Kenn Nardi
Trauma (2021)

Akik kedvelik azt a szűkös, de impozáns zenei vonalat, amit a thrash és a progresszív metal keveredése szült a ’80-as évek végén, annak biztosan nem kell bemutatni az Anacrusis zenekart, ami olyan nevek mellett állt ki teljes magabiztossággal, mint a Realm, a Coroner, a Sadus és a Mekong Delta (a teljesség igénye nélkül). Technikás, előremutató játék volt ezen csapatok fő ismertetőjegye, amit azonban a puritán thrash metalra szomjazó közösség nem mindig fogadott megfelelő módon. Pedig hatalmas lemezek születtek ebben az időben, melyek számomra simán kiállták az idő próbáját (Realm féle Endless War például legalább félévente előkerül). Az Anacrusis ráadásul a legtöbb hordát túlélte, igaz több éves aktívitási szünetekkel tarkítva. 2019-ben kezdődött meg harmadik korszakuk, amikor a zenekar alapítója, énekese és gitárosa, Kenn Nordi ismét fel kívánta támasztani az egykori legendát. Meg is indultak a felvételek, sziporkáztak az ötletek, ám a járvány és az újabb személyes ellentétek a banda ismételt feloszlásához vezettek. Azonban a munka előrehaladtával és a dalok minőségével igencsak elégedett “főnök” nem hagyta veszendőbe menni a friss szellemi termékeket, ezért második szólólemezeként jelentette meg őket saját neve alatt, Trauma címmel. Ebből a szempontból ez tehát egy második lemez lett a 2014-es, cseppet sem kis lélegzetvételű Dancing With The Past után, ami közel két órányi progresszív nosztalgiázást jelentett a rajongóknak.

Hasonló zenei áramlatot kapunk a Trauma esetében is, bár itt hivatalosan 13 új dal szerepel, valmaint két bónusz tétel és újrafelvett szerzemény, ami a csapat talán legnagyobb sikeréről, a Screams And Whispers korongról származik. A helyzet szerencsére az, hogy mindegy is igazából, melyik dal mely kor szüleménye, mivel minőségben, hangulatban egyszerűen időtlen tételek születtek. Alapoknak megmaradt a thrash metal, de felfogásában nem is állhatna messzebb az egyes emberek fejében kialakult képtől. Nincsenek csordavokálok, az anyagon csak fűszerként van jelen az agresszió és a tempó is a lehető legváltozatosabb. Sosem tudhatjuk, mikor futunk bele egy dallamos gitárszólóba, egy különlegesebb hangszerbe, de ugyanúgy ránk törhet egy pusztító erejű groove is. A legjobb az egészben az, hogy mindez a slágeresség jegyében kovácsolódik össze, minden darab képes önálló életre kelni. Hallgatás közben egy olyan anyag jutott eszembe, aminek zeneileg talán nincs köze a projekthez, kivitelezésben azonban igencsak hasonló lehet. Ez az Extreme gitáros Nuno Bettencourt részemről zseniális Mourning Windows lemeze, melyen egyaránt fontos szerepet játszott a gitáros múltjából eredő, azonnal ható slágerességre törekvés, valamint az egyéni ízlésvilág, a tagadhatatlan hatások és kedvencek. Érdekesség, hogy ugyanazt mondanám az anyag gyengeségének is, de erre később térek rá. Érezni, hogy a nehézség ellenére ezek a dalok szívvel-lélekkel készültek, hiszen áthatja őket a 80-as évek végének, 90-es évek elejének totális hangulata. Hangzás terén nem volt különösebb cél az időutazás, úgyhogy minden finomságot, részletet teljes mértékben a rendelkezésünkre bocsájt az anyag.

Ezekben pedig nem kell szűkölködnünk, hiszen mint írtam, bármikor megtörténhet bármi. Hol a hagyományos heavy metal galoppozás, hol pedig a melódiák és dallamok uralkodnak felettünk, de végig tudjuk, hogy kit és mit hallgatunk. A középtempók és gyors dalok közül számomra még különösebbek a “balladák”, hiszen ezektől rendszerint falnak tudnék szaladni, azonban ezen a lemezen olyan feelinget, hangulatot képviselnek, melyekre alig akad példa. Konkrétan a Down harmadik lemezének záró tétele ugrott be hallgatás közben (Nothing In Return), ahol szintén egy könnyed dalba csomagolták be a világ összes fájdalmát. Itt leginkább a háborúk borzalmából táplálkozó, végítéletet mondó Quiet Wars tudott igazán maga alá temetni. Ha a balladát meghallgatjuk, akkor az is nyilvánvalóvá válik, hogy Nardi éppúgy mestere a billentyűknek is, ahogy a gitárnak, vagy akár az egyes tételekben felbukkanú furulyának…

Kenn egy megállíthatatlan zseni, aki egy közegben, egy zenei olvasztótégelyben érzi jól magát, de annak mára szinte a legnagyobb mesterévé vált. Sajnálatos azonban, hogy mindez nem zenekari megvalósításban lett előadva, mert akkor talán lett volna valaki, aki azt mondja: elég. Elég ennyi dal, a többit áttoljuk a következő nagylemezre. Nekem olyannak tűnik a Trauma, mint egy sztorija alapján Oscar díjas film, ami még a vágószoba előtt áll. Kicsit gyomlálni kellene, szerkeszteni kellene ahhoz, hogy hibátlan legyen. Viszont ha megkérdeznétek, hogy melyik dalt hagynám le a korongról, akkor sokáig vakargatnám a fejemet, mivel a Trauma az úgymond “könnyedebb” lemezek közül nálam mindenképp az év legjobbjai között szerepel. A hosszabb-rövidebb, könnyedebb és elborultabb részek végig fenntartják az érdeklődést, még ha az idő miatt nem is mindig tudom egyben fogyasztani az anyagot. Szemrebbenés nélkül ajánlom mindazoknak, akik a mai napig előveszik az emlegetett csapatok anyagait, akik szeretik a slágeresebb thash metalt, a progresszív metalt, vagy szimplán a szórakoztató nehézfémet.