Solaris

Nostradamus 2.0 Returnity - Unborn Visions (2019)

Solaris.

Stanisław Lem 1961-ben megjelent, mára klasszikusnak számító science fiction regénye.

Amit megjelenése óta többen is megfilmesítettek, köztük a kultikus rendező, Andrej Tarkovszkij.

Mégis, nekünk magyaroknak az 1980-ban alakult progresszív rock zenekar miatt legkedvesebb e szó. Akik nem titkoltan Lem könyve után vették fel a Solaris nevet. Első nagylemezük, a szintén sci-fi ihletésű Marsbéli krónikák 1984-ben jelent meg és több mint 40.000 példányban fogyott Magyarországon, majd 1988-ban egy japán kiadó megvásárolta és világszerte terjeszteni kezdte a Ray Bradbury kisregényének zenei víziójaként is fölfogható lemezt. Ezáltal a Solaris bekerült azon kevés magyar zenekarok táborába, akiket külföldön többen ismernek, kedvelnek, mint hazájukban. Ez persze nagyrészt az általuk játszott stílus miatt van, ugyanis Magyarországon régebben is rétegzenének számított a nagyrészt instrumentális prog. rock, manapság meg pláne. Ráadásul a külföldi terjesztést megelőzően föl is oszlott a banda. Hivatalosan 1986. április 7-én búcsúztak közönségüktől, majd a zenészek Vincze Lilla énekesnővel megalapították a Napoleon Boulevard-ot. 1995-ben viszont újra aktivizálták magukat, hisz meghívták őket egy koncert erejéig Los Angeles-be. A koncertnek hatalmas sikere volt, rögzítésre is került egy francia kiadó által, mely szerződést ajánlott nekik, továbbá felkérték őket egy új nagylemez készítésére. Ez lett a Nostradamus – Próféciák könyve. Ami 1999-ben látott napvilágot, de sajnos alapító gitárosuk, Cziglán István ezt már nem érhette meg, mert az előző év végén, mindössze 39 évesen elhunyt. Így Bogdán Csaba maradt az egyedüli gitáros. Akiről szerintem az átlag magyar zenehallgatónak hamarabb ugrik be, hogy ő Szandi férje, mint az, hogy a Solaris gitárosa…

A Nostradamust sem csak hazánkban mutatták be élőben. Több fellépésük volt Mexikóban, az egyikről egy koncertfilm is készült:

A következő mérföldkő 2014-ben érkezett, amikor is 30 évvel a Marsbéli krónikák megjelenését követően piacra dobták a Marsbéli krónikák II. című stúdióalbumot. Aztán még egy ugrás és itt is vagyunk a jelenben. Hiszen tavaly év végén látott napvilágot a Nostradamus 2.0 Returnity: Unborn Visions. Igen, jól gondoljátok, ez a Nostradamus második része. Hogy a zenekart idézzem: „Ez a lemez a “soha meg nem született jövendölésekről” szól. Csupa olyan sorsfordító eseményről, ami nélkül a világ nem lehetne olyan, mint amilyen lett.” Ha csak szigorúan a stúdióalbumokat vesszük figyelembe, akkor a Solaris eddigi, közel 40 éves pályafutása alatt 5 nagylemezt adott ki. Kettő Marsbéliset, meg kettő Nostradamusosat, plusz a Solaris 1990 dupla LP-t.

A friss mű ráadásul elég titokzatos is, ugyanis a számcímekhez egy-egy dátum is tartozik. Lehet találgatni, kutatgatni, hogy milyen esemény is történt azokon a napokon! Mivel a zenekar nem tette egyértelművé, hogy pontosan mikre is utalnak a dátumok, így mi sem lehetünk biztosak abban, hogy megtaláltuk a helyes “megfejtést”. Egy dolog viszont bizonyos: az új album is hozza a szokásos magas minőséget, világszínvonalat!

A kezdő Returnity (Return to Eternity) I-VI. egy hat részből álló, 34 perces dalfolyam. A részei:

I. 1960. augusztus 1.

II. 1942. december 2.

III. 1986. április 26.

IV. 1905. június 30.

V. 1969. szeptember 2.

VI. 1969. július 20.

Az első Nostradamus lemezhez hasonlóan itt is latin nyelvűek a szövegek. Persze ezúttal sincs túl sok ének, úgy 90%-ban instrumentális a lemez. Hangulati szempontból a ’99-es koronghoz képest kevésbé sötét. Viszont legalább annyira színes és játékos! Én világviszonylatban sem tudok túl sok zenekart megemlíteni, akik ennyire igényes, rétegzett, hangulatos, ének nélkül, vagy minimális mennyiségű énekkel operáló muzsikát játszanak, mint a Solaris! Pedig nincsenek nagy villantások, hatalmas virgák. Mégis, ha Erdész Róbert változatos, többször filmzenés, sci-fis billentyűjátékát, Kollár Attila fuvola és blockflöte szólamait, vagy épp Bogdán Csaba gitározását hallgatom csak az adott hangszerre koncentrálva, akkor is hatalmas élményben van részem. Így nem meglepő, hogy az összhangzat zseniális! Gömör László sem csak a dobfelszerelést “püföli”, olyan ütőhangszerek is felbukkannak itt, amik viszonylag ritka vendégek egy pop-rock korongon. A harangjáték feltűnése pl. külön öröm számomra! A hangsúlyos fuvola miatt van némi Jethro Tull, Mini, vagy épp Psychotic Waltz hangulata, párhuzama a Solaris zenéjének. Bár tényleg kevés ének hallható a lemezen, de amikor felcsendül Ulmann Zsuzsa, Demeter Gyuri és Gerdesits Ferenc hangja, akkor egyértelművé válik, hogy nem csak zenei szempontból figyeltek a magas minőségre! Kicsit sajnálom is, hogy a lemezt záró három, rövid szerzemény teljesen instrumentális! Bár még egyszer hangsúlyozom, a Solaris kompozíciói ének nélkül is megállják a helyüket! Hisz annyi minden történik zeneileg! Minden hallgatás alkalmával fölfedezek valami újdonságot! Hol egy szintipop-os témát, hol egy Terminator-os, Blade Runner-es effektet. Az a fajta album ez, amibe egyszerűen jól esik belemerülni és hagyni, hogy vigyen magával, utaztasson! Világszínvonalú progresszív, fúziós muzsika ez, ráadásul nem az öncélú, hanem a szórakoztató fajtából!

A Double Helix tompított gitáros kezdése mekkora már! De a vezérdallam is első hallgatás után fütyülhető! És a tamburin használata is példa értékű! A gitár és billentyű párbaj szintén zseniális. A Deep Blue kemény, hard rockos riffje ütős, de a masszív kezdés után az a tempó-és hangulatváltás sem kutya!

Elmondható, hogy a Solaris ritkán szól, de akkor nagyot! A Nostradamus 2.0-val pedig ötre nőtt a kimagasló stúdióalbumaik száma!

január 22.,