Monastery / Remorse / WackoR – Koncert a Nyolcas Műhelyben

2022. február 17-én a székesfehérvári Nyolcas Műhelyben hármas koncertre került sor. A magyar metal underground három patinás nevű csapata lépett fel: a (fehérvári-)budapesti WackoR, mint egyfajta házigazda, akiket az ózdi(-barcikai) Remorse és a zalaegerszegi Monastery kísért el. Ugye feltűnt az olvasóknak, hogy numetalos ízkekkel megsózott alter/groove metal, a Bay Area-thrash jellegzetesen észak-kelet-magyarországi dallamai és a grindcore-ba hajló death metal igen változatos műsorára számíthattak a koncertlátogatók? Mint egy fémforgáccal szórt étlap.

Amikor csak tehetem szeretek a beállásra érkezni. A Monastery 2-dalos soundcheckjét így már hallhattam is. A grindcore-hörgés után az egyébként tekintélyparancsoló imázsú csapat a Nyolcas Műhely előtt láthatóan a várakozásnak, ha nem is izgalmával, de izgatottságával beszélgetett a Remorse-os Oláh Zsolttal a korábbi koncertélményeiről. Nomeg arról, a közönség oldaláról itt most vajon mi várható. A számomra érdekes volt mindezt hallani, hiszen – úgy vélem – nem csak engem foglalkoztat a Fémforgács olvasói közül ennek a különös szubkultúrának a háttere, hogy egyáltalán mitől éled fel, vagy pusztul(t), van-e közönsége, és van-e megújuló hallgatósága… Jó látni, hogy míg ugyanebben a városban a FEZEN-re mennyien ellátogatnak, az arcok egy része a klubba és a Nyolcasba is el-eljönnek/mennek, akár hétköznap is. Kifejezetten jó tudni, hogy mit tesznek az ilyen klubok a kedvenc zenéink életben tartásáért, eljuttatásáért hozzánk. Ahogy a Monastery jelen felállásában ős-tag, a dobos Kovács Billy Róbert éppen fejtegette, a kicsiny országunk városaiban is eltérő a fogadtatásuk: vannak, ahol gyér az érdeklődés a stílusra specializált klubokban, míg (több várost felsorolva) meglepően hangulatos bulikat is adnak, nagyszámú lelkes hallgatóságnak. Külön említésre méltó, hogy az angol nyelvű dalaik iránt a Felvidéken is (tehát nem a mára ott is megfogyatkozott lélekszámú magyar közösségekben) milyen érdeklődés mutatkozik. Mesélt arról is, milyen élmény volt csehországi koncertjük, majd bekapcsolódott Zsolt is a felvidéki és erdélyi Remorse-os tapasztalataival. (Mindezekről külön interjúban fogunk beszámolni a közeli jövőben ezen a felületen.)

Ha már a háttérről szóltam, a hagyományosan jól hangosított Nyolcas-bulikon ezúttal Juszuf Maar tette ezt. Tök jó volt látni azt a pillanatok alatt kialakuló bizalmas kommunikációt, ami a folyamatot jellemzi. Hogy ilyenkor mennyire a hangosító szerepe a meghatározó. A korábban a kültérben diskuráló hétköznapi figurákhoz a Fémforgácsos tevékenységem előtt, jó ideig alig mertem odalépni: igazából általuk hozott élményt gyűjtöttem. És most látom, ahogy a sokszor briliáns zenét író és játszó alakok, a magvas gondolatokat megfogalmazó a-fickó-a-szomszédból jellegű emberek fellépnek a színpadra átlényegülni. Először engedelmesen megszólaltatják a hangszereiket, ahogy azt most itt Juszuf kérésére teszik sorra-másra, azután a reflektorfényben teljesen másik lénnyé válnak. A buli végén, ismét teljesen más folyamat játszódik le: amikor minden tag kienged, elégedett (vagy sem, de itt, láthatóan igen…), a közönség már magáénak véli a csapatot, már mindenki ismerős és cimbora. És akkor a keverős-hangmérnök-technikus odamegy, kivárja az autogramkérőket és CD/póló-vásárlókat (mert, a zenekarok számára szerencsére akadnak még ilyenek), majd megbeszélik, a banda elégedett volt-e hangzással.

