Mit mond a skinhead disznó: OI OI OI… és tovább röfög, s hogy miért kezdtem ezzel a bevezetőt? Talán mert a The Last Resort 80-82-ig visszanézhető múltja lényegében egyenlő az OI zenével. Nem akarom a dolgot túltárgyalni, mert még véletlenül se szeretnék belemenne egy kritika keretein belül abba, hogy mi a differencia az OI, s skinhead és a bonehead között, ez idehaza éppen úgy összemosódott, mint az indie pop és az emo fogalma. Abba se szeretnék semmilyen nézőpontot vallani, hogy a punk és a kopasz zene között miért van ideológia téren ellentét (bár az A.C.A.B. mindkét halmaz közös kedvence ezernyi feldolgozásban) s miért van az, hogy zeneileg nagyon is egy perifériáról szorultak az antiszocialitás és ideológia hidegháború már-már divatos lényébe, s természetesen arról se, hogy anno a Blood & Honour minek is indult, ma mi illetve ki volt Ian Stuart Donaldson és hogy miért van az hogy mindez a bevándorlók paradicsomában Angliában született – azt azért megjegyzem, hogy aki dolgozott már kinn, vagy csak huzamosabb időt töltött a szigetországban, maga is tapasztalhatta, hogy az angol nyelv milyen szinten elkorcsosult, és mennyire csekély azok száma, akik valóban angolok. Lehet anno a 80-as mozgalom indulásakor előre sejtette mivé lesz az országuk, ám feladatom a zenei kritika, így az ideológiákat meghagynám az öncélú fórumozóknak más weboldalakon. Nos, mink is van kérem szépen? A nagy öregek visszatértek, feldagadt májjal, és üres fogsorral, elhízottan és aszalódottan, elfolyt és megfolyt színes ábrákkal, könnycseppekkel és pókhálókkal, ahogy az idő és cselekedeteink eljátszadoztak velünk, létezés szóval nyomorítva meg az egész értelmet. A fővárosi csapat múltját megint csak kihagynám tessék rákeresni, lehet találni róluk ilyen is-olyan is írásokat és véleményeket, s természetesen rengeteg ellentmondást, ködösítést és paradoxont. Milyen érdekes, hogy egyedül a punk és a skin zenék esetében fordulhat elő az, hogy egy kultikus banda neve bármennyire is fényes, még is homály fedi – talán abból ered ez, hogy a rombolás és építés, lázadás és rendfenntartás görcsös gerince ferdülve is, de a politikai ínjai alapján húzódik-húzódott és még húzódni is fog.
Igazi old school OI zenét kapunk, aminek vonala lényegében kortársának; a Skrewdriver halmazából építkezik, dallamos rock’n’roll zene már-már rockabillys mocorgással és rengeteg punkos defekttel. S bár 2009-et írunk és a korong jól szól, mégis valahogy a hangzás erőteljesen régi időket idéz, amolyan nosztalgia mozgás ez, amiben rengeteg pénz is rejlik, hiszen a 4-Skins mellett a The Last Resort egy magabiztos és fényes név volt, s kissé talán megkopva, de ma is lényegében az. A szövegek tipikusan a régi vonalas pub rock és streetpunk elegye, avagy az OI; boldog élet, sörözés, koncertek, skinhead lányok és nagy és felejthetetlen kefélések, meccsek, szociális kivetettség és természetesen a koszos és mocskos utca. Én egy kicsit meglepődtem, hogy az I Scream records ilyesmiket is piacra dob, de aztán jobban belegondolva, máskor is nyomtak már ki punk dolgokat és igazán régies muzsikákat is, de a The Last Resort múltja kétségtelenül vitatott, ahogy mindig is az lesz a pakisztáni bevándorlók túlzott és foglalt identitászavar is (lásd. a történelmet és pl. a Crucified Nation szövegét). A 14 nóta (nem túl szerencsés dal szám választás – aki érti, az érti, aki meg nem, annak szerintem mindegy, haha) lötyögős zakatolásokkal és riffhegyekkel vonul egyik vidám burokból a másikba, némely szerzemény még ismerős is lehet valahonnan…
A külsőségek tipikusan az angol OI vonal szegmenseit egyesítik Muna művészúrnak köszönhetően, megint csak durván régi sulis ábrázolás. A The Last Resort-ben a legjobb az, hogy nem akarnak már semmit se, csak úgy zenélgetnek és felidézik a régi és háborúval-mocskolódással és elferdítéssel teletűzdelt múltat. Aki vevő a dallamosabb punk OI muzsikára, annak erősen betalálhat, nem kemény, nem lüktet és valahogy még is húz és rendesen van benne erő, avagy „She’s a skinhead girl warrior”, haha!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
