Oromet
Oromet

boymester
2023. június 8.
0
Pontszám
9.5

2020-ban találkoztam az amerikai Occlith zenekarral, akiknek bemutatkozó anyaga sokat pörgött. A Gates, Doorways, And Endings egy meglehetősen nehéz, megfeketedett sludge/doom kiadvány volt meglepően érett dalszerzéssel és komoly nyomatékkal, most viszont úgy néz ki, a csapat nem kívánja tovább együtt folytatni a zenélést. A formáció két tagja azonban nem akar visszatérni a való világba az általuk ásott gödörből, inkább nekiálltak tovább mélyíteni azt immár Oromet címkével ellátva. A korábbi banda főnökeként tevékenykedő Daniel Aguilar maga mellett tartotta Patrick Hills dobost és immár duóként működve kezdtek el új dalokon dolgozni. Ennek eredménye a projekt friss és ropogós bemutatkozása, amin a korábbi stílusjegyeket nyakon öntötték tekintélyes mennyiségű funeral doomal és dark ambient elemekkel. Így sikerült összehozni azt, hogy az elődjénél rövidebb, háromnegyed órát is alulról súroló kiadvány az Occlith mellé téve sem vall szégyent, sőt, képes túltenni rajta hangulat tekintetében. A csodálatosan szép borító alá három tételt rejtettek el, közülük pedig rögtön az első elviszi a játékidő felét (22 perc).

Mindez részletkérdés, de az a cikkírás egyik kulcsmozzanata az elképzelésem szerint, hogy nagyjából felvázoljam a hallgatóságnak (olvasóknak), mivel is állnak szemben. Próbálom ezt legtöbbször a teljes kivesézés igénye nélkül tenni, hiszen a felfedezés öröme bizony mindenkinek megjár és ha valahol, akkor az extrém zenék világában érdemes megadni az esélyt rá. Nem kivétel ezen szabály alól az Oromet sem, aminek kapcsán első sorban nem a zenét fogom szétcincálni, hanem azt a hangulatot és miliőt, amit sikerült kifacsarnia belőlem. Első körben érdemes megemlíteni, hogy kizárólag este, elcsendesedett elmével tudtam meghallgatni ezt az anyagot, mivel az előzménybanda keménysége teljesen a múltba vész, csupán a darkos, itt-ott pszichedelikus felhang képes visszatérni. Ha nem tudnám, kik alkotják az Oromet projektet, akkor nem is biztos, hogy össze tudnám kapcsolni a kettőt, maximum minőségben.

Ez utóbbi ugyanis akad: az emlegetett monstrum már alapból megvett magának. Nem volt ehhez különösebben szüksége varázslatra, pusztán arra, hogy egyszerű eszközei tökéletesen működjenek. A mélyről érkező akusztikus gitárok, a szívdobbanásra, máskor űrbéli robajokra emlékeztető dobok a Familiar Spirits első percétől szállítják a mágiát, a doom varázslatot. Amikor kézzel foghatóbbá válik a dal, akkor pedig igazán kerek, néhol hátborzongató, máskor torokszorító témákkal kényeztet minket. A riffek már önmagukban is sok dallamosságot hordoznak, a szólók, a szerényen, de ízlésesen bekapcsolódó billentyűk még ezt is tovább tudják színesíteni. Igen, az Oromet nem a földlapátolós, dögkeselyűs funeral doomra hajaz, hirtelenjében azt sem tudnám megmondani, hogy mégis mire… A dallamok ellenére sem válik giccsessé, sőt, a belőle áradó hétköznapi drámaiság még talán fájdalmasabbnak is hathat, főleg a teljesen ambient részeknél, mint néhány olyan csapatnál, akik versenyt űznek a lassúság és ridegség megjelenítéséből.

Szintén pozitívunként éltem meg a duó mondhatni „öntörvényűségét”, ami ugyanúgy megvolt az Ottlich esetében. Nem kell attól tartanunk, hogy a zenében megjelennek a kiskőrösi vonósnégyes tagjai, nem használnak színesítés gyanánt különleges törzsi hangszereket, csupán hallhatóan sodródnak saját zenéjükkel, saját érzéseikkel. Így bármikor belemerülhetünk egy ködfátyolon átderengő erdő látképébe, belezuhanhatunk egy dark ambient szakadékba, vagy a temetési hangulattól eljuthatunk a remény megjelenéséig. Erre nagyszerű példa a másodikként érkező Diluvium, ami a morcos kezdéshez képest egy rendkívül finoman felépített melodikus, atmoszférikus death/doom lebegés. A két remek dalt pedig egy igazi csúcspont követi az önmagáról elnevezett lemezen: ez az Alpenglow. Monumentális, epikus gyönyörűség, amit bőséggel tudok ajánlani a Summoning és akár a Mournful Congregation kedvelőinek is.

Általában nincsenek ellenemre a hosszú tételek, most viszont valahogy nehezebben nyeltem le, hogy a legnehezebb szerzemény nyitja a lemezt. Én zárásként tudtam volna elképzelni, de lehet, hogy ez egy lazább koncepció miatt alakult így. Ezen kívül belekötni az Orometbe nehéz feladat és nem okoz senkinek örömet…

Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.