Count Raven
Storm Warning

(Active Records • 1990)
boymester
2016. november 13.
0
Pontszám
10

    Manapság hallani, az egészségügyet minősítendő kifejezést, miszerint kórházba meghalni járnak az emberek. Hogy ennek mennyi a realitás értéke, mindenki döntse el maga, de tény, hogy az egészségügy még így is egy csúcsra pörgetett nagymama energiájával teszi a dolgát saját korlátai között. Főleg, ha megfigyeljük, milyen állapotok uralkodtak néhány száz évvel ezelőtt, amikor a sötétnek nevezett középkor alkonyán üzemeltetett elfekvők, egyház által működtetett, intézményesített halálgyárak jelentették a szegényebb rétegeknek az egyetlen kapaszkodót. A beteg, vagy idős ember már akkor is csak terhet jelentett a családjának, sőt az egész rendszernek, amitől burkolt, humánus módon reménnyel kecsegtető eszközökkel illett megszabadulni. Sevilla városában az 1600-as években volt erre egy megfelelő intézmény, az úgy nevezett „szegények kórháza”, a Hospital De La Caridad, mely ugyan már amolyan öregek otthonaként, zarándokhelyként, de még ma is működik hatalmas kápolnájával, ami lehetővé tette a fohászkodást, ami akkoriban az egyetlen valamire való gyógymódnak volt kikiáltva. Itt található a spanyol barokk festészet egyik kiemelkedő, de igazán ritkán emlegetett festőjének két festménye, aminél figyelembe véve a helyszínt, groteszkebb dolgot nem is tudnánk elképzelni. Juan De Valdés Leal hatalmas olajfestményeinek témája ugyanis az elkerülhetetlen, keserű halál, aminek szimbolikája még ma is hatást képes gyakorolni. Ilyen például az In Ictu Oculi, amit latinról többféleképp fordíthatunk, de leginkább az „egy szempillantás alatt”, „az utolsó pillanatban” kifejezések illenek rá. A festményen megjelenik csontváz formájában a Halál, kezében a kötelezően éles kaszával és a kínosan szűknek ható koporsóval. Ezt a nem túl bizalomgerjesztő összeállítást hozta személyre szabott adókedvezmények helyett annak az illetőnek, akinek földi hagyatéka fölött eloltja az élete gyertyáját. Egy pillanat alatt elveszik minden arany, minden tudás, minden érzelem, ha a fény kialszik, már nincs visszaút.

