Mudfield

Kelet Népe (2020)

Szinte napra pontosan egy évvel az első Mudfield lemez után már itt is a folytatás a Kelet Népe címet viselő album képében. 

A szeghalmi fiatalok céltudatosan haladnak. Jól megturnéztatták a nagyszerűen sikerült Sárrét albumot a Nomad és Leanderék társaságában, ami – köszönhetőek az erős daloknak (amiknek amúgy ráadásul még mondanivalójuk is van) és a fiatalos lendületnek – jelentősen megnövelte a rajongói bázist és felértékelte a csapatot. Ehhez jön, hogy a Hear Hungary-nál láthatóan értő kezek egyengetik az útjukat. 

Nekem a Black-Out is beugrott párhuzamként és nem feltétlenül zenei szempontból, bár ha alaposan megnézzük, találhatunk közös pontokat, hasonló érzésvilágot, hangulatokat zeneileg is. Inkább arra gondolok, hogy Kowáékhoz hasonlóan hamar jelentős kiadói támogatást élvezhetnek, amit úgy tűnik, jól ki is használnak. 

Az biztos, hogy hallható a fejlődés, a csapat összeért. Ha a lemezanyagot egy szóval kellene jellemezni, akkor az egységest használnám. 

Jelentős pozitívum, hogy elmaradtak a szövegeknél korábban tapasztalt egy-két helyen előforduló, (és engem legalábbis) kissé zavaró) esetleges rímek, szótorlódások. Sikerült továbbra is közérthetően megfogalmazott gondolatokkal teli szövegeket írni, amik ráadásul még – néhol kritikus hangvételű – üzenetet is hordoznak. 

Az egységes még az album kiállítására is igaz. Nagyon eltalált dizájn, ami nem a megszokott kliséket puffogtatja, hanem finoman harmonizál a címmel, amiben Normal Gergely grafikáinak hatalmas szerepe van. Ez persze kevés lenne a boldogsághoz, de ez csak emeli a lemez értékét, 

Az Állat vagyok nagy lendülettel indítja a lemezt. Olyan bombasztikus refrénnel megáldott dal vagy inkább DAL ez, hogy minden alkalommal az állam keresem a padlón. Szinte látom magam előtt, ahogyan Máté a kontrolládára támaszkodva énekli és a közönség megőrül. Ez A koncertsláger a lemezen számomra.

Az elsőként közzétett, borongós klippel megtámogatott Égesd el, megjelenésekor valahogy nem kapott el, most a lemezen viszont remekül működik és az egyik kedvencemmé vált, amiben nagy szerepe van a dalszöveg mondanivalójának is.

Az én hazám megint egy olyan dal, ami a srácok szimpatikus lokálpatriotizmusát mutatja és afféle ars poeticaként is felfogható. Emellett pedig egy lendületes, inkább metal, mint rock nóta.

A Mindennapos forradalom már az első hallgatásnál is bejött. Ennek oka elsősorban az azonnal fülbe ragadó refrén volt, de zeneileg is erős téma.

A Békességben is egy erős tétel, amiben érdekesség a számomra a klasszikus metalt (Iron Maiden) idéző, diszkréten megbújó gitártéma.

A Hold megint egy lendületes darab, ami gyanítom élőben még jobban működik.

A végén jöjjön néhány gondolat arról, ami nem jött be. 

Elsőként a Leander vendégeskedésével készült A jobbik részemet említem. Számomra annyira idegen a Mudfield világától az a hörgős betét meg a Leanderre jellemző szóló, hogy valószínűleg ezt a tracket át fogom ugrani. Értem én, hogy barátság, tisztelet, meg köszönet a segítségért, de bocs srácok, ez nem nekem szól! 

A másik, hogy bármennyire is tetszenek a dalok, meg az egész csapat szimpatikus, nekem ez a lemez egy kicsit kiszámítottnak tűnik. Értem ez alatt, hogy ami működött a Sárréten, az itt is nyilván, de nekem olyan, mintha picit elveszett volna a spontaneitás. Ettől eltekintve a Hullócsillagok egy kurva jó akusztikus tétel, hasonlóan az első lemezes Nem kellhez és akár rádiós potenciál is van benne. Szóval ez szubjektív és ezektől eltekintve még nagyon bírom a lemezt. És drukkolok, hogy hamar tudjunk élőben is találkozn.


Összességében el kell ismerni, hogy egyértelműen a következő lépcsőfokra lépett a csapat. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a Fonogram-díj, de azt hiszem esetükben hatványozottan igaznak tűnik az a közhely, miszerint a harmadik lemez lesz a döntő. Azt javaslom, ott kicsit bátrabban fussatok neki a dalszerzésnek, merjetek új dolgokat kipróbálni, mert különben attól tartok, kiszámíthatóvá válik és egy idő után megkapjátok majd a “demók még jók voltak” szöveget.

augusztus 13.,
augusztus 16.,