Stallion

Slaves Of Time (2020)

Érdekes jelenség a nosztalgia, amit valaki vagy kedvel, vagy nem. Én többnyire az újdonságok keresése mellett tisztelem azokat, akik a jól bejáratott sablonokhoz ragaszkodva tudnak kiemelkedő lemezeket készíteni, hiszen megfelelő alázattal és hozzáértéssel ez sem egy lehetetlen feladat, bár jóval kevesebb bandának sikerül, mint ahányan próbálkoznak. Egy idejétmúlt zsánerlemez is tud veszettül feszes és friss lenni attól függetlenül, hogy minden elemében egy letűnt korszak azóta ezerszer darabkáira szedett pillanataiból épül fel. Erre nagyszerű bizonyítékot szolgáltat jelen írásom tárgya is, a Stallion zenekar és munkássága.

A német csapat ugyanis 2013-ban olyan demóval, később EP-vel robbant be a klasszikus heavy metal érába, ami underground körökben gyorsan közkinccsé vált és elégedett bólogatást váltott ki a bőrszerkós lakosság körében. A heavy/speed metalban utazó társaság a siker lovára pattanva elkészítette Rise And Ride című bemutatkozó nagylemezét már 2014-ben, amin azért érződtek a fiatal korukból adódó hiányosságok, átgondolatlanság, a folytatásban érkező From The Dead azonban ismételten felhívta rájuk a figyelmet. Közben koncerteztek, fesztiválokon zúztak hatalmasakat és a lendületből úgy néz ki, hogy mára sem fogyott semmi, mivel hamarosan megjelentetik harmadik, Slaves Of Time című kiadványukat.

A recept továbbra is egyszerűnek tűnik, de szerintem a nosztalgiában pont ez az igazi kihívás és bizonyítási lehetőség: az adott anyagból újat, roppanósat alkotni, amely a maga stílusában odatehető bármely korábbi etalon mellé, amit kitermelt magából a vonal. A germán csődörök ajtóstól rontanak a házba olyan felmenők mellett, mint a Judas Priest, King Diamond, Mercyful Fate, Motör Head, de közben nem érzem őket kópia bandának. Zenéjükben találkozik a nagybetűs heavy metal, a hard rock és a thrash metal, de időnként felbukkannak a glam rock szórványos megoldásai is. Feszes meneteléseknek lehetünk fültanúi, ahol a gitárhangok közé egy gombostűt sem tudnánk bepasszírozni, Pauly rekedtes, mégis magas sikolyai pedig a legtöbb dalt együtt énekelhetővé, néhol himnikussá teszik. A kezdetekhez képest egy újabb gitárossal is bővültek, így nem panaszkodhatunk a léggitározási lehetőségeket biztosító szólók minőségére és mennyiségére sem. Az átlagosan 4 perc környékén mozgó, sebességgel kevésbé játszadozó tételek sokasága közt akad egy újdonság is, méghozzá a zenekar első “ballada” jellegű szerzeménye, a Die With Me, ami csak egyetlen kérdést vetett fel bennem: korábban miért nem volt ilyen?

Érdekesség még a zenekarral kapcsolatban, hogy a tipikusnak nevezhető sárkányok, kardok, legendák témakört nem igazán erőltetik és dalszövegeikben szeretnek aktuális eseményekre, szociális problémákra, politikai történésekre reagálni a maguk módján. A nem sokkal 40 perc feletti játékidő nekem már kicsit sok volt az énekhang miatt, ugyanakkor az élvezetes zenei aláfestés, a valódi metal érzés úgy áramlik az anyagból, hogy simán hallgattatja magát.

Személy szerint nem vagyok teljesen kompatibilis ezzel a műfajjal, de hazudnék és a zene minőségét kérdőjelezném meg, ha nem csettintenék elégedetten az egyébként félelmetesen fiatal srácok teljesítményére. Nekem 8 és fél pontot ér meg a produkció, viszont azoknak, akik az említett bandák gyűjteménye mellé szeretnének egy új képviselőt a polcukon tudni, nyugodtan tudom ajánlani a Slave Of Time lemezt.

augusztus 12.,
augusztus 13.,
augusztus 19.,