Depeche Mode

Songs of Faith and Devotion (1993)


Egy rövid ideig töprengtem azon, hogy milyen apropója lehet a Fémforgácson a Depeche Mode-nak. Zeba nagyon frappánsan mutatott rá… Mikor elküldtem a szerkesztőknek a körmailt, hogy lenne-e kifogásuk a cikk ellen, ő reagált legelőször, a válasza pedig ez volt: “Simán belefér. Sok rock/metál csapatra hatással volt a lemez. :)”
És ebben teljesen igaza van, sőt, nem csak ez a lemez. Feldolgozások sora jött az évek során a brit popbanda szerzeményeiből metalcsapatok által, még az In Flames is beszállt a sorba, hogy az Everything Counts című dalt totálisan tönkretéve prezentálja a saját adaptációját.


Egy másik fontos érv, hogy ez volt az első albuma a Mode-nak, ahol a gitár markánsan az eszköztár része lett. Egyből az I Feel You, az egyik klipnóta azzal indul. Emlékszem a zavarodottságra, amit ez jelentett a rajongók körében (középiskolába jártam még akkoriban). Mondjuk másra is emlékszem még… Például a táborra és az ellentáborra. Nem igazán volt akkortájt olyan ismerősöm, aki a Depeche Modehoz semlegesen viszonyult volna. Rajongók voltak, meg olyanok, akik utálták (M betűben D betű, minden depeses lótetű). Merthogy nyálas az egész, meg különben is buzik (?!?!?!), meg hogy néz már ki a Martin Gore… Ez a buzizás még sokszor jött elő, amit sosem értettem, semmi alapja nincs… Egyik hazai celeb”hölgy”, akinek a nevét ide leírni nem vagyok hajlandó lehet a megmondója (állítólag), hogy Gore-nak semmi köze a hoszexualitáshoz, de erről kizárólag ennyit…

Általában kétféle zenekar van a csúcsra törők közül. Az egyiknél a tagok képesek felnőni az elért státuszhoz, vagyis miután beérkeznek a számlákra a nagy összegek, értelmes döntések következnek, míg másoknál ez ellentétesen csapódik. A Depeche Mode tagok egészen sokáig tartották magukat a kísértéssel szemben (1980-ban alakult meg a DM!), viszont a 93-es lemez után megtörtént a majdnem tragédia. A banda szürke eminenciása, akiről tulajdonképpen a legkevesebbet lehet tudni – Andrew Fletcher – pánikbeteg – idegkimerült lett a brutál turné után (egészen pontosan már befejezni sem tudta azt), Martin Gore az alkoholhoz fordult, Dave Gahan meg majdnem felfordult egy rosszul bemért heroin lökettől. A kialakult káoszt megelégelő Alan Wildernek itt telt be a pohár, és le is lépett. Azóta a zenekar trióban működik (élőben állandó vendégzenészekkel, Christian Eigner dobos/billentyűssel és Peter Gordeno billentyűs/basszer/vokalistával).

Miben áll a Depeche Mode fő ereje? Először is van két énekes a társulatban, akiknek a hangja totálisan egymás ellentéte. Dave Gahan mély tónusaival, alulról húzott tervezett hamisságával (zenei eszköz – irányított dolog) jól cseng össze Martin Gore remegős tenora. Ideglelősen jó énekesek. Gahan ért a rekesztéshez, a hangok megcsuklatásához, de nem olyan teátrálisan és ömlengősen mint pl. Mikael Akerfeldt (furcsa ezt a két nevet egy mondatban olvasni, de az ő példája a legszembetűnőbb számomra). Hogy értsék mire gondolok, ezek a rekesztések és hangsiklatások  például a Condemnationban nagyon jól tetten érhetőek (“…Please open your eyes…”).

Az I Feel You dögös felvezetése után jön a zenetörténelem egyik legnagyobb csodája a Walking in My Shoes. Alattomosan, poposan közelít Gahan tudálékos éneklésével, majd észrevétlenül építkezve szépen lassan egy gigantikus mű áll össze, ahol hangnemek, effektek, és a zenei építészet egyéb trükkjei segítségével az egekbe repülünk. A befejezés kolosszális, szinte belehal a hallgató a dalba. Ezzel is vigyáznom kell, mikor veszem elő, mert vén szentimentális trotty kezdek lenni.