    Ezt a festményt választotta bemutatkozó lemezére a 80-as évek közepétől formálódó, végleges nevét 1989-ben felvevő Count Raven zenekar, ami voltaképp Dan „Fodde” Fondelius doom metal fanatikus ajándéka sorstársainak. Különösen kedvelhetik De Valdés munkásságát is, mert második lemezükre szintén a spanyol mester morbid vízióját választották albumborítónak. De egyszerre csak egy finomság…
    A bemutatkozás Storm Warning címmel jelent meg 1990-ben, utalva a zenekar egyik korábbi elnevezésére. A főnök Fondelius, aki a dalírásért, billentyűkért és gitárokért felelős, mellette állt már akkor is leghűségesebb társa, Tommy Eriksson basszer, valamint Christer Pettersson dobos, aki szintén sokáig rótta velük a végtelen köröket. A lemez különlegessége, hogy csak ezen a kiadványon énekel a pályafutását a zenekarral indító Christian Linderson, aki nem kisebb névért vált meg a Hollóktól, mint a Saint Vitus. Ma olyan zenekarok üzemeltetéséért tartható felelősnek, mint a Lord Vicar és a Goatess, ahol a svéd doom egyéb jeles képviselőivel múlatja idejét. A zenekarban később Dan Fondelius veszi át a helyét az énekesi poszton is, ami kiteljesíti azt az oldalát a Count Ravennek, amit sokan nem kedvelnek, ének fronton rendkívül hasonlítanak az ősi Black Sabbathra, főként Ozzy énekstílusának koppintásában. Ezért is a kedvenc lemezem tőlük a Storm Warning, mivel egyértelműen a Candlemass, Saint Vitus, Black Sabbath háromszög keretein belül mozogva képesek megszólaltatni a klasszikus doom metalt úgy, hogy Linderson egyszerre remek imitátor és saját dallamokkal is rendelkező énekes. Az említett hármasnál pedig talán még sötétebben, árnyaltabban tudják megeleveníteni a borítón szereplő kép hangulatát, ami egy reménnyel kecsegtető, valójában a halál várására és elfogadására felkészítő siralomház falát díszíti.
    A nagybetűs horrornak és kegyvesztettségnek hangjaival nyit ennek megfelelően a lemez, kiadványt felvezető intrót ritkán kedvelek annyira, mint az itt szereplő Count Ravent, ami olyan alapozása a teljes zenei tartalomnak, mint jó magyar szokás szerint egy gyomorkényeztető pálinka az étvágy fokozásának érdekében. A tényleges kánaán azonban így is az Inam Naudemina felcsendülésével kezdődik, ami egy menetelős heavy/doom slágerként, remek refrénnel és lassulással megtámogatva kezdi meg a rövidnek nem nevezhető játékidőt. A dal a belső világ, egyéniség megőrzését választotta témának. Súlyos balesetet szenved hozzá képest a True Revolution és ennek következtében tempóveszteség lép fel nála, de egy falbontó és egyszerű riff, az Ozzyra emlékeztető szövegelés és szintén remek hangulat 9 percig képes fenntartani azt a hullámzást, amit a dal felkorbácsol. Hosszú szövegében a kornak megfelelő állapotokat taglalja (még a berlini fal ledöntése is megjelenik), annak minden negatívumával és előrevetíti egy új eljövetel, egy új megváltás reményét, ami azóta is várat magára. A jóval rövidebb, de szintén föld alá hangolt riffekkel operáló In The Name Of Rock ‘n’ Roll a rock celebeknek állít tükörképet, akik önmagukat eladva árultak el mindent, amiben egykoron hittek. A Count Raven üzenete számukra egyértelmű és világos: tessék szépen eltűnni az élők sorából. A dalok írásában itt még Linderson is jócskán kivette a részét, így férkőzött be a dalokba némi keresztény szemlélet és utalások sokasága, de azért misékre még nem kell számítani. 94-ben a Hellhound Records nyúlt a lemezhez és toldotta meg a Sometimes A Great Nation c. szerzeménnyel, ami az én verziómon is szerepel, de az eredetire koncentrálva ezt a jóval későbbi szerzeményt lazán átszökkenve érkezünk a Within The Garden Of Mirrors c. dalhoz, ami ismételten a menetelősebb, lendületesebb vonalat erősíti a tételek sorában. Gúnyos énektémája és a remek gitár teszi méltóvá, hogy a lemezen szerepelhessen. Számomra a Storm Wanring csúcspontja egyértelműen a balladaként induló, érzelmi kitöréssé váló A Devastating Age c. dal, amiben a sejtelmes billentyűhangok és végzet leheleteként funkcionáló kísérteties hangok kiteljesítik a baljóslatú atmoszférát. A How Can It Be feszes, igazi Sabbath slágerként viszi tovább a doom zászlaját, a lemez pedig még lendületesebben ér véget a Social Warfare segítségével, ami egészen a 80-as évek heavy metaljáig gyorsul. Legutóbb 2005-ben adták ki utoljára ezt a lassan 27 éves lemezt két, korábban nem hallott demófelvétellel megtoldva, de az igazat megvallva én a legrégebbi, legporosabb hangzással rendelkezőt tudom a legjobban kedvelni, mert így adja át azt a száraz, végzetes és megmásíthatatlan érzésvilágot, ami csak a klasszikus doom sajátja.


 
    Immár kétszázadik cikkemet értem el a Fémforgács hasábjain, ezért a friss megjelenéstől való elrugaszkodás és az időutazás, de akik az írások töredékét ismerik, azoknak biztosan nem lehet meglepetés, milyen lemezt választottam hosszas gondolkodás után ehhez a szép kerek számhoz. Sokkal kevesebb alkalommal hangzik el ennek a zenekarnak a neve, mint az említett hatásoké, akik a Count Raven esetében nem is hatások, hanem pályatársak inkább, annak ellenére, hogy az egyik legtisztább változatát, mondhatni esszenciáját tartalmazza a metal egyik legősibb vonulatának. Itt nincs fejlődési időszak, nincs töltelékdal vagy bármiféle tökölés, csak a legjava a legjobbaktól. Bár a zenekar többi lemeze is igen kedvemre való, véleményem szerint a Storm Warning volt a legjelentősebb, legerősebb összes kiadványuk közül.  Dan Fondenius létrehozott még egy születése előtt elhalt zenekart Doomsday Gouvernment néven, ami egy soha ki nem adott lemezt és pár válogatáson megjelent dalt hagyott maga után, a Count Ravent pedig tetszhalott állapotban lebegtetik a rajongók orra előtt. Utoljára 6 évvel ezelőtt adtak jelt magukról, de az ő esetükben belülről fakadó zene bármikor felszínre törhet sokak örömére…



Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.