Nem tagadom, hogy „különleges” a viszonyom a svéd Sabaton-nal: az egyik olyan európai újvonalas heavy/power metal banda, akiket a „kezdetektől” fogva követek – 2006 végétől, mielőtt az első komolyabb európai turnéjuk lett volna, ahol elkezdték őket megismerni a rajongók. A legelső magyarországi koncertjük is ezen a turnén volt, 2007. február 4-én játszottak a néhai Petőfi csarnokban – a Grave Digger és a Therion előzenekaraként –, kb. 30 percet, az akkor ott lévő még csak kb. 100-120 embernek. Azóta pedig elmondhatom, hogy volt szerencsém végigkövetni, ahogy szépen, lépcsőfokról-lépcsőfokra megmászták azt a bizonyos ranglétrát, ami ahhoz vezetett, hogy 2019. augusztusában, a banda 20 éves születésnapját egy dupla nagyszínpados, kétórás Wacken fesztiválos headliner koncerttel ünnepelhették (a régi tagokkal együtt), kb. 75-80 ezer rajongó előtt. Teszem hozzá, teljesen megérdemelten jutottak el Joakimék oda, ahol ma tartanak – akármennyire is divat még mind a mai napig fikázni őket, amit már megszoktam (2010-2011 tájékán is rengetegen már azt jósolták, hogy néhány éven belül el fognak szépen tűnni a süllyesztőben, és milyen igazuk is lett). Ez utóbbira egyébként 2012 első felében minden esély meg is volt, amikor a bandából a Carolus Rex lemez felvételei után négy zenész is távozott (Oskar Montelius – gitár, Rikard Sundén – gitár, Daniel Mullback – dobok és Daniel Myhr – billentyűk), akik aztán nem sokkal később bejelentették, hogy új bandát alapítanak Civil War néven. Így az alapító tagokból „egyedül” maradt a bandában Joakim Brodén énekes/billentyűs és Pär Sundström bőgős, a 2012-es tavaszi „Swedish Empire” turné koncertjei pedig már be voltak jelentve, a rajongók pedig valamilyen szinten értetlenül álltak az elég hirtelen jött távozások előtt.
De Joakimék nem adták fel és új zenészeket állítottak csatasorba: 2012. áprilisi videójukban bejelentették az újonnan csatlakozott Chris Rörland (ex-Nocturnal Rites, ex-TME) és Thobbe Englund (Civil War, Thobbe Englund, Rex Demonus, ex-Raubtier, ex-Bloodbound, ex-Winterlong, ex-Star Queen) gitárosokat, valamint Robban Bäck (Mustasch, W.E.T., Autumn’s Child, Prey, Gathering of Kings, ex-Billion Dollar Babies, ex-Eclipse, ex-Twilight Force, ex-The Metal Alliance) dobost. Robban viszonylag kevés ideig volt a banda tagja, őt előbb ideiglenesen Snowy Shaw (Snowy Shaw, Therion, Cans, Mad Architect, Social Disorder, ex-King Diamond, ex-Mercyful Fate, ex-Dimmu Borgir, ex-Denner/Shermann, ex-Memento Mori, ex-Notre Dame, stb.) helyettesítette (a 2012. november 16-ai göteborgi koncerten „váltotta” fel őt), majd 2013. november 16-án először ült a dobok mögött Hannes Van Dahl (Spin the Wheel, ex-Evergrey, ex-Downthrust), aki azóta is meghatározó tagja a csapatnak. Gitáros poszton is volt egy változás, Thobbe Englund 2016-ban úgy döntött, hogy saját projektjeire és a kevesebb turnézásra szeretne inkább koncentrálni, így a ’16-os saját fesztiváljukon bemutatták a „legfrissebb” igazolást, Tommy Johansson-t (ReinXeed/Majestica, Memories of Old, Golden Resurrection, Charlie Shred), szintén remek választásnak bizonyult. Ám billentyűs poszton új zenész azóta sem érkezett a bandába és a lemezfelvételeken hiába játssza fel Joakim a billentyűs, zongorás, Hammond-orgonás részeket a dalokhoz, élőben ezek sajnos azóta is samplerről mennek, ami véleményem szerint levon az élvezhetőségi értékből. Az egyik legjobb példa erre az előző lemezük „The Great Tour” turnéján a The Red Baron szám, ahol élőben ment a Hammond-orgona, a többi számmal ellentétben – ég és föld volt a különbség.
