Morgal
Nightmare Lord (2021)

Hiába a hozzánk képest északi irányzat, a finn black metalt épp úgy nem lehet norvég lenyomatnak nevezni, ahogy a svédekét sem. Mindig is akadtak apró különbségek a nemzetek felfogásai között, ami nemcsak a fekete fémet illetően, hanem alapvetően minden stílusnak csak jót jelenthet a változatosságra való törekést tekintve. Okkultizmus tekintetében például a Földközi-tenger vidéke, Dél-Amerika és Közép-Amerika nálam magasan vezet, míg a kiábrándultság és depresszió Kelet-Európa és Oroszország igazi erőssége. A 90-es években Norvégiában elgurult a gyógyszer, felgyúltak a Helvete tüzei, kiszabadultak a démonok, melyek már azért jó ideje ott settenkedtek a zenei életben, csak palackba zárva. Az új, az extrém iránti igény legyőzte a templomgyújtogatások és gyilkosságok okozta megrökönyödést és a csilingelő gitárok, a kegyetlenül rideg hangulat szépen behálózta a földet. Gyakran le is írom, így most sem hagyom ki: a black metal bizony nem északi kuriózum. Igen, sok banda született ott, aminek következtében csomópont, központ alakult ki, de ahogy a műfaj első hullámánál, itt is nemzetközi szinten gyúltak ki azok a bizonyos lángok, csak máshol jóval észrevétlenebbül, kicsit sajátosabb formában. Finnországban például nem engedték el teljesen a thrash metal gyökereket, nem űzték el a death metalt a fekete fém környékéről, sőt, a punk és grind gyűlöletet is előszeretettel csepegtették bele a zenekarok a kiadványaikba. Gondoljunk csak bele: a szomszédban még csak színes borítót sem nagyon akartak adni egy-egy kiadványnak, nehogy bárki összefüggésbe hozhassa őket a death metallal (miközben a legtöbb norvég csapat szintén onnan indult). Mivel nem történt meg ez a direkt gyökértagadás, köldökzsinór csonkítás, itt megmaradak az extrém zenéknek olyan energiái, melyeket máshol simán kukáztak a puszta atmoszférateremtés oltárán. Ez a mai napig érezteti hatását, elég csak néhány új reménységet megfülelnünk a közelmúltból. Rosszabb lenne a szomszédok zenéjénél? Vagy bármely más nemzet termésénél? Nem, csupán megvan a saját íze, ami ilyen szempontból nézve még hitelesebben kapaszkodik a 80-as évekbe, mint néhány norvég banda.

Az utóbbi években igazán sok zenekar karolta fel büszkén ezt az örökséget az országban és minőségi kiadványoknak sem vagyunk szűkében. Mindenképp ajánlom meghallgatásra a Withe Death, Bythos, Knife bemutatkozását, vagy a rutinosabb Forgjord, Clandestine Blaze, Darkwoods My Betrothed, Havukruunu, Faustian Pact zenekarok munkásságát. Ha az országhatárok felett kívánunk hasonló anyagot keresni, akkor egyértelműen a svéd Nifelheim az, amit meg kell említenünk.

Ehhez az illusztris társasághoz adta be jelentkezési lapját a Mikkeliből városból származó Morgal nevű csapat, ami a hosszadalmas felvezetésnek megfelelően egy death metal formációból nőtte ki magát (Deatevocation). A halálfémet a háta mögé utasító SS Exiter dobos (Bergelmir, Sadokist) és Lord Warmoon énekes-basszer maga mellé vette Crushert, hogy a húrok közé csapjon és szép sorban elkezdték szivárogtatni demóikat, EP-iket. Ezeknek köszönhetően egész szép kis rajongótáborra tettek szert a változatosnak mondható minőség ellenére is, így nem csoda, hogy sokan csaptak le lelkesen első teljes értékű lemezükre, ami nemrég jelent meg Nightmare Lord címmel. A kiadvány összesen hét dalt tartalmaz, melyek között nem igazán tudunk nyakpihentető szünetet tartani: zúgnak, aprítanak és folyamatosan ontják ránk a terrort a hangszerek segítségével. A tombolást és pusztítást ezen a szinten mi sem jeleníthetné meg jobban, mint a lemez borítója, melyen egy démon szórakoztatja a szebb sorsra érdemes emberkéket. Nekem konkrétan a 80-as évek egyik B horrorja, a trash filmek között szép rajongótáborral rendelkező Rawhead Rex címszereplője jutott róla eszembe, aki egyébként a jóval különb dolgokat is megálmodó Clive Barker fejéből pattant ki.

Szörnyetegünk egy epikus, szimfonikus Intro ideje alatt éledezik, hogy aztán teljes haragjával csapjon le a gyanútlan hallgatóra, ha akad ilyen. A Golden Son Of Satan speed/heavy/thrash/death lövegei és a sikoltozva előadott károgás minimum idegborzoló. A nagyszerű kezdést is túlszárnyalta számomra a Death Vortex és a Gateways Of Flesh & Blood kettőse, ahol rengeteg nagyszerű, ugyanakkor szórakoztatóan egyszerű témával találjuk magunkat szembe. A szerzemények nemcsak ropogósak, erőteljesek, de igazán frissnek is hatnak minden múltidézésük ellenére. Ez a sebességőrület néhány rövidebb középtempó beiktatásával egész a lemezt záró Mortiferig tart, ahol pont a lehelletnyi lassulás ad igazán sötét hangulatot.

A borítón túl ismét eszembe jutott a jó öreg Rawhead, hiszen maga a film egy bűnös élvezet, akárcsak a Nightmare Lord és ugyanolyan szemrebbenés nélkül le is tépi a fejünket. Ha kell egy megbízható, megfeketedett aprítás a fa alá szikrának, akkor ez az anyag mindenképp megfelelő lehet.