E heti EP válogatásunkba újra egy széles kínálatot hoztunk az underground zenék aktuális megjelenéseiből. Örvendetes, hogy három hazai zenekar is bekerült, aki csak színesítik a felhozatalt. És hogy mit kaptok? A d-beat crust punk-bók kiindulva a stoner/fuzz rock – doom riffein át a kaotikus hangulatú sreamo/punk-hardcore dalverseiben át, a klasszikus death/doom vonalakig mindent! Most erre szórakoznának a márciusi ifjak.  

Anomalya

A magát költői d-beat crust punknak nevező Fülöp-szigetei Anomalya 2017 óta létezik. Ennek ellenére csak tavaly ősze adták ki első EP-jüket, vagy mondhatni lemezüket, hiszen összesen kilenc dal került fel rá közel negyedórában. Anyaguk hangzásai inkább demóhoz hasonlítható, mint sem egy komoly stúdiós felvétel, de a banda nyers punk/hardcore – d-beat crust energiáihoz ez való. Az egészet DIY módban élőben rögzítettél, szóval nem sokat szöszöltek dalaik sterilitásával. Szövegeik zenéjükkel (ami inkább zaj) egyenértékűek, amik első sorban a társadalmunkban zajló erőszakról és kapzsiságról szólnak, valamint a harcolnak az igazságtalanság és a kábítószerek ellen.

Doombo

Nem tagadom kissé felnevettem magamban az olasz stoner/doom trió, a Doombo neve láttán. Először azt hittem valami poén, de már azonos című EP-jük első dalával meggyőztek, hogy ők igen is komolyan gondolják nevűket, amivel jócskán komótos, de mégis energia dús zenéjüket fejezik ki. Egyaránt épp úgy jelen vannak náluk a klasszikus Black Sabbath vonal, mint a Mastodon nehéz energiái, amiket itt-ott a Melvins agya tekert pszichedéliájával és a Mondo Generator puknosságával törten meg. Szóval stöner/doom és abszolút az alacsonyan rezgésü riffeké, fuzz-oké és klaszikus heavy témáké a pálya, amiket a banda énekes/gitárosa Pablo Scarpa hol slugde bömböléssel, hol démoni üvöltésekkel, máskor pedig élvezetes dallamokkal tesz kifejezőbbé. Hallgassátok!

Muddy Roots

És ha már stoner/fuzz rock folytassuk is azzal. Új EP-jével jelentkezett a Kőbányai aszfaltbetyár Muddy Roots. Akik ismerik a banda előéletét azoknak nem hat újdonságként, hogy csapat az egykori Burning Full Throttle folyatása, vagy ha úgy tetszik utódzenekara.  Igazából zenéjük vonala sem változott sokat, feszes sivatagi fuzzokkal teli hard-drive rock, ami remekül megfekszi hallójárataink fülzsíros sztrádáit. Négy dalos The Die Is Cast című EP-jük riffei is ezeket koptatják, a maguk egyedi jegyeivel, mint például Feri egyedi ízű gitárszólói, és játékos téma váltásai, amikben most még a klasszikus rockabilly jegyei is megmutatkoznak, és ne feletkezzünk meg Csabi rekedtes „Lemmys” hangjáról sem, ami most mintha kicsit érettebben, karcosabban szólna. Összességében remek kis muzsika, amit műfaj kedvelőinek, illetve a lassan érkező grillezés mellé kötelező hangulatfelelős darab.

camille corot

A budapesti sreamo/punk-hardcore trió, a camille corot nevű zenekar mögöttem semmi, előttem semmi címet viselő bemutatkozó EP-jére 5 igen csak izgalmas és érzelmeket kifejező alkotás került fel. Az itthon egy meglehetősen ritka műfajt képviselő csapat teljes egészében DIY mód készítette el anyagát, amelynek dalai inkább kaotikus hangzásúak, mint sem a klasszikus screamo agresszív dühöngései jellemeznék. Persze ezek a dühöngések szép csendben – mint egy belül dolgozó, kitörés előtti vulkán – ott szunnyadnak, dolgoznak a dalaikban, de témáik fő hangsúlyát a melankólia és a depresszió hullámaira fektetik. Ezeket gyakori tempó és dinamikaváltásokkal, valamint az érzelmi feszültséget okozó katarzisok hegyeivel érik el. Kicsit még párhuzamba hoznám velük a post-hardcore-t. Hiszem mind zeneileg, mind pedig az ének zaklatott üvöltéseivel, sikolyaival teli dalverseiben (mert a szövegeik nagyon is költőiek) jelen vannak a hatásai. Igaz nem vagyok a műfaj nagy hozzáértője, és nem is nagyon hallgatom a menőbb sreamo/emo/post-hardcore stb. bandáit sem, de annyit mondhatok a camille corot simán megállná a helyét az ottani mezőnyben. Ha itthon nem is, de remélem az éra egy külföldi kiadó hamarosan felfigyel rájuk. Azért kíváncsi lennék, hogy nevükhöz mennyire köthető az impresszionizmus előfutárának is nevezett francia festő Jean-Baptiste Camille Corot.

A Spectral Despair egy friss hazai death/doom banda, akiknek tagsága olyan underground zenészekből áll, akik többek között a Bornholm, a Harvester, a Subcortic, a Spreading és a Jack soraiból ismerhetünk. Ezeknek a bandáknak a neveik már magukban etalon idehaza, így nem is csoda (és némileg elvárt is), hogy új manifesztumukkal is meglehetősen magasra tették (tegyék) a lécet. Kétszámos Demo ’24 bemutatkozásukon a death/doom régisulis vonalát követik. Lassú középtempós kaszabolásaik mellett remekül megférnek a modernebb groove-orientáltabb riffek is. amikbe a harag és a gyász negatív érzéseit öntötték. Kicsit olyan mintha az Obituary, az Autopsy, az Exhumed és a modernebb felfogású Cerebral Rot, vagy az Hooded Menace örvényébe keverednénk, amikhez némi göteborgi nehézséget is adtak.