No God Above, No Devil Below (2013)
   
   A metal világban 3 útirány van: nagyot robbantani a karrier elején és utána nyomni a reset gombot, vagy eleve csak füstölögni és eltűnni a feledés homályában. A harmadik út talán a legnehezebb és a kedvencem is egyben: a lassú fejlődés, érlelődés útja, ahol a végeredmény egy profi, kikezdhetetlen produkció. Ha mindeközben a műanyagosodás is elkerüli az adott bandát, akkor már dörzsölheti a markát a fémhúrok rezdüléseire oly érzékeny közönség.
   Ezt az utat választotta nézetem szerint a Sao Paolo-i HellLight négyes fogata, melynek több, mint két órás pakkja még az első írásaim között szerepelt alanyként, mit ne mondjak, rendesen próbára téve a türelmemet. Nem kapott rossz értékelést a lemez, azóta is néha-néha bekívánkozik a lejátszóba. A zenekar háza táján nem változott sok minden, gondolok arra, hogy új kiadványukon sem számolták túlzottan a perceket, gondolva, ha bejön, úgyis meghallgatja a nagyérdemű. A lemezre visszatért az eredeti, eddig csak az első lemezen játszó Rafael Sade billentyűs is, de az alaphang és az irány természetesen ugyanaz maradt. A brazil fiúk a Solitude sírásó társulatába kívánkoztak, ami összejött nekik és most bőszen lapátolják a hantot a nyári melegben megaszalódott, limonádétúladagolásban elkárhozott testemre, kifejezetten élvezetes módon. Az irány marad a funeral/death doom metal, de ezen kívül rengeteg jelzővel lehetne még illetni ezt a zenei világot. Az általában nyers, Evoken közeli szárazságba /de komolyan, ők drótkefével simogatják a lelket/ burkolt műfajt érzelmekkel töltötték meg, amúgy újkori Ahab módra, beton riffek helyett inkább az epikus, emelkedett témák jellemzőek és az eddiginél többet szerepel a rendkívül érzelemgazdag tiszta énekhang is. Sok kellemes percet kínálnak a funeral közegbe illesztett, nagyon igényes gitárszólók, amik a Pink Floyd szerű elszállásoktól az egészen gyors tekerésekig képesek izgalmat hozni a zenébe. Sokszor a monoton menetelések alatt csak ezek tartják bennünk a lelket és mivel kilógnak a háttérből, teljes mértékben befogadhatóak és átélhetőek. A billentyűszőnyeg már kevésbé ötletes, de megfelelő nyomást tudnak kiváltani mellkas tájékon, a könnyedebb, de bánatos zongora pedig sokat hozzátesz a hangulathoz. 
   Ez a zenekar 4. teljes hosszúságú anyaga, amivel az én éves funeral doom listámról csak gyermeteg hibáik miatt fognak esetleg lecsúszni, ha akad vetélytárs. Az első hiba természetesen az idő. A remekül kivitelezetett, szuperdallamos, könnyfakasztó refrének és a karcosabb hörgések közötti időből lehetett volna faragni pár percet, sőt, az utolsó dal olyan mértékben vesz el a lemez értékéből a maga 14 percével, hogy egy az egyben kihagytam volna, még nélküle is órás játékidő felett lenne a lemez... Monotonitásra érzékenyek szemébe méretes karót szúrhat a dalok szerkezetének hasonlósága, a lemez folyamatossága. Nincsenek komolyabb ívek, csúcspontok, így esett meg, hogy a remek dalok közül végül a kis mértékben eltérő Legacy Of Soul lett a kedvencem. Komolyan, hidegrázós dallamokat csalt most Fabio de Paula a hangszálaiba, de a keményebb részeknél meg felpuhult. A gyomortájékról felbuggyanó, visszhangzó hörgést inkább a Saturnushoz hasonló, lágyabb kiadás váltotta fel, aminek folyamán csökken a kontraszt menny és pokol között, rontva az összképet. A legnagyobb és legfájóbb seb, melyen lassan bugyogva elvérzik ez a búbánatos kiadvány, az a hangzás. Amit most a Solitude elkövetett, az nem igazán díjnyertes. Nem a legfrappánsabb kifejezés, de ennél világosabban nem lehet kifejezni: a lemezt kiherélték. A dob élettelenül puffog, akár gép is lehetne, az egyébként remek gitártémák pedig teljesen életlenül, erőtlenül szólnak a lemez nagy részén.
   Mindezek ellenére mostantól érzem, hogy oda kell rájuk figyelni, mert ha marad ez a fokozatos fejlődés, akkor már a következő albummal is nagyot alkothatnak. Más zenekarokhoz képest erősnek érzem a 9 pontot, de önmagukhoz mérten bőven megérdemelt. A lemezt nem csak a funeral doom rajongóknak tudom ajánlani epikus hangulata miatt, hanem bármely fémszívűnek, aki egy ilyen gyönyörűség segítségével akar hűsölni egy besötétített szobában. Itt meghallgathatjátok a címadót, a teljes lemez pedig elérhető a zenekar bandcamp oldalán. 


HellLight_No_God_Above_No_Devil_Below_2013
Kiadó:
Stílus:
epikus funeral/death/doom
Értékelés:
 
Pont
: 9 / 10
 
Külalak
: Szép
 
Hangzás
: Átlagos
Dalok:
1.Intro
2.No God Above, No Devil Below
3.Shades Of Black
4.Unsacred
5.Legacy Of Soul
6.Path Of Sorrow
7.Beneath The Lies
8.The Ordinary Eyes
Írta:
boymester
2013. augusztus 1., csütörtök, 21:25
Facebook:
Mammoth Weed Wizard Bastard - Yn Ol I Annwn (2019)
Kritika, boymester @ 2019. május 23., csütörtök, 22:55
Saint Vitus - Saint Vitus (2019)
Kritika, boymester @ 2019. május 20., hétfő, 18:58
World Below - Sacrificies To The Moon (2004)
Kritika, boymester @ 2019. május 19., vasárnap, 14:57
Orodruin - Epicurean Mass (2003)
Kritika, boymester @ 2019. május 10., péntek, 19:00
Oceanwake - Lights Flashing In Mute Scenery (2019)
Kritika, boymester @ 2019. május 10., péntek, 08:22
Blind Monarch - What Is Imposed Must Be Endured (2019)
Kritika, boymester @ 2019. május 3., péntek, 09:25
Koncertek
Keep of Kalessin, Shade Empire, Malphas
június 23.,
Dürer Kert - Room 041
15 Years the Metal Mass
június 24.,
Barba Negra Track
The Flesh & Blood World Tour 2019
június 25.,
Barba Negra Track
Evolution Tour 2019
június 25.,
Budapest Park
Toto - 40 Trips Around the Sun Tour 2019
június 27.,
Papp László Budapest Sportaréna
Flogging Molly, Russkaja
július 3.,
Budapest Park
továbbá
© 2001-2019 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.072 seconds to render