De hisz’ még el sem kezdődött: a koncert kezdetére ellankadt a már csak szemerkélő eső, és bár a zenekari tagok latolgatása után kíváncsian vártam, hányan érkeznek még, a zenére inkább beléptem a csarnokba. Igen, egyfajta drukk volt bennem, hogy ne csak a közönség, de a zenekar is érezze jól magát a saját buliján. Nem feszítem tovább az érdeklődés gitárhúrját: ez – szerintem – mindkét (azaz 4) fél részéről így esett.

A kicsit több, mint egy évtized után újraéledt Monastery csapatának a Robotban tartott koncertjéről inkább lemaradtam, mint nem foglakoztatott, mert számos jó mondatot olvastam róla. A számomra a Napald Death-ig eljutó brutálmetál már annak a csapatnak az első, a számomra poénnak tűnő kazettája (lemeze) óta, a követőivel együtt másik pályán mozgott, mint amire én rálépnék. Mindig érdeklődéssel olvastam az akár orvosi szótárral írott dalokról (ld. Carcass), foglalkoztattak azok a borús egzisztenciális témák, amikről a Death-től, a többi floridai mennydörgéstől a skandináv taglózóbrigádokig ez a zene eljutott. De nem ez a zene forog a különböző lejátszóinkban. Nekem elég volt a Slayer és Death, a kombinációi pedig így nem jutottak el hozzám. Aztán az 2021-es Chimera EP-vel a Monastery iránti érdeklődésem megváltozott. Új albumuk, a 2022-es Divine Damnation pedig kifejezetten kíváncsivá tett. Az albumajánlók méltatása nyomán tehát vártam, mikor érnek a közelembe (ugye, a hegy és Mohamed…). És a különböző méretű hegyek, a többségében zömök és morcos megjelenésű figurák valóban, mint kisebb sziklák jelentek meg a klubszínpadon, majd lejöttük után álltak végig figyelőn az egész hosszú bulin.

Miközben a Monastery 12 év után idén februárban tért vissza a Divine Damnation-nel, folyamatosan koncerteznek, már új lemezük dalain dolgoznak, klipet is tettek közzé róla. A csapatot a nyár folyamán jó néhány fesztiválon lehetett csípni. A Far from Christ c. lemezük 30 éves évfordulója alkalmából szervezték meg a turnéjukat, általában önállóan, ám az ősz folyamán más bandákhoz csatlakozva mérik fel a zenéjük iránti növekvő érdeklődést. A zenekar jelenlegi felállása: az alapítók egyike Kovács Billy Róbert – a dobok mögött, Tóth Krisztián –gitár (jellemzően ritmus), Szanati Szabolcs – basszus, Tóth Hufi Ferenc – szólógitár és az alapító fia, Kovács Roland – ének.  A csapat az első death/thrash kiadvánnyal kezdte kikövezni a stílus rögös útját még ’89-ben. A nekünk játszott szett elég átfogó képet adott a banda munkásságáról, a számomra kiemelkedő nóták az utóbbi időszakukat képviselték. És akkor máris egy ellentmondás: a dalsor második felében hangzott el pl. a Far from Christ (a régi/új dal, ami a Chimerá-n is szerepel). Az én fülemnek a dallistát leginkább a Death és a Slayer közös hatása jellemezte, Roland brutálisan mélyen fortyogó grind-énekével.

