Summer Hell – szubjektív beszámoló (a Nova Prospect dicséretével)

A Barba Negrában 2021. augusztus 17-én, azaz tegnapelőtt sor került az idei talán egyetlen nagyobb nemzetközi metal koncert eseményre hazánkban, ami láthatóan sok embert megmozgatott. Nem túlzás fesztiválnak nevezni a rendezvényt, hiszen mégiscsak fellépett rajta hat, három hazai és három külföldi zenekar. A Barba Negra szokásos nagyszínpadi tere az eseményre kibővült egy fedett csarnokkal, a szabadtérivel szemben.

Beszámolóm a Nova Prospectre koncentrál, teret adva a már negyedik lemezét előkészítő modern rock undergoundjának. Lelkes első bekezdésem után azonban méltatlan lenne, ha nem említeném meg a többi produkciót, így, hogy nyár közepére-végére a nehezen beinduló rendezvény-szezonnal végre élő zenével éltethetjük kedvenc stílusainkat. Sokak örültek annak, aminek magam: a megfelelő környezetben találkozhattam a zenével, ismerősökkel a zenehallgatás közben és örülhettünk annak, hogy szinte „rendes kerékvágásban halad az élet”.

A koncert helyszínére ballagva elmosolyodtam, ahogy kihallom az Inforpark melletti úton felsorokozott mikrobuszok egyikéből, ki hányszor látta a Kreatort, és melyik előadás miért tetszett. A sokaknak ünnepi viseletként felöltött felvarratós mellényekből persze nem volt hiány, és gyakorlatilag mindenki valamelyik kedvencét éltette élő plakátként – miért is ne tennénk? A korosztály a zenekarok stílusainak és életkorának megfelelően volt teljesen vegyes, ismét csak azt bizonyítva, hogy a „rock örök és elpusztíthatatlan”. Elnézve a színes tömeget, fiúkat-lányokat, nőket és férfiakat (a páros éves olimpiák páratlan évében) azt sem értem, hogyan élhettek enélkül az ókori görögök (jó, jó ez anakronizmus…). Mindenestre nem csak annak örülhettem, hogy a rock és metal „feltalálásának” évtizedeiben élek, hanem annak is, hogy – igenis – látni a régi és az új zenekarok, úttörők és követők eleven egységét. És erre sokan voltak kíváncsiak. A záró-főzenekar koncertjén a tömeg már a szabadtéri keverőpult mögé ért.

A nagyszínpadi hosszabb előadások átszerelése között a sátorban félórás blokkokban adott műsort a három magyar csapat. Itt kezdett a The Hellfreaks. Stílusát tekintve számomra beharangozta a Jinjert. A némi zenei előzmény után 2009-ben megszületett punk, psychobilly, dallamos hardcore csapat már jelentős külföldi, sőt világkörüli koncerttapasztalattal és három albummal rendelkezik a fellépés idejére. Mélyre hangolt basszus, és egy ritmus-szólógitár egysége, pattogó dobbal és egy angolul éneklő női énekessel. A számomra a frontcsaj szerepét betöltő Shakye Sue kicsit kevésnek bizonyult ahhoz, hogy pl. a basszus (Gabi Domján) játékos hullámzásához mérten eladja a produkciót. A dacos arckifejezések és rugós-harcos mozdulatokhoz az egyébként tartalmas szöveg kommunikálása több átgondolt mozgást és közönséggel való kapcsolatot igényelt volna. Ám a dallamos hardcore-os elemekkel operáló modern metalt játszó csapat dolga a fesztivál elindításában nem volt könnyű. A csapatnak még van lehetőség fejlődni, bízzunk benne, hogy erre sor kerül a következő időszakban. Az én ízlésem szerint (a koncertre és a videokra gondolva) kevesebb exhibicionizmus és több, a stílusban is átgondoltabb zene tán nagyobb közönséget hódított volna meg ezen az estén, az egyébként nyersebb zenéket kedvelők körében. De nem ez számít, hanem az, hogy a banda (a cikk írásakor szinte friss hírként) negyedik korongjával már a Napalm Recordshoz szerződött. Sok sikert kívánunk!

