Az interjú érdekessége, hogy a híres norvég zenekarnak a kérdéseket a RoadRunner Records közvetítésével maguk a rajongók tették fel… Az eredeti verziót megtaláljátok a kapcsolódó anyagok között.

Jenny Sanchez, California USA: Nagyon tetszik a Roadkill Extravaganza – fogtok kiadni másik DVD-t?

Frost: Valószínű, ha kiadunk egy másik DVD-t, akkor az nagyban különbözni fog a Roadkill Extravaganza-tól – nem a folytatása lesz. Gondolkoztunk már egy koncert DVD-n. Elképzelhető, hogy egyszer lesz ilyen és egy bizonyos ponton valószínűleg meg is valósul. Nem igazán tudom megmondani a mikort, de az biztos, hogy más milyen lesz.

Kris Keen: Tíz éve jelent meg a Rebel Extravaganza, ami összehasonlítva az új anyagotokkal, különbözik hangzásban és stílusban is. Szerintetek milyen lesz a Satyricon hangzásvilága 10 év múlva?

Frost: Az a jó ebben, hogy nem igazán tudom! Úgy vélem, a Satyricon egyik legnagyobb erénye, hogy kiszámíthatatlan. Amikor nekiállunk dolgozni egy albumon, nem látjuk, hogy hová fogunk kilyukadni. Általában vannak céljaink, amiket el akarunk érni, így lehetnek restrikcióink is, de alapvetőleg nem tudjuk, hogy mi lesz, amíg nem vagyunk mélyen benne a dalszerzésben. Aztán kezd alakot ölteni és innentől már a zene épp annyira vezet minket, mint mi a zenét. Egy bizonyos ponton ráébredünk, mi is lesz ebből és megpróbáljuk kihozni belőle a legjobbat az adott körülmények között. Különösen akkor, amikor érezzük, hogy elhagyjuk azt a területet, amiben mozogtunk egy évtizeden keresztül és egy  új, sötét kihívás vár ránk, amiből bárhová eljuthatunk. Egyszerűen érezzük, hogy a saját hangszerünkkel tudjuk magunkat kifejezni legjobban zeneileg. Az, hogy hova jutunk, legalább olyan izgalmas számunkra, mint a rajongóinknak.

CJ, New Hampshire USA: Van olyan egykori vagy jelenlegi dobos, akire hatásként tekintesz?

Frost: Őőő, nem, nem mondhatnám. Amikor nekiálltam dobolni, egyáltalán nem volt dobos példaképem. Sokkal több figyelmet szenteltem a gitároknak, amikor az elején zenét hallgattam, szóval fura, hogy miért dobolni kezdtem el. Időközben nagy tisztelet alakult ki a hangszerem és a hivatásom iránt. Sokkal figyelmesebben kezdtem el hallgatni, hogyan játszik a többi dobos más zenei stílusokban. Figyelem, hogy van-e olyan amit tanulhatok vagy átvehetek, amit behozhatok a saját munkámba és építhetek rá. Mostanában sok az olyan dobos, akit nagyon tisztelek, elismerek és egy bizonyos módon csodálok is az egyedi játéka, stílusa vagy készsége miatt. Újabban nagyon tetszik Buddy Rich, szerintem sok a legendás hard rock dobos a 60-as évek végéről és a 70-es évekből. Mitch Mitchell dobos Jimi Hendrix-szel nagyon nagy volt, irtózatosan extrém stílusa van, csakúgy mint John Bonham-nak. A Deep Purple-ös Ian Paice is legendás a stílusáról, nagyon különböző Bonham-től, de ugyanannyira inspiráló.

Diana Chavdarova, Bulgária: A szenvedélyt nevezted meg az életedet irányító erőként. Ezt a szenvedélyt a zene idézi meg elsősorban vagy ennél tágabb életérzésekre kell gondolnunk?

Frost: Lehetetlen, hogy mást mondjak, mint hogy ez a zene iránti szenvedély, ami elragadott engem és minket, hogy a Satyricon-nak szenteljük az életünket. Persze, tovább lehet boncolgatni ezt a témát és mondhatjuk úgy is, hogy a zene megkötötte az életünket és az erőinket de nem szoktam és nem akarok ennyire belemászni. Az biztos, hogy érzem a zene iránti szenvedélyt és azt, hogy nagyon erős dolgokat és érzéseket kelt bennem. Befolyásol és nem is tudnám magam elképzelni, hogy ne zenéljek. Most már elképzelni sem tudom az életemet zene nélkül.  Tíz évvel korábban talán, de már nem, a zene iránti szenvedély megteszi, amit tennie kell. Erre gondolni sem tudok másképp.

Mark Hall, Virginia, USA: Ki az a művész a gyerekkorodból, aki közvetlen hatással volt a zenei stílusotokra és arra, ahogyan tekintetek a zenére?

