Nemrég láthattam a Remorse – Kohó című új lemezének előadását, meglehetősen erős felállásban. A csapat mind az öt tagja, Oláh Zsolt Béla – gitár (vokál), Szabó Péter – basszus, Oláh Kálmán – dob, Rom Gábriel – ének és Kossuth Lajos – gitár a Fémforgács rendelkezésére állt, hogy meséljen a zenekarról, a koncertől és a közeli jövőről. Az interjú 2021. augusztus 11-én megjelent 1.része itt olvasható. A 2. részben a fellépés élményéről, az undegroundról és a közeli tervekről hallhatunk.

A koncert előtt és után is láttam, milyen hétköznapi módon viszonyultok tán mindenkihez, aki megáll mellettetek, vagy megkeres a kilépőnél. Ez a különös hangulatú újraindulásnak köszönhető, vagy általában ilyenek is vagytok, így élitek meg?

Zsolt: Szerintem ez azon múlik, hogy a sok barátságunk hosszú évek alatt alakult ki. És mi nagyon örülünk annak, hogyha találkozhatunk a színpadon kívül is. Persze a stílus is ilyen. Sok thrash-zenekar énekel a thrashvériségről, barátságról, összetartásról….

Kálmán: De hát ezt csak így lehet! Van olyan is, aki belekerült egy nagyobb zenekarba – beszéltünk erről Zolival is – és előfordult, hogy elszállt vele a ló. Én ugyanaz voltam és maradtam is, ezután is az leszek – és kész.

Gábriel: Miért is lennénk mások? Hisz ugyanolyan emberek vagyunk, melózunk, szeretjük a zenét, iszunk, eszünk stb… Rengeteg arcot ismerek már, még így a több, mint 10 évnyi kihagyás ellenére is. Többükkel kommunikálok a közösségi platformoknak köszönhetően. Örültem, hogy végre személyesen is találkozhattunk, hacsak pár szóra is…

Zsolt: Nekünk ez a természetes, mint mondtam, mi a barátainknak zenélünk.  Szerencsések vagyunk, hogy ezt megtehetjük már 31 éve. Nem vagyunk sztárok, nem is leszünk, ha erről szólna a kérdésed.

És hogyan viselitek, amikor akár a tényleg messziről, Erdélyből, vagy a Felvidékről miattatok ide látogató cimbora vagy jelen országhatáron belüli rajongó, aki szinte mindig megnéz titeket kéretlenül is megmondja, – most az elcsípett mondatokat idézem – hogy „kicsit több kommunikáció kellene a közönséggel Gábrielkém”, „Zsolesz nekem nem jött át a szólód a…”, „nem döngött eléggé Péter…”, vagy „Lajos nem akkor lépett be…”. Ezek voltak a finomabban artikulált gondolatok, pedig az oldódást nem derékszöggel, csak 40-50°-kal mérték átlátszó pohárkákban. Mennyiben számít mindez?

Péter: Igen, a mai napig emlegetjük [~ héttel később is beszélünk], „ó ez de jó volt, te!”, meg „ezt még nem beszéltük meg…” stb. Aztán majd jönnek a fotós ismerősök képei, most mennek haza, kifújják magukat és szelektálják az összes fotót. [A felhasznált képeket a Zenefestő Bende Csaba készítette.] És emiatt is, ez még jó ideig kitart a számomra is. Ez egy jó lelki élmény. Én hálás vagyok, amikor valaki odajön és elmondja, ahogy gondolja: [És itt fura hangon mondja]: „nagyon fasza volt, remek volt”. Tudom, amikor mondja őszintén.

Kálmán: Igen, nagyon sok barátunk van az országban, a Felvidéken és Erdélyben is. Ott is nagyon várják már, hogy újra játsszunk, de ahhoz több koncertet kell adnunk, hogy kimehessünk (a távolság miatt).

Gábriel: Magam is felvidéki vagyok, így nekem az külön öröm, ha földit vagy egyéb határon túli magyart látok a bulikon. A konstruktív kritika mindig befogadásra talál. Tény, hogy ennyi évnyi kihagyás után a színpadi megjelenés egy picit megkopott.

Zsolt: Mindenképpen számít a barátok véleménye mert az őszinte. Sőt vannak olyan emberek, akiknek kifejezetten adok a véleményére pl. Zoli bátyára a Székely Hadtest vezérére [nevetés és nevetés]. De tudjuk mi is, hogy ez a buli nem volt tökéletes, nem is lehetett. Javítjuk a hibákat és elfogadjuk a kritikákat. Amúgy meg mindig vannak hibák, nem vagyunk profi zenekar, nem ebből élünk.

A jegyzőkönyv hitelességéért jegyezzük meg: Lajos nem lépett be későn.

OK, bedobtam a kettest… Fel tudjátok idézni a számotokra legjobb pillanatot az idei első metal fesztiváról, amin jelen voltatok? Nekem napok kellettek, hogy visszatérjek a hétköznapi üzemmódba – és talán nem is teljesen sikerült. Nektek meddig tart a koncert-láz?