A zene úgy szólt, mintha Magyaroszágon, de legalábbis a Dunántúlon minden felújításra váró és félbehagyott utat most kezdenének egyszerre feltörni. S miután jócskán akad ilyen felület, ez a lendület a nagyon tömött gitárjátékkal kitartott a nem is rövid koncert időtartama alatt. Szanati Szabolcs izomtrikós (nem indokolatlan) megjelenése mellett láthatóan együtt élt minden mély pengetéssel, katonásan forgatott fejjel és szemmel, a dobbal kiváló párost alkottak. Tóth Krisztán jellemzően átszellemült és lehajtott fejjel a kontrollra tapodva nyomta a ritmus riffjeit. Hufi szólói pedig – nem csak a mozgásával – tényleg Kerry Kinget idézték, azzal az el-elakadó robot-barázdabillegetéssel. S amit a profi előadás mellett különösen szeretek a koncerteken, amikor valami élvezetes eltérést látunk-hallunk egy felvételhez képest. Hogy a dalszöveg pontos volt-e, vagy sem, akár a ritmusában eltért-e, azt a megszólaltatás jellegénél fogva esélytelen ellenőrizni, kizárólag az utolsó dalnál a Napalm Death-feldolgozásnál az utolsó strófára elromlott mikrofonnál tudtam bizton lekövetni. Ám, amikor Tóth Hufi Ferenc fekete Jackson-jának lesett a pántja és combjára támasztva játszott a nóta felét, az kifejezetten látványosra sikerült az egyéb showra kicsiny, jól belakott színpadon. Az underground előadás hasonlóan bensőséges pillanata volt, amikor még a harmadik-negyedik dalnál a WackoR dobosa (Szléjercsabi) felsietett, hogy a szerkón állítson, majd (bár ez ott elég nehéz volt neki) meghúzódni igyekezett, míg a ritmus és basszus kezelői egy következő számnál zavartalanul leengedhetik. A Monastery-koncert közepére, majd végére a klubban elég sokan gyűltek össze.

A Remorse hasonlóan az első csapathoz majdnem teljes 2 nótával indult a beállásra. A FEZEN-szettet vették elő, noha arról végül nem játszották el Mindent vagy semmit c. dalt, a Monotont és a Vak vagy embert sem. De ismét tarolt a Kohó albumuk több dala. A közönség köreiben feltűntek olyan figurák, akiket a környéken (beleértve a fővárost is) minden Remorse bulin látni. Így Oláh Zsolt konferálása gyakran szólt egy-egy ismerősnek. Együtt énekeltük a Soha nem adom fel-t, a ’90-t (amit, mint Zsolt mondta néhány évvel korábban a helytörténeti-kohászati múzeum vezetőjeként nem éneklehetett így). Legyünk őszinték, az a dal nem csak akkor volt aktuális… Rom Gábriel énekes ezalatt pihentette a hangját az elmaradhatatlan biciklispalack/vitaminlöttyével. A beállásnál rém izgultam érte, mert már a koncert előtti kommunikációnkból kiderült, hogy (családi állapotának megfelelően) most éppen az ovis nyűggel küzd. Hát igen: amire a házorvosunk annak idején szangvinikusan mindig mondta: „majd kinövik…” Igen ám, de a koncert ma van! Később, mintegy mellékesen kérdezte is Gábriel, tudván, hogy élménybeszámolóra készülök, mit fogok írni erről. „Mégis mit írnék?” – mondom – „eljött az énekes betegen, rekedten, teleprüszkölte a teret, és az egész egy nagy… volt.” Ezt írnám, ha így lett volna. A valóság azonban az, hogy az első beálláson vállalhatatlanul rosszul nyomta. A másodikra a hangszerek a helyére kerültek és az ének eléggé recsegős volt és így is maradt a Zúzzad az ércet alatt; mondhatni ércesen szólt. A Soha nem adom fel alatt (ez egy omen) kellőn kitisztult és onnantól kezdve nem volt hiányérzetem. Az is igaz, hogy általában a ~2,5 m magas hármas hangfaltorony előtt álltam, hol jobbra, hol balra. Alkalmanként megfüleltem, hogyan szólnak a harmadik sorban, vagy hátrébb. Itt már nem érdemes kockáztatni a helyet, mindig lesz, aki a helyemre áll (erre még visszatérünk) nézőként.