Frost: Azt hiszem, nem volt dobos példaképem gyerekként. Voltak ideáljaim fiatalként persze, zenei példaképeim. Nagy élmény volt az első találkozás a Motörhead-del, majd az Iron Maiden-nel, Kiss-szel, stb. Bizonyos értelemben példaképeim voltak, hiszen mindig kisistenként tekintettem ezekre az emberekre, egy olyan világból jöttek ők, ami nagyobb, izgalmasabb és erőteljesebb volt, mint az enyém, és egy fajta módon azt hiszem, imádtam is ezt.
Amikor felfedeztem az extrémebb zenét, 14 vagy 15 éves lehettem, jobban megértettem a dolgokat és hangszert ragadtam, hogy közelebb kerüljek ehhez a világhoz, így mondhatjuk demisztifikálódott és a bálvány-aspektus lassan eltűnt.

Andre Anda, Norvégia: Dolgoztatok együtt a Thorns-os Snorre Ruch-kal, van arra esély, hogy fellépjetek együtt, valahogy úgy, ahogy Nocturno Culto-val tettétek a Wacken-en?

Frost: Soha ne mond, hogy soha, de azért kétlem. Nem bírom elképzelni magam egy színpadon Snorre-ral. Annyi éven keresztül beszélt arról, hogy milyen lesz a Thorns anyagokat koncerten előadni és mára bár van zenekara, a többiből még mindig nem történt semmi. Elég jól ismerem a srácot és nem igazán szeret előadni és hosszabb ideig játszani ugyanazokat a dalokat. Szereti a saját részeit és szeret új dolgokat létrehozni és alkalomadtán dallá gyúrni ezeket a zsarnoki témákat. Nem hiszem, hogy tetszene neki a színpadi szereplés és tényleg elképzelni sem tudom koncertezni, de ha úgy is alakulna, akkor is inkább a saját bandájával lépne fel, mint velünk. Megvannak a saját zenésztársai, akik gyakorlatilag csak a Thorns-ban zenélnek és semmi másban.

Yesenia Sanchez, Kalifornia, USA: Mit tartogat a jövő a Satyricon számára?

Frost: Wow! Ezt nevezem! Fejemben látám az óriás földeket megnyílni. Valami hatalmas és erővel teli lakozik benne.
Személyesen azt érzem a Satyricon jövőjével kapcsolatban, hogy valami grandiózus dolog van kibontakozóban és ez bármi lehet. Grandiózus lehet művészi szinten, lehet mi érezzük és lehet magával vonja azt is, hogy a zenekar sokra viszi. Amit biztosan tudok, hogy a jövő sok munkát tartogat, sok változást és azt, hogy sokat fogunk invesztálni a következő lemezbe. A jövőt tekintve ilyen messzire tudok csak gondolni. Minden lemeznél megpróbáljuk a legtöbbet kihozni magunkból. Tartjuk magunkat ehhez. A jövő remek dolgokat tartogat, remek zenét, fejlődést és változásokat és sok tanulást. És vért, verítéket és könnyeket persze!

Andre Anda, Norvégia: Olvastam egy interjúban, hogy a következő anyag radikálisan különbözni fog a legutóbbitól és lesz változás is a Satyricon táborában. Mik az ötleteitek és mi fog változni a zenekarban?

Satyr: Az az ötlet, hogy szünetet tartunk, hogy zeneileg más dolgokkal és a magánéletünkkel is foglalkozunk, és az is, hogy egyszerűen végre nem csinálunk semmit! A múltban számos dolgot vittem végig. Felvettem egy középkori zenét 95-ben és a Storm albumot is akkortájt és egy kis projektet, aminek Black Diamond Brigade a neve, ezt a Turbo Negro gitárosával és a Faith No More basszerosával. Ezután az Eibon-on dolgoztam Phil Anselmo-val. Amikor végzek ezekkel a dolgokkal és visszatérek a Satyricon-hoz, mindig sokkal több bennem az inspiráció és motivál az a tény is, hogy eddig távol voltam és mással foglalkoztam. Nem arról van szó, hogy zöldebb a fű a túloldalon, de néha jó dolog kilépni a kis buborékodból és megtapasztalni más dolgokat. Sokkal jobban fogod értékelni utána a saját kis buborékodat. Ha néha találsz ki dolgokat, legyen az egyszerű mindennapos téma vagy valami komolyabb művészi alkotás, utána jól esik a béke és a csend, van idő gondolkodni és pihizni kicsit.