Hogy az azóta eltelt időben mennyi minden történt a zenekarral, felsorolni is nehéz: van saját fesztiválja (Sabaton Open Air), saját „sétahajókázása” (Sabaton Cruise), saját, eléggé aprólékos, történészekkel, publicistákkal együttműködve készülő tartalommal rendelkező youtube-csatornája (Sabaton History Channel), még saját rádióállomásuk is volt egy darabig Svédországban (Sabaton on Air). Szóval le a kalappal előttük. Igaz, ehhez sok minden kellett, hogy ez összejöjjön: a rengeteg befektetett munka, fel nem adás, és legfőképpen, hogy higgyenek magukban, hogy meg tudják csinálni. Természetesen, nem szabad kifelejteni a rengeteg turnézást, 2007-től kezdve egyre több koncertet adtak, a 2010-es évektől volt, hogy évi 150-200-at is, ami azt jelenti, hogy kb. évi majdnem 300 napot voltak turnézni/turnén, távol a családtól, az otthontól, stb. De aki ismertségre akar szert tenni, annak ezeket be kell vállalni. Na, de térjünk rá magára a lemezre is végre.
Az új lemez, a The War to End All Wars a 2019-es The Great War folytatásának is tekinthető, mivel ez a második teljes egészében az első világháború eseményei köré épült konceptalbumuk. Ez a banda tizedik nagylemeze és egyből kijelenthető, nagyon örülök, hogy nem ugyanúgy építették fel, mint az előzőt, ami gyakorlatilag egyből „belecsapott a lecsóba”, a Future of Warfare dal egyből 1916-ba kalauzolta el a hallgatót, mikor rengetegen szépen a háború kitörését várták. Na, ezt most „bepótolták” Joakimék és egy szép keretbe ágyazták az új lemez dalait. Mind a Sarajevo, mind pedig a Versailles (mint ahogy azt a dalcímek is mutatják) a háború kitörését és lezárását mutatják be, rendkívül erős, epikus hangvételű narrációval megtámogatva (intronak és outronak is nevezhető a két dal, de semmiképpen sem a hagyományos értelemben). A megjelenés (március 4.) óta szinte nem telik el nap, hogy ne hallgatnám meg legalább egyszer a lemezt (vagy legalább bizonyos dalait). Joakimék az események, személyek kiválasztásánál mindig arra törekednek, hogy ne csak a leghíresebb, mindenki által ismert dolgokról írjanak, hanem a kevésbé ismert, ámde érdekes történeteket is dallá kovácsolják. Fontos még megemlíteni, hogy a Sabaton célja a dalok írásakor az események, csaták, harcok, személyek „megéneklése”, elmesélése, sosem álltak egyik fél oldalára sem és nem is politikai célzattal készülnek a számok. Ezt többször, többen is félreértették már.
