Az Atlantean Kodexet még 2005-ben sodorta partra a tenger egy bezárt, viharvert ládaként egy rég elveszett korból, majd elég sok kulcsot beletörve a zárba, 2010-ben nyíltak meg először igazán a világnak The Golden Brough c. debütáló lemezükkel, ami akárcsak máshol, nálunk is egészen megosztónak bizonyult Hangpróbás szereplése folyamán. A lemez egy be nem váltott ígéretet hordozott magában, valami megfoghatatlan varázslatot, amit hiába akartunk elcsípni, folyton köddé vált és ürességet hagyott maga után. Gondok voltak a hangzással és a dalírás sem volt igazán a helyzet magaslatán, mégis sokan kaptak rá arra az őszintén rég nem hallott epikusságra és hangulatra, amit csak kevesen voltak képesek elérni a metal hosszadalmas története alatt. A folytatásra 3 évet kellett várni és az alaprecept most sem változott a német fiúknál, továbbra is az epikus metal az irányvonal, de a kertek alatt azért ott kúszik a homályban a doom, a lemez felett lebegő gomolygó felhőkben pedig power metalos lovak nyerítenek egy-egy adott pillanatban. Amiben mégis különbözik a The White Goddess, az a minőség, mert ezúttal jó aranyásó módjára sikerült kiszűrni a semleges iszapot és mocskot, hogy csak a ragyogás maradjon, ami olyan nevekkel hozza kapcsolatba a zenekart, mint a While Heaven Wept, Scald, Solstice, Manowar és a Bathory. Az északi szél és mitológia helyett azonban sokkal inkább közép-európai lemezről beszélhetünk, mivel ebben a mitológiai körben keresték témáikat, amik külön tanulmányt érdemelnének. Főleg Robert Graves angol író/költő munkáinak hatása érződik a dalokban, aki sokat foglalkozott az európai népek múltjával, főleg a görög mitológiával. Az ő egyik verséből ered a The White Goddess, Fehér Istennő elnevezés is. Más néven Leukotheáról van szó, aki a hajósok utolsó reményeként biztosított utat a szárazföldig madár képében, a fuldoklóknak, hajótörötteknek pedig fátylát elhajítva adott kapaszkodót… Ritkán foglalkozom egy-egy kiadvány szövegvilágával, mert a zene és az összbenyomás mindig jobban érdekelt, de az Atlantean Kodex most kivételt képezett. Igényes, lírai szövegeket alkottak minden dalhoz úgy, hogy a múltba révedés közben saját valóságunkra is ráismerhessünk. Nem is spóroltak az idővel most sem, de míg az első albumot hosszú percekig az üresjárat jellemezte, itt Markus Becker énekével telik az idő, de nem szenvedünk hiányt akusztikus kiállásokban, Hammond futamokban, gitárszólókban sem.
Gondolom az enyhe elfogultság érződik az íráson, de nem bánom, sőt bárhol bevállalom, hogy a sok durvulás, sötétség mellett ez a vakító fehérség kifejezetten tetszett, kikapcsolt és átjárt egy időre és többször is átfog. A klasszikus heavy metal rajongóktól a doom kedvelőkön át sok rétegnek lehet ajánlani ezt a lemezt, de szerintem megteszi ezt egy dal is, akinek meg hiányoznak a gyönyörű borítóról (a kézzel írott kallográfiákkal díszített szövegkönyvről már ne is beszéljünk) a szőrös betűk, az lapozhat tovább…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
