Isole

Dystopia (2019)

Egyedül a természet hangjai miatt veszélyeztetett, törékeny csend vesz körül, visszavonulót fújt az ostromló szúnyog had is, felettem pedig elfoglalja fenséges trónját a misztikus vörös köpenyes Hold. A  távolban egy feltételezett vihar játszadozik a párában gazdag levegővel és szórja a villámokat, melyeknek csak fel-felvillanásai jutnak el hozzám, mintha valami égi paparazzi akarná lencsevégre kapni a mozdulatlan kapásjelzőimet a tóparton.

Bizony, éjszakai horgászatra vittem magammal ismerkedés és remélhetőleg barátságkötés céljából a már bőven doom metal veteránnak tekinthető svéd Isole új nagylemezét, ami az év legjobban várt kiadványai közé tartozott az eseménynaptáramban, tehát nem a fejembe szálló vodka és sör szerencsétlen keveréke alapozta meg a kapcsolatunkat. Ez leginkább a csapat első három anyagának köszönhető, mivel számomra a Forevermore, Throne Of The Void és Bliss Of Solitude albumok azt a kategóriát képviselik, melyek évek óta rendszeresen előkerülnek és sokáig, szünet nélkül képesek szórakoztatni. Azt már kevesebben tudják, hogy a hivatalosan 2004-ben indult banda igazából 1991-ben kezdte meg tevékenységét Forlorn néven és ennek a három kiadványnak a dalait közel 10-15 évvel korábban már megírták, mielőtt azok az ismertebb név alatt megjelentek volna. 2008-ban a Bliss kiadása után kifogytak a fiatalkori vehemenciával megalkotott mesterművekből, így magam is meglepődtem, milyen gyorsan csatarendbe állították a folytatást Silent Ruins címmel, ami egész jóra sikerült, ám a Born From Shadows anyagán már egyértelműen érződött a fáradtság és ötlettelenség. Szerencsére a zenekar felfedezte magán a közös Bathory mániát és el-el szöktek az azóta komoly anyagokat is kiadott Ereb Altor projektbe némi durvulásért és viking életérzésért, hogy kellő szórakozás után visszatérhessenek ahhoz a szívbe markoló, gyönyörűen megmunkált epikus doom metalhoz, ami az Isole sajátja.

Magas, de azért minimálisan hullámzó teljesítményüknek jót tett a néhány év pihenés, mivel hetedjére a jelenlegi felállás elkészítette az Isole névvel fémjelzett legkomplexebb és legérettebb albumát. A banda dupla mozgatórugója most is a két őstag, Daniel Brynste, aki tiszta, bármiféle színpadiasságtól mentes, önmagában letaglózó éneke és súlyos gitártémái segítségével műveli a vegytiszta doom metalt, valamint a szintén gitáron játszó Crister Olsson, aki időnként a kórus hatáshoz segít be, máskor pedig a hörgését is hallhatjuk néhány pillanat erejéig, de szerencsére nem megyünk át tucat death/doom egyvelegbe ezúttal sem. A kiadványon megkapunk egyébként mindent, ami Isole: itt van tehát a tiszta ének, a már-már funeral doomos, akusztikus belassulások, amiktől gyakran elmorzsolok pár könnycseppet, valamint folyamatosan munkálkodik az anyagban a hamisítatlan heavy metal is, mely a gyökerekig ugrik vissza néhány gyorsabb tempó és szóló segítségével. A korábban már közzétett Beyond The Horizon kalauzol el minket elsőnek egy pusztuló világ magasztos aláfestő dallamaihoz, ami megmondom őszintén, nyilvánosságra hozásakor nem teljesen győzött meg. Akkor azonban nem gondoltam, hogy az anyag ennyire egységes és hatásos lesz, mivel utoljára ennyire hibátlanul a Forevermore idején működött a hangulati faktor.

A kicsit melankolikusabb, életlenebb kezdés után például már jóval izmosabbnak hat a Written In The Sand kalapácsütés erejű riffelgetése, melyekre pillanatokon belül megérkezik a már említett már-már funeral doomos ábrándozás is. A refrént is tanítani lehetne, a power metal bandák 80%-a szerintem 20 év működés mellett sem tud ilyen érzelemforgatagot kicsikarni magából. Komolyan, egy gyászoló anya tudja olyan érzelemmennyiséggel simogatni gyermeke arcát a ravatalon, mint ahogy Daniel fűzi fel a dallamait. Valamelyest megpihenhetünk a The Beholder nem túl bonyolult andalgása alatt, hogy aztán a You Went Away essen nekünk sikoltó gitárjával és egyre agresszívebb zenéjével. Az egyszerűség után egy igencsak átgondolt, erőteljes ívvel rendelkező dal ez némi hörgéssel párosítva. Jellegtelenebb testvére lett sajnos a Forged By Fear, ahol először unatkoztam az album kezdete óta. Se kiemelkedő dallam, se különösebb zenei megoldások, ez a szerzemény a töltelékek mintapéldánya lehet ebben a kategóriában. Az anyanyelvükön megszólaló Galenskapens Land szerencsére gyorsan visszataszít a rajongói státuszba, valamint a visszacsábít a nádasban harcoló kacsák hangjától az Isole irányába. Ismét nagyszerű dallamok és fokozatos fejlődés figyelhető meg a dal folyamán, amire még rátesz egy lapáttal az azonnal kedvenccé váló Nothingness, mellyel be is zárul az Isole Dystopia című 2019-es fejezete.

Nagyon örülök neki, hogy a lassan 30-ik életévéhez közeledő zenei projekt még most is ilyen minőséget képes képviselni és példát mutat a jelen generációnak. Rondácska borítója ellenére az album a The Calm Hunterrel megindult újabb virágzását élteti tovább a csapatnak, de azért nem árt megjegyezni, hogy súlyossága és mélysége miatt ez nem a belépőszint a stílussal való ismerkedéshez…

szeptember 17.,
szeptember 18.,