Az élő előadás varázsa volt, amikor Szabó Péter basszer vezetéke megadta magát, és ezt észlelve Küki egyi ideig kivárt, majd Miki segítségével F1-es módon átdugaszolta Péter gitárját. Na, és itt megint fellebben egy titok a Remorse zenéjéről. Akárha Kossuth Lajos játszotta, vagy most szerintem némi sajátos ízzel, de nagyonis az kottát követve a Mytrás Hocza Róbert, azaz Igor teszi, a dalok olyan masszívak, hogy a brutális dob (na, erről megint csak később) döngölésből egy ideig nem különösebben hiányzott a basszus. Nem, nem, félreértés ne essék: Szabó Péter játéka nagyon hiányozna ebből a muzsikából, pusztán csak a zenei intenzitásra akartam rámutatni. Másfelől, ahogy Juszuf a beálláskor elmondta a koncert hangosításban gyakorló Robinak és Zsoltnak, majd a basszust később nekem elmagyarázta: a dobot úgy állítja be, hogy a teremben pontosan azt hallják, mint hangosítás nélkül közvetlenül a dobos, míg a basszus az első néhány méteren nem olyan intenzív. (Ha pontatlanul adtam vissza, legalább megmaradt a Nyolcas Titka).

Néhány pillanat múlva a basszer elégedetten bólogatott, komótos léptei mellett villázott újra. Említésre méltó a 20/40, ami keletkezésének konferálása alatt női hangok kiáltották, hogy „nem is éltem még akkor”, amikor mi, felnőtt korunk hajnalán, majd egzisztencia teremtéskor még nem tudtuk, vagy nem tudtuk pontosan, mit is akarunk… De ennek a dalnak a szövege még ma is aktuális (alatta feltehetően Lajos is csuklott). És ebben a nótában, a 20/40-ben (ami ma már inkább lenne 20/40/60) természetesen sor került a jellegzetes gitáros sorozásra, amihez nem csak Gábriel csatlakozott a léggitárjával, de felugrott a színpadra Selemczi András, Söme is, aki a D.Ü.H.-album megjelenése előtt játszott náluk basszuson. Nem is lehet véletlen, hogy egy ennyire meghatározó bandának, mint a 100-tagú Remorse-nak számos állomáshelyén akad egy-egy közeli barátja, cimborája. Ezért is tartom különlegesnek azt az integritást és önazonosságot, ami a zenéjük hallgatásakor nekem mindig átjön.

Megszólalt egy újabb kedvencem is, a Ha lesz még folytatás, amiből kiderül, ha a koncerten elhagyott posztomra oda is ugrik valaki, azért valójában az ember, mint egyén pótolhatatlan, „nem állhat senki a helyedre”! Merthogy a gondolat megszakításával szerintem az írott szöveghez képest ez nagyonis a maga nemében pótolhatatlan egyénről szól. Nem véletlen, hogy a minap a Fáklya Rádió Fémforgácsórájában is megszólaltak a sorok. Itt szép felvezetőként az örök kihagyhatatlanhoz, amiben Várom az esőt. A dal szomorú, egyben felemelő apropója, hogy elhangzik a Lénárd László hazai rock/metal zenei munkásságának emlékére szervezett koncerten, most csütörtökön a Barbában. Zsolt kissé kiszáradt hangon ajánlotta a családnak, és mindenkinek (nekünk is), aki így, ezzel szeretne emlékezni arra, ki a Remorse-ot is végig kísérte eddigi pályáján. Ahogy a 100-tagú Remorse esetében nem meglepő, ezt a dalt a basszuson ezúttal 5 húrral játszották, mivel Péter helyett ott a WackoRos Küki fog szerepelni. Így a basszer – mert a keze végül csak nem nyughatott – a színpad elé állva, Kükivel szemben futtatta ujjait. Igaz ugyan, hogy egy józan ítélőképességében ideiglenesen korlátozott személy (róla is írok még) óvatlanul megpróbálta tekerni a tekerőket, hogy hangja is legyen, de ezt Szabó Péter jóságos mosollyal, de határozottan hárította. Ezután ért véget a koncert a Harca fel hangjaival. Szléjercsabi, már sokadjára úgy nyomta le a bulit, mint egy programozott robbanófej. Rolanddal egymásra is mosolyogtunk kétszer, amikor a játékát figyeltük és én mindig ámulok, Kálmán szerkójához képest ez a cucc mire képes: gyakorlatilag ugyanarra.