Péter: Mondatról mondatra írhatod: ez egy akkora élmény volt, hogy én, személy szerint az endorfinban lubickoltam. Egyrészt másfél-két év után színpadra állni, az rettentő jó dolog volt. Embereknek, [játszani] akiket két-három évig nem láttál, is rettentő jó dolog volt. Jöttek Erdélyből, a Felvidékről Pestről, Fehérvárról, őket mind megölelhetted, tudtál velük váltani pár szót, és ihattál velük egy italt. Ez akkora hatalmas élmény! A szürke hétköznapokra nagyon sokáig kitart ez az iszonyat jó érzés.

Zsolt: Nekem maga a részvétel, a magasba emelt kezek, a Várom az esőt refrénje… Az „új erő” amit mindig megkapunk! A buli után pedig a sok haver…. hiányzott már!!!

Gábriel: A [számomra legjobb pillanat a] közönség énekeltetése. Természetesen, nem múlik el azonnal, lefekvés előtt még gondolkodtam picit, legközelebb mit csinálok másképp. Ez azelőtt is így volt, de évi 60 koncert mellett, az első három előadás után tisztázódott ez a kérdés. Csütörtökön mentem vissza dolgozni, ott még pár kolléga, aki eljött a bulira, beszélt az élményről, én pedig a mondandójukból vontam le a következtetéseket.

Zsolt: [Arról, hogy meddig tart az élmény] Most nehéz volt átállni nekem is. Már-már azt hittem nem hiányzik ez a dolog nekem, de azért igen. Nem tudom, hogy ~két napot hogyan fogok bírni vagy hármat, mert most is kellett pár nap a visszatéréshez. [nevetés]

A Fémforgács szerkesztői oldalain gyakran kerül szóba egy-egy stílus, vagy egy érdekes, meghökkentő korong, vagy előadó sorsa, underground volta. Mennyiben tartjátok undergroundnak a zenétetek, akár a stílust, akár a Remorse-zenekar státuszát?

Péter: Na, ez gyors volt, limitál ez a… Messenger. A thrash zene mindig is underground, és rétegzene is. Az is lesz. Igaz, lehet különbséget tenni, amikor egy kiadó jobban fel tudja pörgetni, és az undergroundnál magasabb szintet tud elérni [a zenekar]. Vannak, akik erre föltették az életüket, ld. a Testament, az Exodus, ld. a Slayer.

Az Ektomorf…

Péter: Ja igen, iszonyat jó magyar példa, ha nem is mondanám pontosan thrashnek, nem is tudom pontosan megfogalmazni. [stílus kalandozás a Sepulturáról, a Soulfly-ról stb.] És amit Az Ektomorf csinál, az lehengerlő…

Kálmán: A Remorse, igen undergound. Szerintem lehetett volna ebből több is, de Béla általában azt mondta [itt felnevet], hogy elértük, amit lehetett.

Zsolt: Én mindenképpen annak, undergroundnak tartom és jó is ez így 49 évesen.

Lajos: Underground, vagy sem? A zene maga, az rétegzene, bár a Remorse, úgy érzem, lehetne megbecsültebb. De azt is el kell mondjam, ahogy pl. a Metal Hammer mögénk állt, az sokat segít. És sokat segít a megváltozott szervezés maga. Ahhoz, hogy ebből megéljünk, vagy bárki megéljen, más szinten kell zenélni, és valószínűleg angolul. Elértünk már egy olyan státuszt, amikor a zenekar nagyszínpadon játszik. Persze ahhoz, hogy magasabb szintre jusson, a több embernek együtt mind pont ugyanazt kell akarni. Van persze más út is, amire pl. Kálmán lépett: amikor beszállsz egy zenekarba, amikor ott munkatárs leszel. És ha egy héten van három koncert, ott meg kell jelenni! Ha egy zenekarban a tagok döntenek, hogy akarják, és fel akarnak építeni egy brand-et…, hogy el akarnak jutni oda, ahol ez stabil biztos megélhetést nyújt… az más. Nem is hibáztatok semmilyen körülményt. A jelenlegi pozíciónk azért van, mert – és ennyi a lényeg – a zenekar nem akart többet ennél. Ott az Ekltomorf, vagy a Tankcsapda, akik azt mondták, „márpedig én meg nem állok, amíg mindez az nem lesz, aminek én akarom”. Az más út.

Tudom, földrajzilag mennyire elszórtan éltek, s így szinte lehetetlen próbálni. Bár akár csak az Ózd-Barcika viszonylat sem könnyíti meg a mindennapi próba lehetőségét. A megosztott próba mellett hogyan valósult meg a felkészülés a koncertre?

