Sonata Arctica
Talviyö (2019)

A Sonata Arctica hajdanán a finn power metal zászlóvivőiként tetszelegtek, és farkasháton ügetve szántották fel Európa metal színterét. Aztán jött a válság, drágult a kenyér, gyengült a forint, a Sonata Arctica pedig megunta a power metalt. Körülbelül ekkor szakadt két részre az addig oly egységes rajongótáboruk is. Tony Kakko nem akart tovább power metalban alkotni, így könnyes búcsút vettünk a rotyogó kettőnégynek, és kíváncsian vártuk, mi sül ki az egészből. Az Unia és a The Days of Grays korántsem mondhatók gyenge albumoknak, sőt, a maguk nehezen befogadható módján kifejezetten zseniális alkotások. Viszont a Stones Grow her Name után olyan nyílegyenes mélyrepülés vette kezdetét, hogy azóta is vakarjuk a falról.

Akár az első négy lemezt tartjuk az etalonnak, akár az újabb hangzást is legalább olyan zseniálisnak, a Sonata Arctica utóbbi évtizede korántsem sikerült combosra. Gyanítom nem vagyok egyedül, amikor azt mondom, hogy fogalmam sincs mi jár Tony Kakko fejében. Attól félek, hogy még ő maga sem. Nem mondanám, hogy különösebben nagy elvárásokkal, vagy reményekkel ültem volna le a tizedik albumot datáló Talviyö hallgatásához, de hogy még így is az arcomat a kezembe temetve értem a végére, már-már észveszejtő. Azt hiszem bajban lennék, ha iskolásan fel kellene sorolnom az album kirívóan jó, vagy kirívóan rossz pillanatait, mivel az egész album egységesen középszerű, monoton és unalmas. De valami felfoghatatlan módon unalmas. Még a jobb pillanatokhoz tartozó Message from the Sun is képes a poweresebb visszakacsintást vontatottá és monotonná tenni. Az album egy maratonfutó utolsó métereit idézi, egyenesen fárasztó hallgatni, annyira érződik, hogy hiányzik a tempó. Az album legerősebb tétele az agysorvasztóan bugyuta nevet viselő Ismo’s Got Good Reactors, amely az album egyetlen instrumentális tétele. Ezt az egyetlen számot leszámítva viszont nagyítóval kell keresni a pozitívumokat. Sem a “Caleb Saga” legújabb fejezetének számító The Last of the Lambs, sem pedig a kissé szemforgatósan „Kakkos” szövegelésű Who Failed the Most nem képes a legcsekélyebb módon sem érdeklődést kiváltani. Értem én, hogy változunk, de a The Garden, számomra értelmezhetetlen, tételt hallgatva többször is megkérdeztem magamban, hogy valóban ez lenne az az irány, amibe a Sonata Arctica el akart mozdulni? Valóban ez lenne a legtöbb, amire képesek?

Egy pillanatra tekintsünk el a kritikán aluli dalszerzéstől. A lemez egyenesen röhejesen szól. Valami olyasmi volt a koncepció, hogy minél élőbb, koncertközelibb hangzásvilágot alkossanak meg, viszont én hallottam már polifonikus csengőhangot is élvezhetőbb hangzással. Mintha több köbméternyi homok alól szólna minden, a basszus és a dob eszméletlen módon tompa, a gitárhangzás pedig annyira műanyag, sokszor nem is tudtam, hogy a szintetizátort hallom „szólózni”, vagy a gitárt. Szeretném meghívni egy sörre azt, aki az album elkészülte után, a keverésnél azt mondta, hogy „igen, ez az! Ez kell nekünk!

Tony Kakko egy interjúban arról beszélt, hogy a Reckoning Night után úgy érezte, kezd elszállni a Sonata Arctica, és muszáj volt visszahoznia a földre, különben képtelen lett volna tovább vezetni a zenekart. Arról, hogy egyenesen a földnek kormányozza a gépet, viszont nem volt szó. Irány nélkül téblábolnak Kakko egyre kaotikusabb ötletei mentén, és lassan végleg kiégnek, és beleszürkülnek az egy helyben toporgásba. Talán jobb ötlet lett volna nevet változtatni annak idején, és újraépíteni a renomét egy új formációban. Így viszont keserédes szájízzel rakom be az első hat lemezt, tudva, hogy valószínűleg sosem fogok hasonló minőségű szerzeményeket hallani az északi barátainktól.

Sonata Arctica – Talviyö (2019): 1 komment

  • Winci szerint:

    Jó írás- Érdekes olvasni arról, mi nem átütően jó. Ez a csapat, noha szeretem a stílust még nem ragadott magával, pedig több lemezük is megvan. Biztosan kellenek AZOK pillanatok, amikor először hallom és nem csak a zenei-dalszerzői tudást értékelem, de azt, amikor ott és akkor átéltem a pillanatot. Van persze olyan banda is amit így kaptam el: az első Nightwisht-t, amikor beléptem akkor még a kicsiny helyi lemezboltba hallottam 5 taktust és mondtam, na ez kell. Sorra vettem a lemezeit, majd nekem töménnyé vált és az új korszakból is csak egyet vettem meg. Tényleg jó, de valahogy így vagyok a Sonata-val is. Amit sajnálok, mer sokan szeretik és ennyi ember nehezen tévedhet…