A nagykanizsai csapat új EP-je kis túlzással úgy ért, mint derült égből a villámcsapás. Azt tudtam persze, hogy dolgoznak új dalokon, meg a közösségi oldalaikon azt is láttam, hogy már a felvételek is folynak, de nem voltam felkészülve arra, ami akkor ért, amikor megjelenés előtt a postaládában landolt CD-t (köszi srácok!) elindítottam.
Sőt, már az EP csomagolása is szemet gyönyörködtető. Nekem legalábbis nagyon tetszik. Annak ellenére is, hogy kicsit több infoval még kiegyeztem volna, de itt a minimálra törekvés szándékos volt, mint megtudtam.
A trió néhány hete már kihozta a nyitó dalt (Popsong – milyen cím már?), ami kb. az előző lemezen hallható dalok egyenes folytatása, minimális meglepetéssel. Értem ezalatt, hogy első hallásra nem mutatott újat, csak hozta azt a némi hardcore-os ízekkel megbolondított, groove-os stonert, amit az eddigi dolgaik alapján elvártam. Persze többszöri hallgatás után azért érezhető finomságok is előkerültek, ilyen például a csordavokálos rész, hogy csak egyet említsek.
Azután ám ami ezután következik, az nálam sokat emelt a banda ázsióján, ami egyébként sem volt alacsony. A két középső nóta Million Faces, de főleg a Letters from Hell mutat akkora fejlődést főleg az ének terén, ami miatt nagyon tudok lelkesedni a lemezért. Az előző anyag durvasága nagyban köszönhető volt Parti Peti nyers vokalizálásának, ami valljuk be a csapat előző felállásánál tapasztaltakhoz képest egy más megközelítés volt. Most viszont úgy érzem ismét kicsit más hozzáállással dolgoztak, így – számomra legalábbis – élvezhetőbb anyag született.
Na, nem hanyagolják a nyers vokalizálást és az üvöltéseket sem, de sokkal több dallam került az énektémák közé, amik ráadásul elég karakteresek is. De a Letters from Hell-ben meg inkább elszállós, némileg a banda előző énekesét idéző dallamok kerülnek elő. A zene meg egységes, de változatos is. A Million Faces-ben a zakatolós és a groove-os részek váltakozása is nagyon erős, de az a jóféle szóló nálam nagyon nyerő, főleg, hogy nem vagyok nagy rajongója a szólóknak.
A Letters-nél előjönnek a kicsit garázspunkos dolgok, amiből olyan természetességgel váltanak stoneres riffelésbe, hogy csak keresem az állam a padlón. A záró Pathos pedig maga a csoda! Egy málházós doom tétel, amiben ott érzem kicsit a Crowbar lazább (ha lehet ilyet mondani) oldalát, de a brit death/doom vonalat is.
Azt hiszem mondhatjuk, hogy ezzel a négy számmal sikerült újradefiniálni a Lumberjack Commando stílusát és míg az előző anyag egy útkereséstől sem mentes, önmagukat is irányba állító cucc volt, ez a bő negyedóra sokkal inkább egy tudatos csapatot mutat. Hihetetlen, de úgy érzem egységesnek az EP-t, hogy közben hihetetlenül változatos is.
A banda ugyan érzésem szerint még nem találta meg teljesen azt az irányt, ami mondjuk egy teljes albumra predesztinálná őket, de jó úton haladnak felé.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