A komoly testedzés Csabinak azonban ekkor következett, mert a Remorse-énál kicsivel hosszabb WackoR-koncertet dobolta végig. Noha a banda zenéjét ismertem, video-felvételeket láttam, koncertjükön nem voltam korábban. Már jó ideje hallgatok olyan csapatokat, akik ezt a groove/alter metalt nyomják, de amikor ez megjelent a színen, én éppen azokat sirattam azokat, akiket ez a láz eltemetett. Ment velük a hard rock, a heavy metal, a thrash, a glam és a sleaze, az életszagú rock’n’roll és az amerikai dallamos hard rock/metal, a funkos modern metal, a technikás death, a progresszív rock és metal zenék, alig kedveltem meg szélesebben a grunge-ot, maradtam is az ismertebb neveknél. Eközben a hirtelen hullámhegy után a föld alá tűntek azok a metal csapatok is, akik valódi alternatív metal játszottak: a Last Crack, Smashing Pumpkins… Persze évekre zoomolva ez pont így látszott, csak az idő távlata ad perspektívát a valóságnak. Jött helyettük a numetal, a szólók nélküli, már-már punkos egyszerűséggel. Jött a System of a Down őrület, amit máig nem bírtam kiheverni és jöttek olyanok, mint amit immáron ~25 éve a WackoR játszik. Most állom meg, hogy neveket említsek, mert itt pont azt akarom kiemelni, hogy mennyire nemzetközi színvonalú és saját jogán jó ez a zene. És valóban távlatot kap, amit művelnek, mert megmaradtak, fejlődtek, emellett magyarról angolra váltottak a közönségszavazat alapján. Őszintén furcsállom, hogy több évtizedes FEZEN-járóként az életben nem láttam őket nagyszínpadon ott, (bár a csarnokban és a Nyolcasban is megfordulnak). Az is igaz, hogy kikerülhetetlen mérföldkövek mellett magyar bandákból pl. a vegyes zenés, vagy pusztán rock fesztiválokon (tehát nem a tematikus rendezvényeken) is ritka a magvas tartalmú zene.

A WackoR dalai magyarul és angolul is egyaránt üzenetet közvetítenek. Van köztük profánabb, mint az agyhalott Lobó Tamásról írt dal. A konferálásnál, senki sem ugrott be a „van-e itt Tomi”-ra, és csak egy fiatal kedves-lelkes hölgy jelezte, hogy ő az. A környezetéből tippelem, tudta mire megy ki a kérdés. De ne szaladjunk előre, mert a koncert az élőzene varázsával az elejétől tartogatott meglepetéseket. Persze már az első harmóniák, az intróként játszott Birodalmi Induló (Star Wars) megalapozta a hangulatot. Az biztos, hogy a klub eddigre megtelt. Előszöris Csabi verte szét a dobokat. Megint. Ez vele, nála: ilyen. Lehet, hogy sok barátja volt itt, de az biztos, hogy közülük a legjobb a Vastag Ezüst Patex Ragasztószalag, mert ezzel két szünetben is komolyan műsort adott. (Csak egy ötlet a következő turné-szponzorhoz…). Csabi, ahhoz képest, ahogy Remorse-ban mennyire egy adott feladatot teljesít, itt a hármas eleven lelke (vagyis a harmada). A szerelés között is kommunikált Mikivel. Ezalatt általában Küki keze sem állt meg az öt mély húron. Miki a SOAD-os attitűdöket idézte a számomra, de jócskán megvan a saját stílusa a feszes nyakkal, a felhúzott-egér-mozgással és a villogó szemekkel. Lenyűgözött mindaz élőben, amiért megszerettem lemezen a bandát. A trióban dobsoként és vokálozóként is gyakran dominál Szléjercsabi, ami igencsak fura, hiszem Miki is ott van az előtérben. És, hogy még furcsább legyen, mindez nem működne, ha Küki telt basszusa nem pattogna és zengene vele egyszerre. A Motörhead hármasa, a Rush power triója két ettől teljesen eltérő stílusban jól bizonyított élőben is. Ismerünk fúziós és bules rock-os triókat is. Ebben az áramlatban azonban ennyire működőt én még nem hallottam.