A harmonikus szerzemények, a kellemes hallgatnivalók sorát egy kicsit a Mercy in You töri meg, bár ez is összeáll, azért egyfajta kirobbanni akaró feszültséget hagy az emberben. Tökéletes az időzítése a Condemnation és a Judas között.
Minden Depeche Mode lemezen van egy-két dal, amit teljesen egészében Martin Gore énekel. Itt a Judas az egyik, ahol magasba szökő tenorai hullámoznak az éterben. Egyszerűen csodálatos hatása van annak, amit csinál. Az One Caress lett még az övé. Ez utóbbiban rendkívüli tisztaság cseng a torkából, szinte nulla effekt, csak az ember maga. No és a brit akcentus.

http://www.youtube.com/watch?v=V13XZaffV74&


A Judast követő In Your Room viszont az egész DM életmű egyik kicsúcsosodása, igazi mélyre hatoló lélek-eke. Az évek során a koncerteken nagyon sok változata tűnt fel, gondoljunk csak a lemezt követő turnéra (ahol még Alan Wilder dobol), vagy Conan O’ Brien műsorában a két vokálos hölggyel előadott változatra. A lüktető szintetizátor, Gahan fájdalmas hangja, a szépen felépített szintisávok, majd a kíméletlen dob egy borongós pszichedeliát tár elénk, a zizegő visszhangos megoldások pedig törékennyé teszik a végeredményt. A koncertvideon Gahan borzalmasan szét van esve (az éneke tökéletes), de boldognak tűnik, olyannyira, hogy az előadás végén egy hatalmas szaltóval landol a közönség soraiban.
A Get Right with Me megint csak bontja a sort. Darabos lépkedése éles váltás, ugyanakkor változatosságot kölcsönöz a mű egészének. Gore itt is gitározik kimondottan bluesosan. A retrós hangulathoz a vokalisták is hozzátesznek jópár lapáttal (Bazil Meade és Samantha Smith). A nyolcvanas évekbe léphetünk vissza egy kicsit a Rush segítségével, ahol a Depeche Modera inkább jellemző jegyek tűnnek fel. Mintha csak a Violatorról vagy a Music For The Massesről maradt volna le, annyi plusszal, hogy Gore megint csak gitározik. Kiváló húzású, igazi bólogatós popdal. A One Caress után megint csak a régebbi DM hangulata kísért. A Higher Love egy ütős lezárás. A lágy szintetizátorszőnyeggel aláfestett dalban hatalmas duót énekel a két énekes. A második versszakban Gore még fentebb is srófolja a hangokat egy rövid időre. Régen, mikor még csak ismerkedtem a koronggal, gyakran kevertem össze ezt a számot az In your Roommal.


Producerként a zenekar maga van feltüntetve plusz Mark “Flood” Ellis, aki ezzel együtt négy DM anyagon jegyzi magát (Violator, Delta Machine, Shake The Disease kislemez). Ahogy már fentebb írtam, a megjelenés utáni turné majdnem a hattyúdala is lett a kvartettnek, ez esetben rájuk is élhetne a mondás, miszerint a csúcson hagyták abba. Összesen kilencvenhat fellépésből állt, amiből negyvenhat Európában (volt budapesti fellépés is) és ötven az USAban és Kanadában került megrendezésre. Három helyszínen történt forgatás, majd ebből egy nyolcvannégy perces videoanyag is készült ami a Devotional címet kapta. A hangulatot, a káoszt és a csapat bulipotenciálját jellemzendő, a havonta megjelenő brit Q magazin úgy fogalmazta meg, hogy “a Devotional volt minden idők legelzüllöttebb turnéja”.

Hogy mit lehet összefoglalásként írni a lemezhez? Először is azt, hogy alapmű, illik mindenkinek meghallgatni. Martin Gore a fő dalszerző, aki kiválóan egyensúlyoz a zenei alázat, az összezavarás és ámulatba ejtés között. Az anyag mellőz mindenféle technikai villongást, vagy magamutogatást. Egészen egyszerű zenei elemekkel éri el a varázslatot. Szoktam szidni zeneműveket amiatt, hogy fárasztóak, az agyamat túltöltik, vagy a reszelős sound miatt nem tudom őket végighallgatni. Hát itt ezzel sosem volt gondom. Kétszer egymás után lemegy, ha épp olyan a kedvem.
A folytatást illetően a banda lényegében szakított a monumentális zenei megoldásokkal. Az Ultra már egy visszafogottabb hozzáállást rejt. Az Exciter méginkább. Ennek ellenére az egészen új lemezeiket is szívesen hallgatom, hiszen mindig is különcök voltak, szerettek mindent máshogyan csinálni, és a popzenei kultúra tortáját egy (vagy sok) nagyon fontos szelettel teszik teljessé.
Egy kiváló zenekar legjobb lemeze. Tessék:

http://www.youtube.com/watch?v=rH01cDNjpzk&


május 05.,
május 20.,