A Sarajevo nagyon jól építkezik a vészjósló hangulatával (mely atmoszféra az egész albumot átjárja) és a második felében egycsapásra robban be, tökéletesen érzékeltetve a háború egyik percről a másikra történő kitörését (még úgy is, hogy ez akkoriban eléggé benne volt már a levegőben). Vannak dalok, melyek korábbi ötletekből születtek, amiket Joakimék már a The Great War-nál (vagy még korábban) megírtak, csak nem használtak még fel. Az egyik ilyen a Stormtroopers, amit a címe alapján én elsődlegesen egy Ghost Division-höz hasonló tételnek gondoltam és szerencsére sokat nem is tévedtem. Egy remek menetelős, pörgős szám a német speciális rohamosztagos katonacsapatokról (Sturmtruppen), akik kis létszámú alakulatokban, beszivárgási taktikák alkalmazásával támadtak a lövészárkokra. A Dreadnought szintén egy zseniális, középtempós, málházósabb szám, ami a nevében is szereplő csatahajóknak állít emléket, valamint a talán leghíresebb csatának (Jütlandi csata, 1916. május 31. – 1916. június 1.), amiben ezen hajók megütköztek. A dal zenéjében megkerülhetetlen szerepet kap a Crimson Glory ihletése, ami tudatos volt Joakiméktól, ezzel is tisztelegve a banda előtt. A következő, The Unkillable Soldier a harmadik klipes dal a lemezről, mely Sir Adrian Carton de Wiart belga születésű, de az angolok oldalán harcoló katonáról szól, aki rengeteg mindenen ment keresztül a 4-5 háborúban, amiben részt vett – érdemes utánaolvasni a történetének, illetve megnézni a Sabaton History csatornán a hozzá kapcsolódó részt. Maga a dal egy galoppozós ritmusú, nem az alapjáraton megszokott építkezésű tétel lett, még azt sem mondanám rá, hogy tipikus Sabaton-nóta, a kórusban énekelt, „suttogós” refrén ad neki egy vészjósló hangulatot. A Soldier of Heaven-höz jött ki az album második klipje, aminek a Sarajevo-n túl van némi magyar vonatkozása is végre: 1916. december 13-án történt az ún. „Fehér Péntek” („White Friday”), melyben a háború alpoki frontján az osztrák-magyar monarchia és az olaszok seregei barakokkban állomásoztak, mikor lavinák temették be az állomáshelyeket, több ezer ember halálát okozva. A dal epikus, emelkedett hangvételű refrénje remekül tolmácsolja ezt, az viszont kár, hogy nem említették meg a dalszövegben legalább az osztrák-magyar, és az olasz seregeket/katonákat sem. A Hellfighters a lemez egyik legkomorabb hangulatú dala, amit a zene is zseniálisan bemutat. A refrén és Joakim hangja szinte már „torz”, rendkívül komor, sötét. De az amerikai 369. gyalogsági ezred, mely leginkább afro-amerikai és puerto ricoi katonákból állt pont ezt élhették át ott a harcokban, akik a háborúban és utána megkapták a „Harlem Hellfighters” elnevezést is.
Az ezt követő dal talán az egyik személyes kedvencem. A Race to the Sea egy igazi, hamisítatlan Sabaton-dal, érdekes történettel és lendületes, együtténeklős refrénnel. I. Albert belga király együtt harcolt az embereivel az 1914. október 16-31. között történt yseri csatában, ahol a belgák kibontották a gátakat, hogy folyó alá kerüljenek a területek, így a németek csak jóval később tudták elfoglalni a kikötővárost. A dal kapott egy impozáns klipet is, mely a lemez megjelenésének napján vált elérhetővé. A Lady of the Dark sem nevezhető egy tipikus Sabaton-számnak. Sötét, komor hangulatú, a szerbek legtöbb kitüntetését kapó hölgy katonájának, Milunka Savic-nak állít emléket, aki saját fivére helyett állt be harcolni a háborúba. Az ezt követő The Valley of Death számomra az album talán másik kedvenc tétele. A harmadik dojrani csata (1918) és Bulgária egyik legnagyobb hadvezére, Vladimir Vazov áll a dal középpontjában, ami olyan erős, egyből énekelhető refrént kapott, hogy egyből elkezdtem énekelni én is. A Christmas Truce (1914. december 24-26.) kapta az első klipet a korongról, mely az egyetlen lassabb, szinte már ballada-stílusú szám az albumon. Igaz, ehhez az eseményhez ilyet kellett/illett választani. Már az első zongorahangok hallatán libabőrözik az ember, Joakim csodálatos, borzongatós éneke pedig megható, a dalszöveg nemkülönben. A dalhoz készült klip (a többihez is) igazán impozáns, a látvány lenyűgöző, méltó megemlékezések ezek az eseményekről. A lemezt záró Versailles nagyon hasonlóan építkezik, mint a nyitó Sarajevo, attól eltekintve, hogy itt a háború lezártát, és remélhetőleg az összes háború végét jelenti ez az egész (ami tudjuk, hogy nagyon nem így történt…sajnos). Nagyon érdekes adalék, hogy a Sarajevo és a Versailles refrénjének dallama ugyanaz, előbbi moll, utóbbi dúr fekvésben van. Mindegyik dalt ki lehetne emelni valami érdekességért, izgalmas történeteket ismerhetünk meg általuk.