Egy merő meglepetés volt a játékos lüktetésű dalok sora, amiben akár magyarul, akár angolul megénekelt világvégék, az emberi problémák, a kapcsolatok disszonanciái jelennek meg. A basszus nem csak a brutálisan pergő-dörgő-puffanó dob dallamos kísérője, hanem intenzív harmónia-festő, ami alatt/felett a szóló valóban játszik. Máskor kemény ritmust szolgáltat a hathúros riffekhez. Tényleg az szólal meg a színpadi hangfalakban, ami az albumokon hallható! Már a beállásnál, a színpadon volt Szabó Peti, készülvén valamire, ami furán jól sült el. A fenti képen közzétett setlist helyett ugyanis a WackoR néhány helyen elkalandozott. Miki odaállt Csabi elé, Küki láthatóan koncertrált, hogy mi jön, de csak nem jött elő más, mint a Face to Face. Ez kétszer is megtörtént, de valahogy visszalavírozták magukat olyan dalra, amit a dobos is a gitáros is tudott indítani. Több, mint mókás volt aztán, amikor szólították Pétert, ám ő a visszaszámolásig sem jutott előre a nézőseregen. Másodjára végül sikerült neki, akkor Küki helyett ő játszotta kedvenc WackoR-dalát a színpadon. Ezt már jól láttam hátulról, mert a vérpalotai osztag tagjai mellett kerestem helyett. Ők, ős-metalosként szigorú figyelemmel adták át magukat a zenének.

Eddigre, vagyis a Beyond, a Bloodcat, a Töredék, a Holtsáv, a Lobotomy (csak néhányat említek) dalokkal mindenki mindenkinek az ismerőse lett. Hard core bulik hangulatát idéző pogózás folyt elől, és folyt a dobozos sörből szándékkal locsolt hab is, elszállt póló, kapucnis felső és sapka is. Ez a ’90-es évek végének hangulatát megidéző Csabi-féle felszólításra történt! Igor már az első sorban összekapaszkodva tombolt egy kedves ismerősömmel, akit én egészen más (munka béli) kontextusból ismerek, amikor, a szerelés alatt pl. a Rockmarthon is mindig szóba kerül. Mögöttük Oláh Zsolti pörgette a sörényét, másokkal együtt, amikor éppen nem egy gyertyaként feltartott akció kamerával bolyongott, alkalmanként a színpadon is. Akkor döntöttem úgy, hogy hátra megyek az első, majd a második sorból, amikor én is kedves ismerőse lettem egy figurának. Az a bizonyos mámoros alak jóval korábban érkezett, kikerült két, akkor még eksztázisban lassú-pogozó fickót, bágyadtságában nekidőlt mellettem az színpadi balon üzemelő erősítő toronynak és állva aludni tért… Igazán különleges produkció, nem csodálkoznék, ha feltűnne a neten. Rövid szundítása után az ébredéskor én lettem a barátja. Jó két dalig engem karolt és mondta is, amit gondol. Azt biztosan értettem a hangfaltól ~40 cm-re, hogy ez kurva jó. Őszintén osztottam a véleményét, noha a bólogatásom neki nem volt elég. Az első, a második, majd harmadik sor indiántáncát a zenére koncentrálva ezután már az említett műértők között töltöttem. Ekkor lépett a színpadra Pecer, és utána már alig jutott néhány dal, ismét Kükivel. De az a nóta nekem is a kedvencem! A szólója (szándékolt, vagy sem) az „Áll egy ifjú nyírfa a réten” kezdetű orosz népdal dallamaival annyira magával ragadó! Ebben a tételben igazán kitűnik a WackoR erőssége: lehet persze a modern metalos ágyrugó hangzás, eleresztett íjak húrja, de a furcsa, mantráló, doromb hangú ének (mint pl. ma a mongol Hu-ban), az említett szólók, a basszus-gitár párhuzamos játéka (tudatosan elől említve az öblös hangszert), majd szétröppenése, a négynegyedek megtoldása eltérő ütemekkel, a katonás dob, máskor szétvert tamok és cinek… A nóta után aztán teljes anarchia keletkezett a klubközönség első soraitól a keverőig. Az alaposan megizzadt Csabit nógatva, sőt a Miki hergelte közönséggel felszólítva elhangzott a Time, és végül üvöltős közönség-refrénnel az Electric (Fire). A dobos alaposan kitett magáért, a zenekarért (vagyis a két zenekarért), a közönségéért és az egész szórakozás és szórakoztatás hangulatáért. Ez a trió hihetetlen intenzitással varázsolt tömör zenét, ide-oda ugráló, dallamos, feszes, karcos és reszelős hangsávokat a Nyolcas Műhely kis csarnokába. A buli során Miki legalább négyszer harangozta-emlegette a fellépett három zenekar nevét: tudjátok: Monastery, Remorse és WackoR. Amikor a koncert végén ismét elhangzott a névsor a lelkes közönség ovációjával kísérve, tényleg véget ért a buli. Majd azokkal, akiknek nem kellett elsietni, közös kép is készült. Legyen az olvasó-belehallgató számára egy játék, kik hiányoznak a képről és kik azok, akik nem a színpadon, hanem a háttérből, zenekari stábként segítették a buli létrejöttét és lebonyolítását.

