Nordicwinter

Desolation (2020)

Kisgyermekként egy reggel arra ébredtem, hogy kint hatalmas hó van. Hideg, arcba maró szél táncoltatta az apró gyémántport a fehér takaró tetején és tudtam, ez nem lesz kifogás az iskolába menetet illetően sem. Megfogtam az óvodás kisöcsém kezét és elindultunk abban a szűkös járatban, amit a legelső emberek tapostak maguknak. Jobbra-balra vakító falak vettek körül és eszembe jutott, hogy milyen szörnyű vége lenne a világnak, ha mindent ellepne ez a tisztaságot sugárzó, mégis halálos burok. Ha az élő mind kihűlne és beledermedne abba a csendbe, ami akkor körülvett. Manapság, amikor az állandó ősz korszakát éljük, sokkal inkább attól tartok, hogy az én gyerekem már nem biztos, hogy tudni fogja, mi az a hó. Szép lassan beérik a több száz éve megkezdett emberi munka és nincs már messze az a generáció, ami teljesen tisztában van azzal, hogy utódainak nem biztosított itt a jövő. Ez a gondolat talán még a halálnál is kényelmetlenebb, hiszen mindenkiben ott van a kép, hogy családja körében, nagy sírások mellett búcsúzik el a világtól, miközben azzal vigasztalja magát, hogy ők majd életben tartják az emlékeikben. Pedig a halál magányos folyamat, aminek az első lépése a születés. Aki korán hal, rengeteget veszít, aki pedig hosszú életet él és látja elhullani majd’ minden szerettét, már életében megtapasztalja a poklot. Csak a remény tud tovább hajtani, űzni minket az úton, itt, a felnőttlét közepén éppúgy, mint egykor azon a reggelen. Talán azóta tudom, érzem, igénylem, hogy időnként valaminek üvegesre kell fagyasztania a szívem, zúzmarával borítania a lelkem, hogy az élet apró, sokszor láthatatlan finomságai újra és újra felolvaszthassák.

Valós hideg helyett kiváló alkalmat nyújtott erre a közelmúltban a kanadai egyszemélyes projekt, a Nordicwinter ezidáig utolsó kiadványa, a Desolation. Bár kapcsolatunk, ahogy azt tőlem olvasni szoktátok gyakran, nem indult zökkenőmentesen. Szokás szerint a felszínesség csapdájába estem és a zenekar nevét olvasva, logóját meglátva ugrottam is a következő promóciós anyagra. Ugyan már, néha tényleg elég az északi télből meg a kórós betűkből, hiszen a black metal jelenleg az egyik legtúlzsúfoltabb extrém zenei közeg. Azonban egy nap úgy ébredtem, hogy ezekre a betűkre és erre a borítóra, erre a zenére van szükségem. Evillair nem okozott csalódást az elvárásaimhoz képest, ráadásul kutakodás közben még közös pontot is felfedeztem az életünk során. A multihangszeres, énekes arc jelenleg a Graven Dusk, Kalseroth zenekarok környékén keresendő, de egy évtizeddel ezelőtt köze volt a Dark Covenant nevű formáció megalapításához, ami a kanadai Candlemass lehetett volna, ha nem tűnik el egyetlen album után. De most nem búslakodni, hanem csonttá dermedni álltunk neki épp, aminek első lépcsőfoka a Forest Of Despair című tétel meghallgatása. Atmoszferikus, depresszív black metal anyag révén nem lepődtem meg a lassú, zongorás felvezetésen, aminek azért jócskán akad hangulata, viszont az már figyelemre méltóbb volt, hogy Evillair milyen dallamokat és érzéseket karcolt bele ebbe a törékeny, mégis tekintélyt parancsoló jégrétegbe. A hangzás tartja az indító hőmérséklet szintjét, miközben keringőbe kezdünk egy tűlevelű erdő közepén. A folytatásban érkező A Shadow’s Veil ehhez képest jóval egyszerűbben, minimalista módon kalauzol el minket a tipikusnak mondható depresszív fekete fém mezejére, akárcsak az In Solitude. Alapvető eszközeik használatával mégis képesek megidézni valami nem e világi hangulatot, ami fenségesebb és tiszteletre méltóbb a halandó embernél.

A rövidre méretezett Fall The Ruin című instrumentális tétel nyomdokaiban érkezik a személyes kedvencem, az All That Remains, amiben az eddig kisebb szerepet kapó, de annál jelentősebb gitárszóló most tényleg megkapja a neki járó helyet. Nem virtuóz, nem tolakodó, csupán kézzel foghatóbbá teszi mindazt, ami eddig is ott volt az orrunk előtt, csupán a köd sűrűjébe burkolózott. Ennek sötétebb verziója a szintén hangszeres és rövid záró darabot megelőző Tomb Of Silence, ahol néhány doom metalos riff is tiszteletét teszi, de kétség kívül ez a lemez érzelmileg legmélyebb pontja.

Kifejezetten jól szól, valamint a megfelelő élethelyzetben szólt a Nordicwinter anyaga, amit nem szabad meghagynunk 2020 fel nem fedezett lemezei között. Mindenképp adjon neki esélyt az, aki egy kicsit el akar vonulni a tömegből.

február 06.,
február 24.,
március 11.,