Mandoki Soulmates
Living in the Gap - Hungarian Pictures (2019)

Előre jelzem, hogy stílusát tekintve ennek a lemeznek semmi létjogosultsága sincs az oldalon. Mert nem hogy nem metal, de még csak nem is rock. Legalábbis nem szimpla rock. Hanem progresszív, fúziós, jazz pop-rock. Viszont olyan szintű igényesség jellemzi ezt a dupla lemezt, amit manapság ritkán hallani. És ugyebár az egész projekt megálmodója, mozgatórugója, atyja a magyar származású, de már a ’70-es évek közepe óta Németországban élő egykori menekült, Mándoki László, vagy ahogy nemzetközileg ismerik, Leslie Mandoki. Az eredetileg ütőhangszeres, énekesként tevékenykedő zenész (legismertebb zenekara a   Dschingis Khan volt) producerként világsztárokkal dolgozott már együtt hosszú pályafutása alatt, így nem csoda, hogy erre a dupla korongra is ilyen nagy neveket tudott összetrombitálni. A Living in the Gap című album 66 percnyi ultraigényes fúziós muzsikát tartalmaz, a Hungarian Pictures pedig bő háromnegyed órányi Bartók Béla átdolgozást. Csak egy pár név, hogy kik is működnek közre a Mandoki Soulmates legfrissebb kiadványán: Al Di Meola, Jack Bruce (Cream), Ian Anderson (Jethro Tull), Bobby Kimball (Toto), magyar frontról pedig Szakcsi Lakatos Béla, Edvin Marton. Akik neve ugye szintén jól cseng világszerte. Tehát Mándoki egy nem akármilyen supergroupot rántott össze újra a Soulmates égisze alatt!

Az egyes CD a címadó nótával nyit, ami annyira dúsan hangszerelt, ami manapság teljesen szokatlan. Van benne Hammond, fúvós szekció és minden hangszer tökéletesen szól! Igazi ear-candy ez a lemez, olyan szép, természetes a hangzása. Nem csak a szólóénekesekre érdemes figyelni, hisz a háttérvokálok is parádésak! A szólókról nem is beszélve! Az első dalban kapásból van egy szaxofon, majd egy basszusgitár, végül egy frenetikus Al Di Meola által jegyzett akusztikusgitár szóló. Ami aztán jófajta billentyű akrobatizmussal váltakozik. Progresszív jazz-rock ez a javából!

Ebben a vágott verzióban sajnos a hangszeres szólók előtt befejezik a dalt.

Mándoki Mester pedig olyan frankó perkázást folytat a háttérben, hogy csak na! A Young Rebels is poposan fogós, az énekesek zseniálisak, de zeneileg is annyira finom, szépen építkező ez a tétel is, hogy le a kalappal az alkotók előtt! Szövegét, üzenetét tekintve ez és a később felcsendülő párja az Old Rebels arra biztat minket, hogy ha valami nem tetszik a világunk, társadalmunk működésében, akkor életkortól függetlenül (legyünk fiatalok, vagy idősek) de merjünk lázadni, merjük kifejteni a véleményünket. A Turn the Windet maga a főhős énekli. És az ő történetének is fölfogható. Az is elhangzik benne pl. hogy menekültként érkezett Németországba. Nyilván Mándoki nem tartozik az énekesek krémjéhez és az angolja se tökéletes (mondjuk a magyarjához képest az…), de jól hozza ezt az enyhén Dire Straits-es, Mark Knopfler-es énekstílust.

