkor jött el a pillanat, amikor 2013-ban a Superbutt klasszikus tagságából többen is jelezték, hogy hiányzik nekik a zene, és akár csinálhatnánk is valamit. Abba a kutyakomédiába, hogy én köszönjem meg az akkori zenésztársaimnak a részvételt, és ugyanazon a néven ugyanazt folytassuk a régiekkel, egyikünk se akart belemenni, így hát húztunk egy vonalat, és belekezdtünk valami teljesen újba, mindenfajta kötöttség nélkül. A Superbuttot pedig mindenki egyetértésével szögre akasztottuk.

Örömmel hallottam a koncerten, hogy hamarosan (mikor is, jövő tavasszal?) az A38-on fogtok újra fellépni. Azt, szerintem sejtem, hogy a hallgatóság felől mi a motiváció. A ti oldalatokról mikor és miért érett be ez az ötlet?

VA: Az A38 tavasszal lesz 20 éves, erre különleges programsorozattal készülnek, ezért hívtak fel minket is, abból az apropóból, hogy a talán legismertebb lemezünk, a „szöges lemez”, a The Unbeatable Eleven szintén húszéves lesz 2023-ban, az utolsó Superbutt koncert Magyarországon pedig épp 10 éve volt. Szabikával (Szűcs Szabolcs gitáros) épp pár héttel korábban beszélgettünk róla, hogy persze, ha úgy adódik, akár játszhatunk is egyet, úgyhogy gyors körtelefon után azt mondtuk, oké, miért ne. Ebben egyébként simán szerepet játszhat tudat alatt az a történelmi távlat, amit említettél, mert most már ennek szerencsére nincs különösebb tétje, semmi egyéb célja nincs, mint hogy jól érezzük magunkat.

Megvan már a műsortok is tán? Gondolom, időben elkezditek a felkészülést…

VA: Igen, már volt néhány próbánk, és bár a teljes műsort még nem gondoltuk ki, de igyekszünk a 2000-2009 közötti érából, négy nagylemezről és egy EP-ről minél több jó dalt eljátszani. A dátum május 6., valamikor január második felében, gondolom, lesz már hozzá Facebook-esemény is, pontosabb infókkal és jegyelővétellel.

Hogy telik az év hátralévő része (kérdeztem még az ünnepek előtt) és az év eleje: mikor és hol játszotok legközelebb és melyik formációval?

VA: Január 20-án már indulnak a fellépések, kezdetnek újabb két Diabolus Esztergomban és Kecskeméten, aztán a rákövetkező héten már Ørdøg is Szegeden. Közben lassan befejezzük a Diabolus In Musica következő lemezét, ami már nem feltétlenül csak az Ørdøg akusztikus átiratairól szól majd, és gyűlnek a témák az Ørdøg negyedik albumára is. Szóval, zajlik tovább az élet, és ennél jobb hírünk a magunk számára nem is lehet.

András így zárta: Ja, és persze jó karácsonyt és boldog új évet mindenkinek! – hiszen vele még Karácsony előtt zártuk a beszélgetést. Köszönöm hát a jókívánságot, tovább is adom az újévi üdvözletüket minden Fémforgács-olvasónak!

Interjú az Ørdøggel; Diabolus in Musica… (4 komment)

Palaye Royale Palaye Royale
május 29.
Sting Sting
május 30.