Megérkezett végre a fővárosi rhythm ‘n’ grunge csapat lemeze! Hogy is mondjam, hogy ne tűnjön túlzásnak? Á, gondoljatok, amit akartok! Ez a majd’ háromnegyed órás anyag zseniális és olyan érzés számomra, ami felér egy olyan ajándékkal, amire réges rég vár az ember.
Nem véletlenül érdemelték ki 2019-ben az “Év reménysége” címet nálam az akkor kiadott Take Wing c. EP-jükkel, az ott hallottakat meg tudták fejelni, simán átugrották a maguk állította lécet. Volt szerencsém egy-két dalt hallani még demós állapotban és azok alapján nem volt bennem kétely, hogy szeretni fogom a kész albumot. Aztán persze kellett néhány hallgatás, hogy annyira megismerkedjek a dalokkal, hogy meg is tudjam fogalmazni, miért tartom remek és kerek anyagnak ezt a tíz dalt.
Amit az EP kapcsán már leírtam, nem ismételném. Ami biztos, hogy az ott lefektetett alapokat megtartva egy szélesebb spektrumú anyag született, amire megérte várni. Igazi rhythm ‘n’ grunge anyag, talán kicsit több a “rhythm”, de ez is csak a hasznára vált. Nekem legalábbis az az érzésem, hogy amíg az EP borongósabb volt, itt kevésbé befelé fordultak a dalírás közben.
A lemezt – kvázi introként is felfoghatóan – az IO vezeti fel. Ez egy rövidebb instrumentális tétel, ami szerintem tökéletes lehet a koncertek elejére is. Aztán elkezdődik a “műsor” és ugyan nagy csúcspontokat nem tudok kiemelni (egy-két kiemelkedő azért akad), de ennek oka az egységesen magas színvonal. A másodikként érkező Molobo-t szaggatott riffelése és emlékezetes refrénje miatt tudom élvezettel hallgatni, ebben azért érzek némi borongós hangulatot, ami a Washington államból indult stílusra utal. Talán némi Soundgarden hangulat érezhető benne.
Az ezt követő Butterfly azonban már egy más kategória, ez a punkos lendülete miatt tetszik igazán. Jó kis garázsrock, amibe egy olyan retro hard rock szólót pakoltak, ami meg is koronázza azt. A dal kicsit nekem a Slowmesh által képviselt stílust is megidézi (nagy királyság lenne egy közös buli!). Ezután inkább ez a hard rockos/garázsos megközelítés kerül fókuszba. A kicsit Pearl Jam-esen induló Gemini például a RHCP mellett – köszönhető Ronny hangsúlyos bőgőjátékának – nekem a sajószentpéteri Screen lemezét (Begin the Season!) is eszembe juttatta.
A lemezre újravették az EP talán leghangulatosabb dalát, a Mother-t érdemes is volt, ráadásul klip is készült hozzá már. Erről továbbra is tartom, amit az EP-nél írtam: “Tipikusan az a dal, amit szerintem a ‘90-es évek elejének grunge őrületében az USA-ban egy erős kiadói háttérrel és már egy közepes klippel is szarrá játszottak volna.”
A hátralévő három dal már a Mother-rel megkezdett Seattle-i hangulatot hozza. A The Worm Inside (amit először mutattak meg egy szöveges video keretében) egyike a kiugróbb tételeknek (de lehet, hogy ebben az is benne van, hogy a srácok ezt mutatták meg demós verzióban, így ezt már jobban ismerem…). De komolyabban azt kell mondanom, hogy ez egy befelé fordulóbb tétel (naná, mi más lenne ilyen címmel?) és olyan szinten találták el a gitártémák és az ének, meg a ritmusszekció egységét, hogy minden alkalommal ámulok.
A lemezt záró Sleepy pedig az elődzenekar (Amáliák) egyetlen EP-jéről ismerős. Egy igazán beborult nóta, ami le is tud húzni, ha olyan hangulatban kap el. Szóval óvatosan!
Erőssége a lassan húzó alapra érkező önmagába tekergő kígyóként érkező gitártéma, amire Iván éneke még rá is erősít és a szóló viszi be a kegyelemdöfést. És ez még nem minden a dal utolsó harmada, de még inkább az utolsó perc azzal a lassú, hosszan kitartott riffel és a szavalós résszel széjjeltép.
És mégis ott a vágy, hogy az elejéről lepörgessem.
A lemez minden stream oldalon elérhető: https://songwhip.com/eilema/attracted-to-light, de a Record Store Day alkalmából kazettán is kijött és természetesen a CD változatért is zargathatjátok a zenekart. Ha szereted a grunge-ot, akkor mindenképp hallgasd meg az Attracted to Light-ot, de akkor is melegen ajánlom, ha simán csak bírod az ízes szólókkal telerakott, magával ragadó és változatos (hard) rock dalokat.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
