Mithridatum
Harrowing

(Willowtip Records • 2023)
Weide
2023. március 20.
3
Pontszám
9.5

Bár még csak 2023 elején járunk, a zenei világ sötétebb oldala megannyi súlyos, megterhelő borzalmat köpött ki feneketlen bugyraiból idén, és ezen alkotások büszke képviselője jelen kritika alanya is. A tavalyi évben életre hívott nemzetközi formáció neve első pillantásra furának (de egyben árulkodónak is) tűnhet, hisz VI. Mithridatész király mitikus gyógyitala amolyan szükséges kellék lehet ahhoz, hogy átvészeljük azt a több, mint fél órán keresztül tartó bús gyötrelmet, amit a Harrowing megtestesít, és amivel lassú, kíméletlen módon mérgezi testünket és lelkünket. Annál beszédesebb viszont az album címe maga, ami tűpontosan lefesti, milyen érzelmeket is hivatottak a zenei vászonra vinni a tagok. A tagok, akikre muszáj csak pár szóban kitérnem, hiszen olyan háttérrel rendelkeznek, hogy rögtön felkaptam a fejem erre az új projektre. A (többek között) dobok mögött az a Lyle Cooper, aki már a 2015-ös Abhorrent lemezen is bemutatta, mit ér a kéz- és lábmunkája. Szintén az Intransigence albumról ismerős gitáros Marlon Friday, illetve a volt Faceless tag, Geoffrey Ficco, aki legutóbb a Autotheism albumon tárta elénk, hogyan is kell kivitelezni a lemezen hallható vokálok közül a durvább verziót. Ugyan egzakt irányt nem ad egyik fentebb felsorolt lemez sem (bár mindettől függetlenül a ’15-ös technikás death metalt melegen ajánlom a zsáner szerelmeseinek), hogy mire is számítson az ember a Mithridatum friss anyaga kapcsán, az mindeki számára rögtön egyértelmű lehet, hogy nem egy visszafogott, kellemesen simogató élményben lesz osztályrésze a hallgatóknak.

Az első, Sojourn címre hallgató dal teljes mértékben, kendőzetlenül reprezentálja azt, milyen utazásra is számíthatnak azok a bátor kalandorok, akik nekivágnak ennek a nyomasztó hangorkánokkal tarkított vidéknek. A dalszöveg és a dal kéz a kézben járnak, pokolian erős szuggesztiót gyakorolva a hallgatóra. A dal első fele masszív, fekete örvényként kavarog, Lyle Cooper precíz dobmunkája áttörhetetlen falakat emel Friday szaggatásai és Ficco szakadatlan vokálja mentén. Pillanatnyi megnyugvást csupán a dal közepén beköszönő lassulás hoz, de ez pont olyan tünékeny és halovány, mint a tó alján leülepedő iszap, ami egy szempillantás alatt újra felkavarodik, ezzel zavarossá és átláthatatlanná téve a vizet. A dal második felében már strukturáltabbnak hathat a káosz, szemfülesebb hallgatók észrevehetik a kissé átformált módon visszatérő, baljós gitártémákat. A szöveg által lefestett képeket az utolsó sorok teszik igazán személyessé és fájdalmassá, ott összpontosul mindaz a harag, tehetetlen düh és fájdalom, amiket valóban megtestesít a nyitótétel, illetve amire az album egész tematikája is fel van fűzve.

Szusszanásnyi időt sem kapunk, és máris kezdődik az album -véleményem szerint- legizgalmasabb és zenei értelemben legváltozatosabb tétele, a Silhouette. Bár a tornyosuló, vészjósló hangulat nem múlik egy pillanatra se, itt kapjuk meg a vokál belépése előtt a konvencionális értelemben vett leginkább befogadható riff-szegmenst (az egész albumon belül!), hogy aztán a dalszöveggel együtt tovább folytatódjon s erősödjön a bomlás; mind zenei, mind szövegi értelmezés terén. Mint egy gigászi olvasztótégely, úgy folynak egymásba dallamtöredékek, ritmusok, de még különböző műfajok is. Plusz érdekesség, hogy ezen, második szám rendelkezik az egyetlen tényleges levezetéssel, fade-outtal az egész albumon belül. A textusra visszatérve, a zenei témák mentén is egyre világosabbá válik, mi a koncepció fő eleme; hogy miként süllyed a lélek, elme és szív a keserűséggel, fájdalommal átszőtt, sűrű, kátrányos őrületbe.
„Tragedy set in motion
Mind becomes mirror inside a tomb of no light
Unclouded by optimism absurd
And confidence not deserved
Clarity slips from grasp
Taking flight
Never to be quite understood”