A zene az egész lemezen profi, amit már megszokhattunk a Sabaton-tól. Joakim Brodén énekes hangja az elmúlt 15 évben sokat változott, ha kell, lágyabban, ha kell, komorabban, sötétebben énekel, a kórusok pedig zseniálisan támogatják a refrénekben. Chris Rörland (aki most több dal zenéjének írásában is részt vett) és Tommy Johansson gitárosok erőteljes szólókat hoznak/írtak a dalokban, felváltva, most kicsit kevesebb például az iker-gitárszóló, mint az előző lemezen. Viszont több dal is jóval gitárcentrikusabb (pl.: The Valley of Death, Dreadnought, Stormtroopers). Pär Sundström bőgős és Hannes Van Dahl dobos pedig most is pontosan, tökéletesen hozzák a zenei alapokat a dalokhoz. A lemez hangzására szintén nem lehet panasz, hasonlóan erőteljes, mint a The Great War. Jonas Kjellgren hibátlan munkát végzett a Black Lounge stúdióban, ahol azért felhasználtak Peter és Tommy Tägtgren arzenáljából is néhány eszközt. Ám én még mindig úgy gondolom, hogy a 2010-es Coat of Arms lemezük hangzása az eddigi legjobb, legerőteljesebb, amit Fredrik Nordström (Dream Evil) stúdiójában készítettek.
A dalszövegek szerintem teljesen rendben vannak, én nem érzem fásultnak, vagy összecsapottnak őket, akiket érdekelnek az események, ők úgyis utána fognak nézni azoknak az interneten, a koncerteken pedig remekül lehet majd együtténekelni a szövegeket a bandával. A lemez borítója, szövegkönyve rendkívül igényesen kidolgozott, az alap is, de az earbook és az egész Nuclear Blast mailorder limitált box verzió egyszerűen káprázatos. Sallai Péter munkája most is minden tiszteletet megérdemel ezért. Itt mindenképp érdemes megemlíteni a Hammer által forgalmazott, a lemez sima, csak Magyarországon kapható CD-verzióját és egy 30-oldalas Sabaton-magazint tartalmazó csomagját, aminek kivitelezésénél pedig le a kalappal mind a Hammer, mind pedig a banda előtt, hogy ezt sikerült tető alá hozniuk. Az újságban rengeteg érdekességet olvashatunk az új lemezhez kapcsolódóan is – amiből én is belevettem néhány dolgot az írásba. Azt is megjegyezném még, hogy e lemeznek is megjelent az ún. „History Edition” kiadványa is (amit a The Great War-nál kezdtek el kiadni, de már visszamenőleg elkészítették a The Last Stand és a Heroes lemezekhez is), aminél a számok előtt kb. fél-egy percben további narráció foglalja össze az azokhoz kapcsolódó eseményeket, történéseket.
A Sabaton tizedik nagylemeze egyáltalán nem okozott csalódást (a Metal Archives-on nevetséges némelyik rosszindulatú/rosszmájú „kritikának” nevezett valami…főleg az a 0%-os…ami már a röhej kategória – elolvastam vagy 20-25 külföldi és egy-két magyar kritikát/ajánlót is, egyik sem értékelte a lemezt 50-60% alá, na mindegy). Én továbbra is hiányolom a specifikusan a magyar történelemhez kapcsolódó számot, amit azért két első világháborús konceptalbum után sem sikerült írni, mert a két albumon nincs olyan dal, ami kifejezetten az Osztrák-Magyar Monarchia eseményeihez, történéseihez, személyeihez kapcsolódna…remélhetőleg a következő lemezen most már mi is kapunk egy saját, önálló dalt, amit már egyébként 2010 óta ígér a banda.