Az metalcore-t magas hőfokon, népszerű előadásokkal művelő ukrán Jinjerre már meglehetősen nagy tömeg gyűlt össze a színpad előtt, így a csarnokból átvonuló népek már csak a keverő előtt találtak helyet. Számomra a hangzás jobban élvezhető volt hátulról, ahol valóban ki tudtam venni a hangszerek játékát. A többedik lemezére a banda már jelentős fejlődésen esett át. A korábban csak elementárisan hörgő énekesnő Tatiana Shmailyuk a dalok felében szinte líraian énekelt. Ahogy egy koncertlátogató ismerősöm itt találóan jellemezte, a nőies hörgést, a férfias hörgést és a szép, már-már lágy női éneket együttesen jól előadó frontember (mint nő) valóban vitte a showt a hátán. Ne feledjük a többi tag (Roman Ibramkhalilov – ritmusgitár, Eugene Abdukhanov- basszus, Vladislav Ulasevich – dobok) érdemeit se kiemelni, a színpad előtt és környékén tomboló lelkes közönség visszaigazolta zenéjük erejét. Annak idején a Holy Moses speed/thrash csapat durván hörgő női énekesére még nem volt kész a világ, mára (és végre) nem csak a közönség soraiban, de a színpadon is jelentős az emancipáció. Emellett, ahogy számomra a durva női ének elámító koncepciója nem új. A mindig és párhuzamosan önálló figyelmet kívánó, mélyre húzott hangszerek sem. Arra voltam kíváncsi mi újat tud mutatni ez a zenekar – miközben nem is az én zeném. Látszott, hogy sokaknak okoznak örömet. A nonfiguratív háttérgrafikák előtt a Vogue-címlapjára való énekesnő magassarkú fehér bakancsában és könnyű lila kétrészesében egyébként is azt jelezte, hogy régen nem a bőrbe-szegecsbe és feketébe-farmerba öltözött kliséket kell keresnünk (ha a közönség majd 100%-a így is érkezett), mert ez egy előadás, amit az élvezetért nekünk szántak. A Jinjer ebben kiválóan teljesített.

Jól hátul állva, okkal közel a Csarnokhoz már hallhattam a kecskeméti Nova Prospect beállását. A szinte teljességében eljátszott dal alatt azon kaptam magam, hogy csodálkozom, hol a tömeg, annyira jó volt a produkció. A közönség persze megérkezett az ajtónyitásra. A szellősen, azaz aurányi tereket a nézők között hagyva, s így megtöltött csarnokban a csapat erőteljesen kezdett. A repertoár felölelte a 2007-ben alakult Nova Prospect életútját, olyannyira, hogy a jövőből is kaptunk ízelítőt. Besnyő Gabriella kezében már az első pillanatban beindult a csillogó buborékgyár, ahogy a Fényhozó hangjai megzendültek. Elhangzott a Túlélni, Légy valaki!, B-terv, Ég velünk, Utolsókból elsők és az Amíg van benned élet. Így elmondhatjuk, a csapat teljesítette azt az elvárást is, amit egy nyári fesztivál megkíván, mutatott némi újat és – ami igazán nehéz lehetett – mintegy fél órába sűrítette az üzenetét. Nem véletlen, hogy a csapat már negyedik sorlemezére készül. A háttérből bejátszott betétekre nagyon erős élő zene épült. A Nagy Zsoltot 2018-ban váltó Kósa Dániel és Jocó (Kiss József) basszus-gitár játéka nagyon jól egészítette ki egymást. Persze (mondják) ennek a zenének amúgy is alapja, hogy a basszus és a dob (Kiss Dániel) pontos óramű szerint ketyegjen, s ha ez megvan, akkor nem támad hiányérzete a koncertlátogatónak. Bár fenntartásaim voltak korábban, hogy a lemezen hallható mélyszövetű muzsika hogyan fog megszólalni a valóságban, végül nem találtam túlzónak az egy-egy dal introjaként megjelenő elektronikus-billentyűfátyolt. Ahol pedig nem pontosan azt hallottam, amit egy korongon, a három hangszer együttese kiválóan kitöltötte. Hozzá kell tennem, hogy a banda hangzása sokkal jobb volt, mint az előző fellépőé ugyanitt. Ezt tehette a beállításhoz társuló létszám is, a közönség jóval tömöttebben állt már az egész csarnokban. Jó volt megtapasztalni az érdeklődést, hogy a mára már valóban vegyes korú közönségben többen énekelték a dalokat, aki pedig most ismerkedett velük, ő is lelkesen bólogatott. A keverő mögött összegyűlt egy jelentősebb érdeklődő csoport, tán a jövő Nova Prospect-rajongói. Gabriella, az énekes kiválóan járta be a színpadot: mozdulatai, akár az egyik dal előtt szögletesre szabott robotos, akár az általában szélben hajlongó, nyárfaként eljátszott hajlongó koreográfiája elevenné tette az előadást. Az előző fellépővel ellentétben így nem zavart a két húros jobb-baloldali lecövekelése. Egyébként is gyakran bele-mozdultak a dalokba, Gabriella hol itt, hol ott táncolt, nem hagyva ki a dobos pódiumát sem. A Zsoltnál lengetett (feltehetően az izgalmas emléket idéző Wacken-es) kendő aztán így kapott szerepet a gitáros, a dobos és végül a basszer legyezésében is. A csapat annyira tömören és céltudatosan nyomta el a hat dalt, hogy az utolsó előttiként eljátszott Utolsókból elsők konferansza el is maradt: a friss nóta videoklipje szeptembertől lesz látható. A bejelentés nélküli előadás (s ha jól emlékszem ehhez társult a spanyolos-kasztanyettás tánc) is jól mutatja, hogy a zenekar egyebet sem akar, mint a jól megírt dalokat előadni. A közönség fogadtatása is visszatükrözte, a Nova Porspectnek van helye a hazai modern metal színtéren. Bár a közönség létszáma ahhoz kevés volt, hogy az énekes body surfje tömött sorok felett kézről-kézre adva valósuljon meg (sőt, egy pillanatra nekem még valamiféle közel-keleti gyászoló tömeg benyomását is keltette, ahogy egy csoport továbbvitte őt jobbra, ismét a színpad elé) – az első sorosak emellett gondosan ügyeltek a tapintatos érintésekre – a közelebb állóknak szórakoztató élményt jelentett. Önmagában a vállalkozás is igazolja, hogy énekesnőként is igyekezett együtt élni mind a zenekarral és produkciójával, mind a közönséggel.

