Az Adrenaline Mob említésekor ugyan valószínűleg majdnem mindenki az ex-Dream Theater dobos Mike Portnoy nevével jönne, netán Russel Allen-t nevezné meg. Holott a banda zenei atyja a gitáros Mike Orlando (Sonic Stomp), s Portnoy már csak később került képbe. De azt hiszem ez kevésbé lényeges információ, mert mit sem érne, ha a zene nem lenne jó. De az, még mennyire!

A márciusban megjelent Omertá album is a koncertlátogatás felé billentette a mérleg nyelvét. Előzetesen annyit biztosra vettem, hogy Portnoy a középpontban lesz. Legalábbis a DT koncertek alapján szerintem nincs olyan rajongó, aki ne erre számított volna.De erről később.
A PeCsa tulajdonosváltása óta először voltam ott. Mivel a koncertet a PeCsa Music Clubba szervezték, odaúton próbáltuk kitalálni melyik része lehet ez. Nos, az én tippem nyert, azaz a terem (Music Hall) lefüggönyzésével alakították ki. Kb. a terem egyharmada volt tehát a „tánctér”. Elsőre keveselltem a teret, de utólag azt kell mondjam, pont méret volt.

Úgy tűnik a Dreyelands a Fates Warning buli után újabb szereplési lehetőséget kapott. Nem éreztem teljesen odaillőnek őket, de a nagyjából félórás programjuk szórakoztatónak ígérkezett, főként azért, mert a koncert napján derült ki (számomra legalábbis), hogy a frontember Nikola lemondani kényszerült a fellépést, s BZ-t (ex-Stonehenge, Wendigo, After Crying) állították csatasorba. S meglepetés, de nekem legalábbis úgy tűnt, hogy helyére kerültek a dolgok. Nem mintha bármi baj lenne a szerb sráccal, de Bátky Zolival valahogy erőteljesebbnek, gördülékenyebbnek éreztem az előadást. A mozgás terén legalábbis biztosan, mert ugyan a szöveghez segítség kellett, ennek ellenére BZ mozgott a többiek helyett is. A nagyjából fél órás műsorba nagy megfejtéseket nem kellett várni, bár amennyi időt „átszerelésre”, majd várakozásra fordítottunk, belefért volna még egy előzenekar is.

Na mindegy, amikor a Russel Allen-Mike Orlando-Mike Portnoy-John Moyer négyes a színpadra sétált és elkezdték a Psychosane-t lehetett érezni, hogy itt nagy gond nem lesz. Viszont azt azért nem gondoltam volna, hogy ekkora buli kerekedik. Nem hiszem, hogy egyedül lennék azzal a véleménnyel, hogy ez a négy figura, akiket előzőleg sem a helyeztem a nyeretlen kétéves kategóriába nagyot alakított ezen az estén.
A banda a rendes programban elnyomta a teljes lemezt, igaz nem az albummal megegyező sorrendben, de ezzel talán jót is tettek a hangulatnak.
Az az igazság, hogy nem is nagyon tudnék kiemelni dalokat, mert ezt érzem a lemeze hallgatásakor is, hogy ez egy egységes anyag, ami ráadásul mintha direkt nekem, az én szám íze szerint íródott volna. Azaz dallamos, megjegyezhető, fülbemászó refrénekkel, témákkal. Nem alárendelve a technikának a dalokat, hanem épp fordítva. A koncert előtt még latolgattuk is, hogy mennyi lesz a műsoridő, s akkor felötlött bennem, hogy talán kapunk dalokat a tagok eredeti csapataitól vagy lesz egy dobszóló is. No, mindkettőben tévedtem.

A rendes programban is csak az albumon is szereplő Duran Duran nóta (Come Undone) szólalt meg, aminél ugyan kicsit hiányzott a megszokott női ének, de egye kutya, így is rendben volt.
Mindenesetre az este a kölcsönhatásról szólt. Az számomra némileg fura, hogy milyen alázattal, ugyanakkor szívvel-lélekkel teli előadást láttunk, mert őszintén szólva a zenekart projektként tartottam számon, a turnénak meg előzetesen hakniszagát „éreztem”. Előítélet, tudom! Ezúton elnézést is kérek a csapattól. Mert amit és ahogy ezen az estén a színpadon műveltek az tanítani való.

Igazából Portnoy-t éreztem ebből a szempontból kényes pontnak, hisz nem egy, nem két DT koncerten voltam szemtanúja a szereplési vágyának. Persze itt is kivette a részét a mókából, de alapvetően visszafogott volt, magához mérten meg pláne.

Portnoy-t leszámítva – bár ő sem ült egy helyben azért – végig mozgásban volt a csapat, sokan példát vehetnének róluk. John Moyer a Disturbed-ből importált basszer is hol itt, hol ott tűnt fel. Az ötletgazda Orlando-nak pedig úgy sikerült megtalálnia az arany középutat a szólózást tekintve, hogy mindenki elégedett lehetett. Nem vagyok a felesleges virgázás híve, de szerencsére dalokban található, némileg megvariált, itt-ott hosszabbra nyújtott szólókon kívül nem esett abba a hibába, hogy azzal esetleg leültesse a bulit.

A koncertnek a fentiek fényében hamar vége lett. A kb. egy óra elteltével levonultak, de nm sok biztatás kellett, hogy visszajöjjenek. A ráadást a „mindenható” Black Sabbath-nak szentelték. A Mob Rules (nomen est omen) és zárásként a War Pigs hangzott el.

Azt hiszem, nem lesz kétségük a folytatást illetően, s ha legközelebb jönnek, ott a helyem, s ajánlom másnak is. Szerintem akkor egy nagyobb befogadóképességű helyet is meg fognak tudni tölteni.
A LiveSound-ot pedig köszönet illeti!