Nem tudom, mivel készülnek Joakimék a következő sorlemezre, most, hogy szerencsére újra beindult a koncertezés (és remélhetőleg marad is), jó ideig azzal lesznek elfoglalva, mivel még a 2020-as „The Great Tour” turnét sem tudták befejezni. Arra pedig nagyon kíváncsi vagyok, hogy augusztus 20-án milyen koncertprogrammal jönnek majd Budapestre, remélhetőleg az új lemezről hallhatom majd a Race to the Sea-t és a The Valley of Death-t, illetve az elég komoly mértékben hanyagolt Metalizer album néhány dalát is szívesen hallanám újra élőben is. A rendkívül profi koncertteljesítménnyel és a látvánnyal, piróval, stb. kapcsolatban egyáltalán nincsenek fenntartásaim.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Egy dal nem tetszik róla: a karácsonyi összeborulás. Elképesztő és felfoghatatlan, hogy ilyen megtörtént és valószínűleg manapság is megtörténik. Csakhogy ha ennyi a háború a világban, mi lesz, ha elfogy aki a holnapok ilyenféle egynapos összeborulást megénekelje majd utólag? Örülök, hogy már az első lemezen is elhangzott mi értelme a háborúnak? Ha naív és idealista is.
Mostanában gondolkodtam, vajon mi lehet az 1914 nevű bandával. Itt is szerepelt a hírek között, kis híján becserkésztem őket interjúra, rá egy hónapra Hammerban jelent meg velük egy (sztem) tök jó írás. A szomszéd beli események miatt sem mertem megnézni a FB-oldalukat….
Ez a lemez nekem különösen tetszik. Emlékszem, amikor a Heroes-al teljesen megfogtak. Addig kritikus voltam, és ma is úgy tartom, hogy a XII. Károlyról szóló lemezükkel érett be a csapat. A témaválasztással még volt fenntartásom, mert ha csak történelmi tabló is (mindig moralizálok, nem hiszek a jelentés nélküli cselekedetekben), nem tudok elvonatkoztatni, hogy szükség van-e és lehet-e „semlegesen” szólni egy háborúról, illetve azokról akiket hősöknek gondoltak. Mert azért a cári oroszok ellen harcolt, de előtte II. Gusztáv már alaposan pusztított Európa részének gyarmatosításával, és ott volt az esztelen Harmincéves (látszólag vallás, valójában – mint mindig – hatalom) háború. Aztán nem csak a zenével, de a témákkal is tudtak hitelesek és maradandóak lenni a számomra. Ráadásul valós álmokat valósítottak meg a nagyszínpaddal. Szintén a Heroes óta hallom, hogy nem az első ~5 lemez számait csiszoják újra, amíg jó lesz, valóban kikerekítenek újabb és újabb motívumokat. Ez a korong pedig egy kiváló C és D oldal az előző CD A és B oldalához. Nagyon örülök, hogy ismerem őket. És miért van itt helye? Szerintem azért, mert az undegroundban számos követőjük akad, akiket az ő sikerük is inspirál. Szerencsére pont ugyanilyet nem láttam még, holott második-harmadik HammerFall (maradva a megveszekedett old school heavy metalnál) akad bőven. Tök jó lenne úgy felfedezni valakit a rajongással, ahogy mondjuk King Diamond is része a kalandjuknak, a megismerésüknek a kezdetektől. Bár ismerek egy másik srácot, aki a mátraházi (?) első hazai magyarországi koncertjük óta imádja őket. Jó írás.
Köszönöm Winci!
Szerintem a banda első 5 lemeze (Primo Victoria, Attero Dominatus, Metalizer, The Art of War és a Coat of Arms) még egy keményebb irányvonalat követett. Ezen lemezek nekem jobban tetszenek, mint az utána jövő hármas (Carolus Rex, Heroes, The Last Stand). A 2012-es Carolus Rex óta mentek el egy kicsit „rádióbarátabb” irányba.
Az Alhana metal táboros (Mátrafüred, Sástó) koncertjük a második magyarországi volt, 2007. júliusában, ahol viszont már teljes műsort játszottak, az első itthoni headline koncert volt, ez igaz (és de jó is volt, nem voltunk 100-150-nél többen).