Egy perc szünetünk nem volt a Now, Diabolical óta, az elmúlt 18 hónapban a The Age of Nero óta meg aztán pláne annyit dolgoztunk, hogy az nevetséges. Szerintem a legtöbb ember fel sem fogja, mennyit turnéztunk. Több, mint 170 koncertünk volt 365 nap alatt. Nem egyszerűen sokat turnéztunk, annyit turnéztunk, mint a rohadás! Azt hiszem, a csapat irányításának egy részét képezi, hogy olyan döntéseket hozzak meg, mint ez, hogy ne forduljanak rosszra a dolgok. Mielőtt elvesztjük a motivációt vagy az inspirációt, mielőtt egymás torkának ugrunk. Ki kell mondanod, hogy megállj. Ha tovább folytatjuk ezt, azzal a határokat feszegetnénk, szóval jobb itt megállni, mielőtt oda jutunk, ahova nem kéne.
A Satyricon zeneileg két fejezetre tagolható, a 90-es évek az első három albummal és aztán jön a Rebel Extravaganza, mely az átmenetet szimbolizálja. Utána jött 2000-től jött a Volcano, a Now, Diabolical és a The Age of Nero – ez utóbbi az évtizedes munkánk konklúziója. Nem lennék boldog, ha ez így folytatódna. Kell, hogy találjak valami újat és izgalmasat. Nem félek ettől, inkább izgatott vagyok. Olyan ez, mint a különség aközött, hogy lesz egy vadi új kocsid, de pont olyan, mint az előző, meg aközött, hogy lesz egy vadi új kocsid, de azt se tudod még, hogy milyen márkájú, csak azt, hogy remek lesz. Ez nagyon izgalmas így, mert tudom, hogy megtehetjük ezt és nem félek tőle.
Valószínűleg teszünk majd pár dolgot, amiért megkapjuk a „miért csináljátok ezt? ez nem munka” jellegű kérdéseket, de a kiábrándulás helyett inkább nulláról kezdjük újra a dolgokat. Számos alkalommal tettünk már így korábban, csak kell, hogy legyen hited, hogy a víziód a projektről működni fog. Nem tudom mi lesz, de önmagában az a tény, hogy meghoztuk ezt a döntést, már izgatottá tesz és már ez ötleteket ad, hogy merre menjünk. Sokkal összetettebb módon kezdtem el gondolkodni a dolgokról, valószínű 6-8 hónapon belül nyílok majd meg, amikor minden világossá vált.

Alysa Koepe, Wisconsin, USA: Satyr-hoz van egy kérdésem zene- és egyéb emléktárgy gyűjtéssel kapcsolatban – olvastam interjúkban, hogy elég nagy lemezgyűjteményed van és kíváncsi vagyok, hogy van-e valamilyen értékes vagy ritkaság köztük amire büszke vagy?

Satyr: Megvan a Bathory első lemeze sárga kecskés verzióban (az első nyomásban 1000 bakelit készült, fehér helyett sárga kecskével) – végre valahára sikerült megszerezni! Megvan a Venom Black Metal-ja az eredeti poszterrel. Megvan eredetiben a Black Sabbath Master of Reality-je. A Possessed-től az eredeti Beyond the Gates, bakeliten, ha kihajtod, egy gigantikus fordított kereszt lesz látható meg ilyen nyalánkságok.
Aztán van néhány dolog, amire nem szükségszerűen vagyok büszke, de elég bizarr kiadvány. Ismeritek a Mayhem-es Euronymous tragikus halálának történetét? Volt neki egy kiadója Deathlike Silence néven, amivel a Burzum anyagait adta ki. Az ember, aki a gyilkosságban bűnösnek bizonyult, nem más, mint a Burzum-os fickó, akinek Euronymous kiadta a lemezeit. A halála után a többi csapattag megszabadult azoktól a felvételektől, ami a szülőknek szúrta a szemét. Az egyik vitatott felvétel egy Aske című mini LP volt, ez azt jelenti, hamu. Nézegettem azokat a korongokat, amin gondolkodtam, hogy megvegyem-e és észrevettem, hogy vérfolt van rajta. Megkérdeztem „mi ez?”, mivel egy Burzum felvétel volt, és úgy tűnt, hogy ott volt eredetileg, ahol a gyilkosság történt. Mivel késelés volt, Euronymous vére összefröcsölt néhány bakelitet a folyosón. Úgy vélem ez elég bizarr, az áldozat vére rajta van a gyilkos kiadványán. Nem büszkeség ilyen cuccot birtokolni, de mindenképpen egy bizarr darab. Ritkaság és úgy vélem, ebbe senki nem gondolt bele és számomra ez nem egy olyan dolog, amit meg akarnék hamisítani, de ez most már történelem és van egy ilyen bizarr részletem belőle.
Mindig jó, ha megvan az eredeti, a legelső kiadás vagy egy speciális borítóval vagy ilyesmi. Ha történet is kapcsolódik hozzá, az még jobb. Nem tudom, van-e ennek hagyománya az Államokban, de itt Európában ez szép dolog.
Amúgy, most már bort is gyűjtök!