Megvallom, a Remorse iránti tagadhatatlan elfogultságom miatt, és a jó zenék élménye okozta állandó – itt mindhárom csapat iránt érzett -lelkesedésem ellenőrzésére a koncert végén tettem egy kört a helyen és megkérdeztem másokat, hogy nekik hogyan tetszett. Az említett vérpalotai különítmény szintén sok stílust befogadó tagjai értékelő szavakkal részletezték mi minden tetszett nekik pl. a Monastery, a Remorse, majd a WackoR előadásában. Végül pedig: igen jól szólt és jó volt. Találkoztam egy korábbi Fémforgács-interjú alany szintén nem elsőéves, de feltörekvő csapatának, a noTs-nak a gitárosával, Sörös Lászlóval is. Ő a WackoR-t bizonyosan az 5-húros basszus irányából figyelte, hiszen maga is ezen játszik. Odébb a legendás Gutted tagjával, Drótos Gáborral, azaz Drótival is válthattam szót, aki évek alatt aktív zenészként egyrészt a brutálisan dörgő deathtől, másrészt a mesterien kezelt klasszikus zenei hangszereinek dallamaitól eltelítődve hosszú idő óta most járt újra koncerten és széles mosollyal igazolta, hogy jól járt(unk). Minden más, amit a Nyolcasban hallottam ezen felül, bármilyen jó is, az ott is marad.

Mivel nálam mindhárom zenekar betalált, és igazán jól szórakoztam, azt mondom: szerintem egy ilyen stílus-hármas meglehetősen jó összeállítás. A pl. javarészt, vagy csak thrasherek lennének jelen három hasonló stílusú bandára, akkor azzal biztosan kimerítik az ebben az irányzatban az élő zene iránt érdeklődők körét a környéken, ám nem jut el olyanokhoz, akik szívesen „áthallgatnak” más bandába is. Úgy hiszem, amikor pl. a szomszédos Hosszúsétatéren az egyszerű halandók (azaz nem mi) ennek a három bandának a hasonlóan távoli csatazaj-hangzásra egyforma skatulyát húznának, akkoris találó stílusgyakorlatokkal sikerült megtölteni a teret és – ezt tudom – volt, aki most ismerte meg egyiket-másikat ilyen részletességgel. Köszönjük, jó buli volt!

Explosions Tour
szeptember 30.
VR Sex
szeptember 30.