Kíváncsi lennék, hogy a The Hellfreaks név hány olvasónknak cseng ismerősen, illetve mond egyáltalán valamit… Néhány héttel ezelőttig magam sem tudtam, hogy milyen zenekart takar a fenti elnevezés. Amikor viszont véletlenül egy zenekari fotó került elém, azon ismerős arcokat véltem felfedezni. Takács “Jozzy” József gitáros a bő egy évtizede két lemezt megélt prog-metalos Wendigo soraiból volt ismerős, illetve a ’90-es évek második felében tagja volt a szintén progresszív vonalon mozgolódó, de csak szűkebb körben ismert Behinia zenekarnak is. A dobos Budai Béla pedig rövid ideig kisegített a Moby Dick-ben (pl. az ő játéka hallható a tavalyi Terápia lemezen), illetve megfordult Smici oldalán a szintén thrash metalos Bloody Roots formációban is.
Szóval a két zenész kvalitásait metalos körökben nem hiszem, hogy méltatnom kellene. Ennyi elég is volt ahhoz, hogy utánanézek, Béla és Jozzy két -előttem ismeretlen- társukkal mit hoztak össze The Hellfreaks név alatt. Nos, a stílusnak semmi köze a fentebb említett csapatokhoz. Ez a zene ugyanis dallamos, punkos beütésű pörgős rock muzsika, bő félórában, kiváló hangzással, női énekkel elővezetve. Az énekhangnál álljunk is meg néhány gondolat erejéig; Radnóti Zsuzsa (Shakey Sue) ugyanis nem finomkodik, őserővel a hangjában rekeszti végig a lemezt, mely egyébként már a negyedik albumuk. A tempós dalok nem is igazán engednek teret a lágyabb énekdallamoknak, csak a CD végén kapunk egy kis pihenőt a záró Tabby képében.
Az előzmények ismerete nélkül, Zsuzsa kiejtése alapján meg nem mondtam volna, hogy magyar zenekarral állunk szemben, az énekben ugyanis nyoma sincs a jobb szó hiányában hunglish-ként emlegetett akcentusnak. Meg kell említenem még a basszusgitáros Domján Gabi nevét is, akinek hangszere végig jól hallható, biztos alapokat hoz a pörgős tempókhoz. A dalszövegek nem pársoros kirohanások, hanem rendesen megfogalmazott és felépített gondolatsorok. Arról nincs információm, hogy a felvétel hol készült, a booklet adatai szerint viszont nemzetközi együttműködés eredménye volt a God on the Run formába öntése. A keverőpult mögött ülő Evan Rodaniche képben volt abban a tekintetben, hogy miként kell megszólalnia a dallamcentrikus punkos rockzenének.
A borító és a booklet a többek között a The Idoru és a This Calling énekeseként ismert Bödecs András munkája, aki grafikusként is megállja a helyét. Mi sem bizonyítja jobban a nemzetközi színvonalú előadást, minthogy a csapatot a legnagyobb közösségi oldalon közel harmincezren kedvelik, illetve az ottani kommentek között nagyítóval kell keresni a magyar nyelvű hozzászólásokat. Örülök, hogy belefutottam a csapatba, a következő lemezüket már idézőjeles rajongóként fogom várni, mivel addig még fel kell vennem a fonalat az első három albummal. Aki kedveli a dallamos punk rockot, és nem riad vissza egy kis HC beütéstől sem, magának tesz szívességet, ha meghallgatja a God on the Runt! Ja, finom árnyalatokban azért metal is előfordul a nótákban…
Az ajánlót írta: Andris
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
