Magma Rise

To Earth to Ashes to Dust (2021)

Két-három évtizeddel ezelőtt bevett közhelynek számított, hogy a harmadik nagylemez vízválasztó egy zenekar történetében. Tartotta magát az az álláspont, hogy a még tét nélküli debütálás és a bizonyítási vágytól fűtött második eljövetel után a harmadik koronggal dől el, hogy az adott csapattal tartósan kell-e számolni, avagy a maga színterén nyomot hagy-e a banda, vagy megmarad a beavatottak kedvenceként, netán eltűnik a süllyesztőben.

A Magma Rise a néhány hete megjelent To Earth to Ashes to Dust albummal érkezett el a maga mérföldkövéhez, de egyrészt manapság már nincs akkora jelentősége annak a bizonyos harmadik lemeznek, másrészt a tagok évtizedek óta bizonyítják, hogy megkérdőjelezhetetlen helyük van a magyar undergroundban. A harmadik CD ugyan nyolc év elteltével követi a The Man In The Maze anyagát, de a köztes időben megjelent egy közel lemeznyi terjedelmű és egy rövidebb EP is, tehát számottevő szünetről, inaktivitásról nem volt szó.

Nem szokásom az előzetes dalok, vagyis a single-ök lefülelése, a nagylemezeket teljes terjedelmükben szeretem kiismerni. Ebből eredően a borítókép volt az első, ami akarva akaratlanul szembejött velem. A front, ahogy a Gáborral készített interjúban is szóba hoztam, első ránézésre egyfajta népies jelleget mutatott, a koncepció alapja egy, feltehetően a XX. század első évtizedeiben készült fényképfelvétel. Természetesen fel sem merült bennem, hogy a csapat átment volna folk metalba, az viszont igen, hogy szövegileg esetleg merítettek az említett időszakból. Mint kiderült, a gondolatmenetem teljes tévút, a szövegek ugyanis a családi örökség és a gyász témakörét járják körbe, de úgy megfogalmazva, hogy azokhoz bárki kapcsolódhat a saját gyökerei, személyes veszteségei révén. 

A 36 perces dalcsokrot a leghosszabb és a legrövidebb szerzemény foglalja keretbe, az öt további tétel mindegyike az ötperces időtartam környékén mozog. Lehet háborogni, hogy manapság kevés egy lemezhez hét dalt felsorakoztatni, és a negyven percet mégcsak alulról sem súrolni. A fanyalgóknak ajánlom a Sabbath Master of Reality-jét, vagy az első két Saint Vitus korongot, hogy csak műfajon belül maradjunk! A megjelenése óta napi rendszerességgel forog a korong. Hiába terveztem, mégsem tudok dalokat kiemelni, a To Earth… ugyanis egy kerek egész, ami úgy gondolom, hogy csak egyvégtében hallgatva tudja átadni az üzenetét. Úgy érzem, hogy ha egyes dalokat nem, néhány momentumot mégis ki kell emelnem. Kezdetnek (és levezetésként) itt van Eric Wagner. A Trouble egykori vokalistája a rábízott Szent Ágoston idézetet tekintélyt parancsoló baritonján úgy adja elő, mintha egy prédikációt intézne a hallgatókhoz. Vagy ott a lemez közepén a “ragadós” From The Heights…, ahol Gábor olyan refrénnel állt elő, mely csak a MoodWombocosmic dalához, vagy a Wall Of SleepSigns című szerzeményéhez mérhető.

Ha már a Wall Of Sleep szóba került; ki kell emelnem, hogy a Magma Rise kapcsán bevett szokás a Mood-ot emlegetni, azonban a To Earth… esetében talán jobb kiindulópont lehet a W.O.S.Sun Faced Apostles és …and Hell Followed With Him anyaga, ugyanis azok voltak ilyen fájdalmasan mély lemezek. Meg kell még említenem Bánfalvi Sanyi játékát, akiről a Neck SprainOvergain albuma óta tudjuk, hogy ha súlyos, húzós metal dobolásról van szó, itthon nem nagyon van párja; mégsem üti szét a dalokat. Ha kell, keményen odateszi magát, mint például a Beyond Recall-ban, de az igazán mély témák (Et Filii) súlyát is érzi. A magyar doom H-team-je, a Hegyi/Herczeg duó pedig végigriffelik a lemezt, szólókból pedig ott és annyi került korongra, ahol és amennyit a dalok megkívántak (pl. Man Shaped Void). 

A To Earth… nem naprakész anyag, nem a mai stream generációhoz szól, viszont a fentebb emlegetett lemezekhez hasonlóan évek, akár évtizedek múltán is elő lehet majd venni, és akkor is esemény lesz végighallgatni. Jó lemezre számítottam a Magma Rise-tól, de nem ennyire…

(Andris)

május 05.,
május 20.,