Forrás: a Nova Prospect Facebook-oldala

Persze, a zenei ízlés (is) – szerencsére – emberenként/hallgatónként lehet nagyon eltérő. Egy ismerősömmel összefutva éppen azt taglaltuk, melyik addigi csapat hozta a legjobb előadást. Neki például maradandó pozitív élmény volt a Jinjer előadása, a Hellfreaks frontcsaját méltatva jobban el tudná képzelni egy erőteljesebb, kerekebb megszólalásban, míg a Nova Prospect őt nem fogta meg annyira. Valóban, ha egy metalon kívül állónak egyformák is, mi pont az egyet-nem-értésünk miatt éreztük a különbséget. Abban viszont mindketten egyet értettünk, hogy sokkal jobb ezen polémiázni itt, a Barba Negrában, mint sehol sem, koncert nélkül, ahogy tavaly nyáron. És végülis, legyen ez a legnagyobb gondunk manapság. Ezzel azonban továbbra sem relativizálni szeretném a produkciót, meggyőződésem, hogy a Nova Prospect a szorgalmas munkájával nagy jövő előtt áll. Kívánom nekik a széles körű sikert.

Ismerősömmel aztán a zenei téren eljutottunk az egyetértésig. A Nova Prospect-koncert végeztével a közönség gyorsan oszlott és a tömeg kisebb fele, igyekezett helyet találni a nagyszínpadnál már helyet foglalók mögött a másik oldalon. A pólók számából ítélve sokak által várt Eluveitie számomra azonban nem okozott katarzist. Röviden (a magam megfogalmazta mondat eredetijét Andrásnak köszönöm), nem fér a fejembe nekem sem: mit keres ~8 ember a színpadon, ha abból hárman általában semmit sem csinálnak? Ezt megértem pl. egy Suicidal Tendencies fellépésen, ahol jönnek mennek a haverok, sőt a közönség, itt viszont kerestem a lemezen, vagy dal-videokon hallható hátteret. Láttam, persze, sokaknak milyen örömet okozott látni a bandát, s nem is szeretném (nem is tudnám) kisebbíteni elégedettségüket, nekem azonban erős hiányérzetem támadt. Nem ösztönzött arra, hogy a több (egyesek szerint túl sok) vásárolt CD között pont őket válasszam.