A Where We Belong kapcsán számomra külön öröm, hogy a könnyűzenében manapság ritkán használt klarinét hangja is felcsendül. Ez az elringató verzékkel megáldott szerzemény a refrénre már-már gospeles magasságokba emelkedik, zeneileg pedig az anno a Syrius által játszott lendületes jazz-rock szintre keményedik. A Let the Music Show You the Way-ben kerül először előtérbe a fretless basszusgitár, ami egy “szívem csücske” hangszer. Ebben egymást váltják a különböző hangkarakterű férfi énekesek, Ian Anderson pedig a dalolászás mellett bebizonyítja, hogy fuvolázni sem felejtett még el! A szoprán szaxofonnal folytatott szólópárbaja fantasztikus! A Too Much Pride némileg tempósabb irányt vesz az előző tételekhez képest, nagyon tetszik a funky-s lüktetése, és a fúvós dominancia. A háttérvokálok itt is sokat tesznek hozzá az élményhez. A hangszeres szólókról pedig továbbra is csak szuperlatívuszokban tudnék beszélni. Zenei gazdagságát, sokszínűségét tekintve a Mandoki Soulmates jelen kiadványa Charlie Jazz, Soul & Jazz, illetve Funky, Soul & Jazz lemezeivel mutat rokonságot. Amiket szintén nagyon kedvelek. Azok hazai viszonylatban jelentik az igényesség netovábbját, Mándokiék lemeze pedig nemzetköziben. Hozzáteszem, hogy szerintem Charlie zenekara, muzsikája is világszínvonalú. Aki volt már Charlie nagykoncerten, az tudja miről beszélek! A Wake Up trombitával indít és az első dal, amiben női szólóének hallható. Amihez később becsatlakozik egy férfi orgánum is. Igazi vérpezsdítő dal ez. 2:50-től elkezdődik egy bitang jó trombitaszóló, ami vagy egy percig tart. A Mother Europe kezdő taktusaiból csak az nem mondja meg, hogy ez bizony Varga Miklós Európájának feldolgozása, aki még sosem hallotta ezt az ikonikus dalt. Ügyesen megcsinálták ezt az össznépi, kicsit a We Are the World szellemiségében fogant verziót. Mekkora énekhangok, kontrasztok vannak már itt! Nem mondom, hogy jobb, mint az eredeti, de méltó hozzá! Az első lemezt a leghosszabb szerzemény, az I’m Not Your Enemy zárja. Úgy indul, mint egy jam (talán valóban az is volt, csak fölvették), csak azután válik “rendes” dallá, miután úgy a 3. perc eleje táján megszólal a már ismerős kellemes női hang. Ami nem másé, mint Mándoki Júliáé. Aki főhősünk lánya. Ha valaki ilyen szépen mondja, hogy nem az ellenségem, annak bizony elhiszem! 🙂

A nóta második felében a hangszeres szólóké a főszerep, kapunk gitárt, szordínós trombitát, meg mindent, mi szem-szájnak-fülnek ingere.

Bár a Living in the Gap könnyűzenét rejt, mégis az igényesség, művészi érték magas szintje miatt véleményem szerint a magaskultúra halmazába sorolható.

A második lemez, a Hungarian Pictures pedig pláne magaskulturális alkotás. Aki kicsit is jártas a komolyzene/népzene területén, az már a címből rájöhet, hogy itt bizony Bartók Béla Magyar képek című ciklusából merítettek Mándokiék. A kezdő Sessions in the Village-ben rögtön felcsendül egy olyan dallam, amit valószínűleg már az is hallott, akinek fogalma sincs róla, hogy az Bartók nevéhez kötődik. Bizony-bizony, az Este a székelyeknél dallamai ott vannak minden magyar tudatalattijában. Pár éve a Mini is elkészítette a maga Bartók albumát, amiről boymester kollégám emlékezett meg, de a Mandoki Soulmates-féle újragondolás azért némileg más. És ők sem csak a Magyar képekből szemezgettek, mert terítékre kerül az Erdélyi táncok és az Allegro Barbaro is. Stílust tekintve a fúziós zene a legtalálóbb, ugyanis a klasszikus zene, a népzene, a világzene, a jazz-rock és még ki tudja mi minden keveredik itt össze egy élvezhető, de néha kicsit túltolt formában. A majd’ 20 perces Transylvanian Dances tartalmaz olyan részt, ami a prog. rock/metal rajongói számára is érdekes lehet. Jelesül 12:30-tól bekeményedik a dal és frankó riffek, headbangelésre késztető tempó jön és váltott gitár-és hegedűszólók. Edvin Marton ördögien, vagy épp Lajkó Félixesen játszik, de az általam nemrég taglalt Kansas neve is felsejlik. Kb. hasonló muzsika született volna szerintem, ha az After Crying készíti el ezt a Bartók előtt tisztelgő lemezt. A két album közül egyértelműen ez a nehezebb falat, lévén 80%-ban instrumentális és azért néha a zenészeknek elgurul a gyógyszere. Hozzáteszem Bartók sem feltétlenül a könnyen emészthetőségéről volt híres. Az Allegro Barbaro eredeti verziója és az itt Barbaro címen futó átgondolása sem egyszerű befogadás szempontjából. A rövid, vokális You’ll Find Me in the Mirror az a dal, ami az első lemezre is felfért volna, lévén fogós, slágeres. A Return to Budapestben pedig először angolul, majd magyarul szólal meg a Kis kece lányom. Előbbi Julcsi hangján hangzik el, utóbbi pedig Lászlóén és kiderül, hogy sajnos már „nem beszélni jól magyar”. A Barbaro című átirat viszont metal! Nem metal hangszereken van előadva, de mégis úgy szól. Ehhez képest a záró The Torch habkönnyű darabnak számít.