A Mournful Glow címével összhangban viszi tovább az eddig is bemutatott komor atmoszférát, illetve az előző etapokban felépített gyászból fakadó tébolyt. Talán nem a legmegfelelőbb megfogalmazás, hiszen semmiképpen sem beszélhetünk elszállósabb, nyugodt témákról, de a maga kifacsart módján ez érződik számomra a lemez legvisszafogottabb dalának, de fontos megjegyeznem, hogy itt teljes mértékben a Mithridatum saját, végletekig eltorzult skálájához mérten értem a kijelentésemet. A dal végére kifejezetten kapós riffeket és mintákat kapunk, csak hogy a zenei téma felfutó íve közepén szinte villámcsapás gyorsasággal érjen véget a szerzemény az „I open my eyes to nothing” sorral.

Utolsó előtti számként érkezik „cserébe” a lemez szerintem legsúlyosabb és leggyorsabb szegmensével rendelkező dala, természetesen ugyanúgy megtartva a mű egészére jellemző disszonanciát és töredezettséget. Egy alapvetően szétesett, direkt kellemetlenre csiszolt és folytonos változással operáló zenei műfajban laikus meglátásom szerint viszonylag nehéz lehet olyan kiemelkedő momentumokat hozni, amik úgy tudják egyedivé tenni magukat, hogy közben ne távolodjanak el túlságosan attól, amik valójában; semmi ne tűnjön túl mesterkéltnek vagy oda nem illőnek. Ebben rejlik szerintem igazán a Harrowing ocsmány szépsége, hogy bár az egész lemez nehéz, sűrű, visszataszító és barátságtalan, tud olyan meglepő momentumokkal előrukkolni, amik miatt érdemes vissza-vissza térni kietlen birodalmába és hiába egy masszív szörnyeteg az egész lemez, minden dalnak megvan a maga karakterisztikája. Lezárásként kapjuk a The Passageway-t, amiről nem írnék sokat, az alábbi beágyazott videóban mindenki megtapasztalhatja maga, miként búcsúzik a hallgatótól a trió, de a végső gyomrosra itt is érdemes felkészülni. Brother you have returned…

Külön bekezdést szeretnék szentelni az album borítójának is, amely egyedi módon kombinálja össze a zene milyenségét a dalszövegek hangulatával. Egy furcsa formákkal teli, kopár, rideg tájat kapunk (illetve annak csak egy kis szeletét), amibe transzcendentális módon olvad bele valami nem evilági, éteri tünemény. Megfoghatatlan formák, semmiből előbukkanó szirtek, sehova nem vezető üregek, materiális anyagokkal egyesülő szellemek; a gyász, fájdalom és elengedés birodalma, ahol a lélek elveszve érzi magát, ahol minden idegen, felfoghatatlan és kiismerhetetlen, ahol ólomsúlyként telepedik az emberre a búcsú, akárcsak a Mithridatum zenéje.

Nem árulok zsákbamacskát azzal, ha azt írom, hogy a Harrowing egy barátságtalan, hálátlan entitás, amire érvényesek a már ezerszer elpuffogtatott közhelyek: idő kell a kiismeréséhez, nyitottság a befogadásához és megértéséhez, mert ez nem olyan album, ami tálcán nyújtja elénk értékeit. De a belefektetett energia megtérül, és egy olyan rejtett oldalát hozhatja elő az albumnak, amire az első pár hallgatás alkalmával nem is gondoltunk volna. A disszonáns zenék kedvelőinek bátran ajánlom, én a magam részéről teljesen elvesztem benne, és magabiztosan tudom kijelenteni, hogy legalább a februárban megjelenő zenék között mindenképpen dobogós helyet foglal el.

Lowland Fest 2024 Lowland Fest 2024
június 25.
Tom Morello Tom Morello
június 30.
Toxic Weekend 2024 Toxic Weekend 2024
július 03.
Richie Kotzen Richie Kotzen
július 03.