Mizmor

Yodh (2016)


    A rémálmok megfestőjének, az egyébként festészetet sosem tanult, gyakran alulértékelt Zdzisław Beksińskinek festményeivel éppúgy gyakran találkozhat a metal kedvelő, mint Gustave Doré illusztrációival, még ha nem is tud róla. Mivel nem áll távol tőlem a vizualitás, ezért meg kell valljam őszintén, gyakran csábítanak magukhoz az ismeretlen bandák ilyen jellegű külsőségekkel, mint a Vénusz légycsapója néven ismert húsevő növény a nektár édes illatával áldozatait. Amióta megpillantottam az amerikai מזמור (továbbiakban Mizmor) zenekar második kiadványának festményét, azóta kerülgetem az anyagot, míg végül nem tudtam ellenállni és magába szippantott. A lemez A.L.N. névre hallgató művészurunk munkája, aki éppúgy rajongója a szürrealitásnak, mint a híres festő és pontosan ugyanúgy mosódtak el a profilképei a magas páratartalomnak köszönhetően, ahogy azt régen Nagaarumnál tapasztalhattuk. A projekt indulásáról és egyéb dolgairól vajmi kevés tudnivalót sikerült összegyűjtenem, feltételezhetően a kezdetet a 2012-es, a projekttel azonos nevű lemez jelenthette. Maga a Mizmor szó és eredeti írása héber eredetű, jelentése pedig egyszerűen: zsoltár.
    A Mizmor hosszabb kihagyás után tért most vissza, teljes erőbedobással és intenzitással, hogy kellemesen kellemetlen zenei keverékével utat találjon sérülékeny lelkünkhöz és jól meg is szorongassa azt. A lemezen jó arányban, egységessé válva keveredik a black metal, a drone/doom, a sludge és minden más, amit megkíván ez az abszurd világ. A bő órás játékidő meditatív, baljóslatú hangokkal indul, szépen lassan felfúvódva, mint Beksiński festményén az idővel mindent kitakaró, hatalmas fekete fej. A 13 perccel nyitó Woe Regains My Substance azonban nem várat sokat a robbanásra sem, amint a tempó beindul, az elszenesedett, üszkös romok közül előbújnak a gyors témák, hogy utána nem sokkal át is adják a helyüket a föld mélyéből felböffenő riffeknek és a károgást váltó túlvilági hörgéseknek. Ezek szép lassan egyre morbidabb, sejtelmesebb zörejekbe úsznak át, hogy a dalt ismételten a black témák zárják. Nem rossz szerzemény ez, de egyszerűen túl nehéznek, elérhetetlennek érzem az album elején, ami meglehetősen nehézkessé tette az ismerkedést. Ha kicsit hátrébb szerepelt volna a lemezen, addigra megfelelő hangulatba kerülhetnénk hozzá, de ez így elég erős kezdés. Ezek után viszont jön az A Semblance Waning, ami megfontolt, akusztikus kezdésével és barlangi trolloknak hétköznapinak számító hangzásával már egyértelműen utat talált a kellően kérgessé vált szürkeállományomhoz és könnyedén elringatott. Persze ez az a fajta ringatás, amit egy csecsemő élhet át egy talpig feketében állócsúfságos boszorkány kezében, akinek a tekintetében már látni a jövőt: amint elalszol, párnát szorít a fejedre. Lassú morajlások, visszhangzó sikolyok, a végtelenségig kifacsart és elnyújtott gitárhangok gondoskodnak róla, hogy ebbe az élménybe az utolsó bélbolyhocskádig beleremegj. Nem ússzuk meg a gyors részt sem, ami ezúttal is a megfelelő helyen ültet minket rémálmaink hullámvasútjába, a dal pedig pofátlanul egyszerű és pofátlanul erős doom meneteléssel ér véget, méltó szintre emelve az egész tételt. A.L.N. vokalizálása számomra egyébként példa értékű, egyszemélyes projektben öröm azt hallani, hogy a magas sikolyoktól a legmélyebb hörgésig mindenre képes egy torok és ezt mindig ki is használja. Erről a leginkább a The Serpent Eats Its Tail győzhet meg minket, aminek van is rá ideje a közel negyed órás játékideje alatt, amin én egy cseppet sem unatkoztam. Lágyan, majd hatalmas riffel nyit a dal, bármely funeral doom zenekar megirigyelhetné súlyosságát és monumentalitását. Torz ebben a dalban minden, de mégis olyan egységet alkot, hogy észre sem vesszük az idő múlását közben, de mindez igaz az egész lemezre. Az Inertia, An Ill Compeller elődjeivel ellentétben azonnal a képünkbe tolja bűzös, izzadt testét és az emberi agresszió ősöktől eredő mivoltával szembesít minket. A lemez végén a Bask In The Lingering vár minket, aminek lassú felvezetése után ismét elsodor minket az önmaga szörnyűségétől elegáns black metal, aminek monoton haláltusája után már csak a kétségbeesés hangjai várnak ránk és legvégül a sötét némaság.
    Méltó helyre került ez a gyönyörű műalkotás ennek a lemeznek a fedelén, megadva a megfelelő hangulatot, mélységet és szürrealitást, amit a Mizmor is képvisel. A kiadvány minőségileg végig olyan stabil, mint a galaxisokkal búgócsigázó fekete lyuk, de ugyanakkor olyan nehéz is, épp ezért nem egyszerű feladatot ró a hallgatókra, érdemes kivárni hozzá a megfelelő időt, időszakot, amikor Beksiński féle arctalan, romok között bujdosó, jellem nélküli szolgaként tudjuk alárendelni magunkat, hogy leteríthessen és trófeaként emelje magasba a fejünk. A Yodh egészben fogyasztandó, egységes produkció, ami fullasztóan indul és később meg is fojt, de minden pillanatában őszinte és lélekből fakadó. 

június 04.,
június 22.,
június 23.,
június 25.,
június 28.,
június 30.,