HellLight

No God Above, No Devil Below (2013)

   
   A metal világban 3 útirány van: nagyot robbantani a karrier elején és utána nyomni a reset gombot, vagy eleve csak füstölögni és eltűnni a feledés homályában. A harmadik út talán a legnehezebb és a kedvencem is egyben: a lassú fejlődés, érlelődés útja, ahol a végeredmény egy profi, kikezdhetetlen produkció. Ha mindeközben a műanyagosodás is elkerüli az adott bandát, akkor már dörzsölheti a markát a fémhúrok rezdüléseire oly érzékeny közönség.
   Ezt az utat választotta nézetem szerint a Sao Paolo-i HellLight négyes fogata, melynek több, mint két órás pakkja még az első írásaim között szerepelt alanyként, mit ne mondjak, rendesen próbára téve a türelmemet. Nem kapott rossz értékelést a lemez, azóta is néha-néha bekívánkozik a lejátszóba. A zenekar háza táján nem változott sok minden, gondolok arra, hogy új kiadványukon sem számolták túlzottan a perceket, gondolva, ha bejön, úgyis meghallgatja a nagyérdemű. A lemezre visszatért az eredeti, eddig csak az első lemezen játszó Rafael Sade billentyűs is, de az alaphang és az irány természetesen ugyanaz maradt. A brazil fiúk a Solitude sírásó társulatába kívánkoztak, ami összejött nekik és most bőszen lapátolják a hantot a nyári melegben megaszalódott, limonádétúladagolásban elkárhozott testemre, kifejezetten élvezetes módon. Az irány marad a funeral/death doom metal, de ezen kívül rengeteg jelzővel lehetne még illetni ezt a zenei világot. Az általában nyers, Evoken közeli szárazságba /de komolyan, ők drótkefével simogatják a lelket/ burkolt műfajt érzelmekkel töltötték meg, amúgy újkori Ahab módra, beton riffek helyett inkább az epikus, emelkedett témák jellemzőek és az eddiginél többet szerepel a rendkívül érzelemgazdag tiszta énekhang is. Sok kellemes percet kínálnak a funeral közegbe illesztett, nagyon igényes gitárszólók, amik a Pink Floyd szerű elszállásoktól az egészen gyors tekerésekig képesek izgalmat hozni a zenébe. Sokszor a monoton menetelések alatt csak ezek tartják bennünk a lelket és mivel kilógnak a háttérből, teljes mértékben befogadhatóak és átélhetőek. A billentyűszőnyeg már kevésbé ötletes, de megfelelő nyomást tudnak kiváltani mellkas tájékon, a könnyedebb, de bánatos zongora pedig sokat hozzátesz a hangulathoz. 
   Ez a zenekar 4. teljes hosszúságú anyaga, amivel az én éves funeral doom listámról csak gyermeteg hibáik miatt fognak esetleg lecsúszni, ha akad vetélytárs. Az első hiba természetesen az idő. A remekül kivitelezetett, szuperdallamos, könnyfakasztó refrének és a karcosabb hörgések közötti időből lehetett volna faragni pár percet, sőt, az utolsó dal olyan mértékben vesz el a lemez értékéből a maga 14 percével, hogy egy az egyben kihagytam volna, még nélküle is órás játékidő felett lenne a lemez… Monotonitásra érzékenyek szemébe méretes karót szúrhat a dalok szerkezetének hasonlósága, a lemez folyamatossága. Nincsenek komolyabb ívek, csúcspontok, így esett meg, hogy a remek dalok közül végül a kis mértékben eltérő Legacy Of Soul lett a kedvencem. Komolyan, hidegrázós dallamokat csalt most Fabio de Paula a hangszálaiba, de a keményebb részeknél meg felpuhult. A gyomortájékról felbuggyanó, visszhangzó hörgést inkább a Saturnushoz hasonló, lágyabb kiadás váltotta fel, aminek folyamán csökken a kontraszt menny és pokol között, rontva az összképet. A legnagyobb és legfájóbb seb, melyen lassan bugyogva elvérzik ez a búbánatos kiadvány, az a hangzás. Amit most a Solitude elkövetett, az nem igazán díjnyertes. Nem a legfrappánsabb kifejezés, de ennél világosabban nem lehet kifejezni: a lemezt kiherélték. A dob élettelenül puffog, akár gép is lehetne, az egyébként remek gitártémák pedig teljesen életlenül, erőtlenül szólnak a lemez nagy részén.
   Mindezek ellenére mostantól érzem, hogy oda kell rájuk figyelni, mert ha marad ez a fokozatos fejlődés, akkor már a következő albummal is nagyot alkothatnak. Más zenekarokhoz képest erősnek érzem a 9 pontot, de önmagukhoz mérten bőven megérdemelt. A lemezt nem csak a funeral doom rajongóknak tudom ajánlani epikus hangulata miatt, hanem bármely fémszívűnek, aki egy ilyen gyönyörűség segítségével akar hűsölni egy besötétített szobában. Itt meghallgathatjátok a címadót, a teljes lemez pedig elérhető a zenekar bandcamp oldalán. 


szeptember 24.,