Tengerszem
Képzelgések

(Edge Records • 2020)
oldboy
2020. szeptember 23.
1
Pontszám
9

Mindenkinek vannak furcsaságai. Az én egyik kattanásom az, hogy bár alapvetően rock/metal zenéket hallgatok, az X-Faktort a kezdetek óta követem. Ezért számomra nem volt ismeretlen Danics Dóra neve. Aki nemrég az egykori Gyöngyvér zenekar gitárosával, Mazán Attilával vágott bele egy projektbe. A formáció Tengerszem néven fut, Képzelgések című bemutatkozó nagylemezük pedig az e havi Hammerworld CD-mellékleteként látott napvilágot. Dóri ugye a tehetségkutató műsor negyedik évadát megnyerte és én nem lepődöm meg azon, hogy valaki (jelen esetben Attila) úgy gondolta, hogy Dóri érces, rekedtes, dögös hangját érdemes lenne jófajta rock/metal zenei alappal párosítani. De hogy ez a fúzió ilyen jól fog sikerülni, magam sem gondoltam volna! Az van ugyanis, hogy a Tengerszem debüt albuma egy 11 dalos slágerparádé! A zenét Attila szerezte, a szövegeket közösen jegyzik Dórival. És mind a muzsikára, mind a dalszövegekre elmondható, hogy igényesek. Persze akadtak közreműködő zenészek, de lényegét tekintve a Tengerszem Dóri és Attila „szerelemgyereke”.

A Hírnök című nótával indul ez a bő 41 perces korong, melyben Kovi (gondolom nem a felnőttfilmes rendező-producer guru…) beatboxol egy csöppet. Viszont az is gyorsan kiderül, hogy Dóriék elég fémesre vették a figurát. Nyilván nem extrém metalos keménységű a zene, hanem a jobb híján modern metalnak nevezett stílus és azok halmazai játsszák a főszerepet. És Dóri fantasztikus hangja, fogós dallamai. Itt kérem szépen minden egyes verze és refrén ül! A tagadhatatlanul Rammstein-es témákkal operáló A Nyughatatlan minden szempontból kiváló! Változatos ének, hatalmas, azonnal rögzülő refrén, menetelős tempó. Úgy zsír, ahogy van! A leállós, popba hajló rész sem giccses szerencsére. A következő sláger a kimértebb tempójú címadó tétel, egy újabb kitörölhetetlen, nagyívű refrénnel. A zongora föl-fölbukkanó hangjai miatt egy kis HIM-es hangulat is hatalmába keríti az embert, de szerintem nincs ezzel semmi gond! A negyedikként felcsendülő Hetedik (he-he!) is egy remek darab, az előző szerzeményekhez hasonló szellemben fogant, tehát ez is ugyanúgy magában hordozza a sláger potenciált, mint az eddigi és az ezt követő nóták. Dóri rekedtes, erőteljes, kissé hisztérikus éneke a refrénben roppant meggyőző. Sturmann Paul gitárszólója szintúgy patent! A Sinha Róbert akusztikus gitáros intrójával nyitó Gaia talán a lemez leglíraibb dala. Van egy erősen folkos irányultsága, a dalszöveg ritmizálása is ráerősít erre. Hol a Nox-ot, hol pedig Kátai Tamás dolgait idézi meg a Tengerszem ezzel a számmal. A gitárszóló pedig rendesen Mike Oldfield-es! Na, ezt a dalt simán játszhatná bármelyik hazai kereskedelmi rádió! A Szíven szúrt a Karma visszatér a sodró, modern metalos vizekre, bár a rövid nyugis rész ebben is kifejezetten popos. Orbitális, a KoRn Untouchables lemezét idéző groove-val indít a Van-e még?. Ahogy azt a sort énekli Dóri, hogy „ajkam egy zöldalmába harap, édeskés íz a számban” az nagyon szexi! 🙂

A formáció nevét magán viselő Tengerszem egy drámai szerzemény. Annyira intim hangvételűek a verzék, a refrén pedig annyira felemelő! És nem csak azért, mert az angyalok is meg vannak említve benne. A fütyülhető, klasszikus rock/metal dallamokkal felvértezett rövid gitárszóló is aranyat ér. A Viharban táncolni elején olyan gitártémákat tol Attila, amik csak annak nem juttatják eszébe a Paradise Lost első aranykorszakát (Icon, Draconian Times), akik még sosem hallották a brit gótikus metal mestereket. A néha be-bekúszó szinti viszont Nevergreen-es. Az Ima kicsit újra folkos beütésű, vagyis inkább konkrétan az István a király rockoperát juttatja eszembe. Persze lehet, hogy csak a szóhasználat miatt. Vagy egész pontosan a „gyarlóság” szó miatt… „gyarló az ember”, ugyebár. Nyitrai Péter a lemez legtekerősebb gitárszólóját rittyenti amúgy a dalba! A záró A tragédia színháza újfent Sinha Róbert akusztikus gitárjátékával indít. Aztán gyorsan egy tempós modern metal nóta kerekedik belőle. Kifejezetten tetszik, hogy Dóri itt többször is úgy alkalmazza a vibrato technikát, hogy már inkább a Layne Staley-féle „mekegős” éneklést prezentálja. Női énekestől nem igazán hallottam még ezt így, ebben a formában! Aztán ahogy a végén már csak az ő hangját hallani úgy, mintha egy gramofonból szólna és olyan Edith Piaf-osan, vagy épp Karády-san fejezi be a „műsort”, az egyszerűen megható!

Csak remélni tudom, hogy Dóri és Attila kollaborációja nem csak egyszeri csoda volt és a Tengerszem (akár rendes, stabil felállású zenekarként!) fog még hallatni magáról a későbbiekben is. De ha mégsem így lenne, a Képzelgéseket már akkor sem veheti el tőlünk senki!

Depeche Mode Depeche Mode
március 25.