Kell egy bizonyos fokú nyitottság (főleg a Hungarian Pictures esetében) a Mandoki Soulmates új kiadványának befogadásához, de szerintem ahhoz kétség sem férhet, hogy a külföldön tavaly megjelent, hazánkban pedig pár hete elérhető dupla lemez olyan szintű igényességgel készült, ami manapság ritkaság számba megy. Ezért aki nem csak undergroundnál is undergroundabb fémzenéket hallgat, az tegyen vele egy próbát, mert a maga nemében ez bizony csúcsteljesítmény!

Mandoki Soulmates – Living in the Gap – Hungarian Pictures (2019): 4 komment

  • Winci szerint:

    Szia! Elmulasztottam kiírni magamból neked, hogy ez egy nagyszerű cikk. Mulasztásnak érzeztem egy ideje hogy nem jeleztem ezt, mégha ezt nem is tudhattad :-). A nyáron a TV-ben láttam a filmet a készítésről és a megvalósításról. Lenyűgözött az ötlet, a koncepció és a csoport, ami azt létrehozta. Nem rejtem el azt sem, hogy a kapcsolódó interjút, a számomra propaganda filmet azóta szeretném felejteni, de az a nagyszerű ebben az alkotásban, hogy ez a félmondatom eddig egyetlen hasonló zenei érdeklődésűvel sem vezetett kenyértöréshez. A cikket véletlenül éppen akkor olvastam, amikor hazatérve a vásárlából (ahová becsszóra nem CD-ért mentem, csak így alakult) betettem a frissen vásárolt korongot. Szinte azonos gondolatokat olvastam, mint ami akkor a fejemben kavargott., és jó volt olvasni, hogy valaki meg is tudja fogalmazni. Köszönöm ezt az élményt. Azóta többeknek ajánlottam már az írást. Üdv.: KZs/W

    • oldboy szerint:

      Köszönöm az elismerő szavakat! 🙂
      A recenziót még digitális formátum alapján írtam, de úgy gondoltam, hogy ennek a lemeznek a gyűjteményemben a helye, szóval megrendeltem a dupla CD-t. Roppant igényes kiadvány, vaskos szövegkönyvvel és a discek is úgy néznek ki, mint egy mini bakelit. Van már néhány ilyen CD-m, de mindig örülök, ha hasonlóval találkozom. 🙂

  • boymester szerint:

    Ez nagyon érdekesnek tűnik, holnap tutira belefülelek.

  • viribusunitis szerint:

    Ha valaki igényes feldolgozást szeretne hallani Bartók művészete mentén, keresse a Dialeto zenekart. Fantasztikusak!

Frog Leap
május 29.
Ritual Howls
május 29.