Forrás: Remorse Facebook-oldal

Így a számomra nap-kedvence Remorse beállására mentem vissza a Csarnokba. A bandával kötött évtizedes rajongói ismeretség, majd a Kohó-lemez után kialakult személyes ismeretségünk arra ösztönzött, hogy az idén másodszor is megnézzem őket. Előkelő időpontban léptek fel, a hazai hármas főműsoraként. Még ha csak fél órát is kaptak, azt maximálisan kihasználták, különösképpen azért is, mert igyekeztek bemelegíteni a népet a műfaj egyik alapkövét lehelyező Kreator előadására. A beálláskor eljátszott riffek, sőt egy hosszabb szakasz a Monotonból számomra legalább olyan izgalmas volt, mint maga a koncert. A csapat tagjai az interjújukban említették Mariánt, „A Keverőst”. Munkáját figyelve már a beálláskor láttuk azt a negyedórás odafigyelést és igyekezetet, ami végül elég jó megszólalást eredményezett. A közönség soraiban Rom Gabriel éneke volt kevéssé hallható-kivehető, pedig az ismerősöm – a beharangozásom nyomán – nagyon akarta figyelni a mondanivalót. Én viszont nem tudok erről hitelesen nyilatkozni. Egyrészt azért, mert az első sorban, Kossuth Lajos előtt állva a hangfal hatása alatt még most (másnap) is kissé süket vagyok a bal fülemre, másrészt a dalok minden sorát, és így talán az üzenetét is ismerem. Végül pedig: a lemez, a dalok, és a zenekar feltámadása miatt is annyira lelkes vagyok, hogy semmiféle objektív megállapítást nem tudok tenni. Akinek ez elég, annak üzenem, jelen korunk tán legjobb magyar thrash-zenekarát hallottuk ezen az estén.

A fiatalabb korosztály képviselőjével így ismét tudunk egyfajta eszmecserét folytatni. Számára a Remorse nem volt ismert, és a végén még az is szóba került, valójában ez thrash metal-e. Persze a Metallica-Megadeth-Exodus féle (egymástól is eltérő) hangzás olyannyira finomodott, gazdagodott az évtizedek alatt, miért lenne ez más a zeneileg azonos gyökerű Remorse-nak? A színpadon és keverőnél videofelvételek is készültek. így, ha szerencsénk lesz, az érdeklődők számára a lelkesedésemet visszaigazolja majd egy YouTube-felvétel. Hogy jó volt-e a buli vagy sem, legalább annyira, mint a Jinjer-rajongóknak az ukrán csapat, arra pl. biztosan igennel válaszolna egy szlávul (általában oroszul üvöltő) srác, aki az első sorban tombolta végig a bulit. Ha elfejeltettem a kezemet lengetni, rendre rám intett. Alighanem a Dying Wish Olija is élvezte a bulit, aki ezúttal – kiváló játékkal, láthatóan élvezve azt – helyettesítette az igazoltan távol lévő Szabó Pétert a basszuson. Oláh Zsolt ugyanazzal a szigorú aggodalommal indította a játékát, ám öröm volt látni, ahogy végre el-elneveti magát, avagy felcsillan a szeme és nem csak Kassai László (az utóbbi Remorse-video társalkotójának jelenléte miatt). Lajos ismét azzal az átéléssel játszott, arcán minden kottajellel, mint mindig. Mondanám, hogy a háttérben Oláh Kálmán jól dübörögte végig a koncertet, ám játékával aztán végképp nem került háttérbe, produkciója annyira a zene erős alapja a basszus-összejátékkal. A koncert közepén, egy erős üzenetű dalban a színpadra szólították Farkas “Zotya” Zoltánt is, aki lelkesen hörögte a refrént arról, hogy feladni sosem tudja. Az idő rövidsége miatt szűkre szabott felkonf hitelesen vezette fel a szereplését a dalban – elég, ha csak az Ektomorf által elért nemzetközi pozícióra gondolunk. A közönség üdvrivalgással fogadta. Meglehet, hogy Rom Gábriel énekhangja nem jött át a hátrébb állók számára (fontos a visszajelzés, hisz további 3-4 fellépésre készülnek még augusztusban!); ezt elhiszem a már említett Andrásnak… és őszintén sajnálom. Hogy a Remorse, mint egység, hiteles és őszinte, társadalom-érzékeny, mára igencsak kifinomult thrash zenéje viszont sokaknak tetszett a megtelt Csarnokban, arról viszont nincs kétségem. A harminc percbe zsúfolt Zúzzad, Hazudnak, Harc, a kiváló klipes Jelbeszéd, Soha nem adom fel, a Győzni fogsz, (a Várom az esőt ezúttal kimaradt), Mindent, vagy semmit még jó ideig a fülemben zúgott, így szívesen időztem a leszerelés alatt a lassan kiürülő teremben. Alighanem a csapat is a Kreator-színpadhoz, vagy a backstage-be igyekezett, én a show elejéről a látványban így lemaradtam, de a hangok sokat elárultak a fogadtatásról.