Kálmán: Két Remorse próba volt a fellépés előtt. Én azt tartom, hogy a mai világban már mindenki tudja gyakorolni a dalokat. Mindenki begyakorolja, én is le tudok menni dobolni. Lajost nehéz überelni gitár szempontjából. Nem is tudom, hogy hogyan lesz a továbbiakban, hogy fog tudni elszabadulni, 6-700 kilométerről nem tud rendszeresen hazajárni. Tudható, hogy a Remorse-zal pénz nem nagyon keresel. Ez underground [ismét az Ektomorf-ra terelődő szóval] …ez idehaza undergound, míg az Ektomorf már nemzetközi szinten az. A Remorse-zal, amikor a határon kívülre mentünk, hát ott nem úgy fogadtak, mint itthon, Magyarországon, ahol kapsz egy lyukat öltözőnek, semmi egyebet, míg ott szállást és étkezést is…

Péter: A koncertre két szakaszban, de együtt sajnos nem próbáltunk. De ezért is merek próba nélkül kiállni a színpadra, mert bízhatunk a zenekari tagok képességében. Voltak benne [az előadásban] bakkanások, amiket lehet, hogy odalent a közönség nem vett észre, hogy hoppá itt most valami csúszott. Nem volt tökéletes, de nem volt rossz. Lajcsival, ahogy mondtam is neked, ez már egy több, mint 30 éves történet. Ha Lajos jobbra pislog, zeneileg már teljesen érezzük egymást, mi következik. Benne én próba nélkül is megbízok. Bármilyen formációban, bármilyen színpadra ki merek állni. Ott van a Kálmán, a jó pár dobos közül, akikkel zenéltem, ő az egyik, akivel lehet jó ritmusszekciót képezni. Ha előjön a paraszhajszálnyi hibája, azaz hogy néha elkezd sietni, lassulni, jön szemkontaktus és már erdőjárás sincs. Gábriel? A régebbi Remorse-felállással álltunk már egy-kétszer színpadon. Azt a két három régi számot becsületesen és derekasan eltolta. [Az új dalok közös eljátszása] viszont tényleg megmérettetés volt. Egy telefonos felvételt láttam viszont a minap és azon az látszott, hogy Gábriel egy kurva jó megjelenésű egyéniség, ahogy állt a színpadon és előadta [a nótát]. Ezzel a gyerekkel nem lesz baj. Ha kicsit jobban össze lenne forrva a történet, eladja, mint frontember.

Kálmán: Mint koncertélmény, igen tetszett. De azért voltak hibák bőven, többet kellett volna adnunk. A Remorse-zal együtt már jó régen játszottunk, másfél év után ez volt az első. Utóbb a Rockmaratonon játszottunk, Béla elfelejtette a Soha nem adom fel elejét. Hirtelen azt hittem én rontottam el. [nevetve mondja:] Mondom is neki, mi van, hogy „semmi nincs”. Akkor kapcsolt, hogy a gitárt elb@aszta, én meg már azt hittem, hogy én rontottam el… Amúgy őszintén, a Remorse ilyen. Nem sokat próbálunk. Pecer, (Péter) Zsolt meg én hármasban… Gabinak haalatszik a hangján, hogy kihagyott jó pár évet, de attól függetlenül nem volt rossz. Lehet, hogy a közönség nem is vette észre. Vissza kell szokni, ehhez koncertek kellenek. Végülis, azért elég jó volt és mondták, is hogy [odalent] szól szólt.

[közelítünk egy újabb öt perchez:] Kérem, dobja be a következő húszforintost. Mikor volt ilyen élményed utoljára? [majd nevetés és beszélgetések Péterrel az érmék utáni telefonkártyákról, ahogy áll valaki a nyilvános telefonnál és mondja, nem téged kerestek, várok valakit…]

Gábriel: Nem vagyok jós, most próbáljuk majd ki a nyár folyamán, tud-e a csapat működni ilyen körülmények között.

Zsolt: No igen, ez a problémánk. Emiatt, ez egy nyitott kérdés. A zenekar már régóta 100-tagú, így biztosan lesznek bulik beugró emberekkel, aztán majd meglátjuk… Mindennapos próba?! Jóember, ha minden hónapban tudnánk egyet próbálni, már azzal is elégedett lennék. Eddig egyszer sem sikerült….

Kálmán: Őszintén mondva, nem tudom. Rajtam is áll, most nem sok időm lesz. Ment a vita a lemezbemutatóról, de nem tudok dátumot javasolni. Amellett, hogy egyáltalán lesz-e turné [az Ektomorf-fal], nem is lehet turnét szervezni, ha közbejön valami, akkor oda kell menni, most nekem az az első. A Remorse-ben én már húsz éve leszek benne, jövőre: eddig nem is bírta senki [újra csak nevetés]. Ám ha jövőre beindulna ez az egész, akkor már más a helyzet. Minden a jövő titka és sok mindentől függ.

Az interjú 3., befejező részét 2021. augusztus 25-én olvashatjátok.