A budapesti Locust on the Saddle zenekar is azon hazai stoner/doom csapatok sorát gyarapítja, akik magas szinten művelik ezt a számomra nagyon is kedves műfajt.
Első lemezükről szól ez az ismertető. Első látásra kellemes látványt nyújt az igényes borító. Tetszik a régies stílusú fotók felhasználása a grafikához. Érdekes koncepció, hogy csak szövegekrészletek kerültek bele. Biztos megvan a miértje…
A zene meg elsőre nem talált el igazán. Valahogy nem éreztem rá és a hangzás is kicsit furcsa volt (mintha az ének túl hátul lenne, a dobok meg nagyon elöl…) Nos, ezek a problémák a többszöri hallgatás után már nem jelentkeznek. Sőt!
Igazi kendvenccé lépett elő a csapat, köszönhető ez az olyan nótáknak, mint az introként funkcionáló Tiro Incognito-t követő Field of Ratio – Burnout – Get Back hármasnak. Ezek a jóértelemben vett rock slágerek rögtön bólogatásra késztetnek, szélesterpesz és elő a léggitárt…
A csapat nagyon érzi ezt az ősrockban gyökerező (főleg a gitárszólók!) zenét. Ilyen debütálás után nem is tudom mit várhatok a következőkben. Na jó, nem mondom, hogy nem lehet felfedezni a műfaj nagyságainak (értsd: Down, Corrosion Of Conformity, hogycsak a legismertebbeket említsem) keze nyomát (bár lehet, hogy ez így erős is kicsit) a dalokon, mégis van egyfajta Locust-íze minden szerzeménynek.
Hogy ez most a jól megírt daloknak köszönhető, netán a feszes alapoknak, a hol dohogó, hol elszállós/szellősebb gitártémáknak, netán Vass Imi változatos énektémáinak köszönhető nem tudom. Valószínűleg nem is lényeges. A lényeg, hogy itt a hosszabb lélegzetvételű dalok sem fulladnak unalomba. Hiszen nézhetjük a Stereotypia-t vagy az orgonás Waste of Time-ot mindegyikben van valami, ami miatt szívesen hallgatom újra és újra.
Nagyszerű ötlet a Holy Banishment/Bank Holiday című rövid tétel felhasználása, hisz kicsit lehiggaszt, erőt gyűjthetsz az ezt követő a szinte vágtázó, alig kétperces Breaking The Unwritten-hez.
A végén pedig ott a hat és fél perces Never Enough, amiről mit is mondhatnék… a név kötelez, azaz sosem elég.
Nagyszerű bemutatkozó anyag ez, amit egy igencsak összeért zenekar készített el, ahol mindenki a helyén van. Igazából pont ezért nem is szívesen emelnék ki senkit a csapatból, de azért az énekesi teljesítményt mindenképp méltatnom kell. Számomra ugyanis egy zene milyenségének megítélésénél ez nagysúllyal eseik latba. Na szóval, amit a The AlphaMantis-on hallhatunk Vass Imrétől, az számomra már
eleve eladná a zenekart, akkor is, ha a többiek kissé halványabb produkciót mutatnának be. Az a változatosság – a tiszta énekhangtól a szavaláson át az üvöltésig -, amit ebben a tíz nótában felvonultat, azzal szerintem könnyen meggyőzhet bárkit. És akkor még ott a két gitáros (Szabó Tamás és Laci), akikmeg olyanokat villantanak, hogy csak lestem.
Remélhetőleg, mindezt élőben is tudják, mert akkor tarolnak.
Az elején már néhány szót ejtettem a hangzásról, szerintem ez az egyetlen, amin talán lehetne még javítani. De ez meg olyan, amin mindíg lehet…
Szóval, ha van igazság a Földön (sajnos tudjuk, hogy nincs…), akkor a csapatnak még sok babér terem, mindenesetre keressétek Őket koncerteken, hallgassátok az AlphaMantist! Megéri!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