Míg átballagtam a szabadtérre, arra a régi, gonosz kopasz koponyás, majd a rózsaszín-véres rémeket öldöklő rettenetes barbárra, az egész farmermellény hátát betöltő, ocsmány-gyönyörű, egykor nagyon népszerű felvarratósra gondoltam, és a megdörrenő zene visszarántott a valóságba. A teuton thrash (egyik) Megteremtője nagyon eleven koncertet adott. Szigorú megjelenésük, a telt hangzás, a kivetítőn mutatott emlékezetes lemezborítók/grafikák jól végig kísérték a csapat ~negyven (!) évét. A Kreator életművének jelentős részét szép kivitelezésű, könyvszerű kiadványban tároljuk a CD-ink között. Aligha tudnék róluk (akárcsak a Remosre-ról) elfogultság nélkül nyilatkozni. Írom ezt úgy, hogy egyébként több zenekar CD-je gyakoribb visszatérő vendég a lejátszónkban, mint a zárótételként eljátszott, elementáris erejű Pleausre to Kill kitalálója/előadója.

A dalok sora azonban jól mutatta a zenei ívet is, amit ez a csapat bejárt az évtizedek alatt. Nem osztom azt a véleményt, hogy a Kreator ma egy a tucatból, és száraz zenéje háttérzene. Mert bár a hátul állók között ezt is hallottam, ha objektíven is igyekszem értékelni munkásságukat nem hagyhatom figyelmen kívül, hogy itt vannak, jelen vannak. A Sodom legutóbbi lemeze is kiváló példa arra, ahogy megújul a valamikor kitalált, kőbe vésettnek gondolt (nyugat-)német thrash metal. Hogy ezt nem akkora kanyarokkal teszik, mint az amerikai társaik, szerintem semmit sem von le az érdemeikből. Igaz ugyan, hogy nem tudjuk ki építette az első egekbe törő katedrálist (lehet, hogy ez épp eretnek hasonlat a stílust tekintve), és gyakran az újabb ékes ablakú építményeket csodáljuk, mégis sokan zarándokolnak a régebbi épületekhez is. Vannak, akik csak a követőket ismerik, de nem vetek rájuk követ, ha nem kíváncsiak az elődökre: annak idején a Saturday Night…-ot is a Flotsam & Jetsam-től kedveltem meg, nem Elton Johntól (mondjuk, azért tudtam, ki/mi az eredeti). Lehet, hogy vannak invenciózusabb gitárosokkal felálló technikás thrash bandák (ámbár az utóbbi Kreator-felállásokra már ez is vitatható: Miland “Mille” Petrozza – ének-ritmusgitár, Jürgen “Ventor” Reil – dobok, Sami Yli-Sirniö – gitár és ének, Frédéric Leclercq – basszus). S miért ne lenne joga minden újabb generációnak feltalálni a maga új zenéjét új bandákkal. Legyen meg hát az érdeklődés irántuk is, és amint az látható, megvolt a Kreator iránt is – végülis az számít, milyen nagyszerű lehetett/volt mind a banda, mind a közönség számára a Barba Negra-tér kicsit több, mint felét-kétharmadát betöltő üvöltő-éljenző zaj. Nos, nekem ilyen volt a Kreator-előadása, a teljes színpadképpel és fényjátékkal, füsttel-köddel-tűzoszloppal és konfetti esővel. Amikor a csengő fülem engedi, újrahallgatom néhány korongjukat.

Ian Paice
december 12.
Desszert Záróbál
december 17.
ExtremeNoiseFest 2021
december 18.