„Amikor kinéztem az űrhajó ablakán a térben lebegő kis bolygónkra, különös érzések fogtak el… Elfogott az az eufórikus érzés, hogy a világmindenség folyamatainak része vagyok. És ugyanakkor a mély kétségbeesés, hogy az emberi nem előbb-utóbb elpusztítja önmagát. Sok ismeretet gyűjtöttünk a világegyetemről, de jóformán semmit sem tudunk arról, hogy hol van benne a helyünk. ”
/Edgar Michell – Apollo-14/
Kétlem, hogy a fővárosi Antares Predator műfaját helyesen meg tudnánk saccolni a borító, logó és úgy egyáltalán a neve alapján is. A jól sikerült digitális meló egy norvég ipari black-thrash hibrid horda debütjét takarja, melynek múltja hosszú bár, de annál csendesebb. A „csapatot” akkor még Trondheimben Warach (Øyvind Westrum-Winther) 1994-ben álmodta meg, ám akkor még Wolf 327 névvel, s persze teljesen egyedül. Amúgy az ő személyéhez kapcsolható a Keep of Kalessin négyhúros posztja 1995-től 2000-ig. 1998-ban volt valami demó, majd valamikor 2006 környékén úgy gondolta, bevesz még pár tagot és új nevet ad a formációnak. Így került az űrnaszád fedélzetére károgás kopoltyús Steffan Schulze (Scariot, Harm), ám előtte kipróbálta Ghâsh-t az ex-Keep of Kalessin frontembert, Thorns-t az extra dobost, aki esélyesen nem tudta sokáig vállalni a projectet, iszonyat mennyiségű formáció miatt. Így jött a képbe Blastphemer, akit ismerhetünk a Absentia Lunae förmedvényből, s Warach áttért közben a hat húrosra és a billentyűk varázsolására, s így ugyaninnen igyekezett a basszus posztot megoldani Sephrenel-lel, de ő is csak vendégzenészként tudott segíteni, így végül egy névtelen fickóval, bizonyos Mikal Svendsen-nel valósította meg régi álmát. Hosszú volt a dolog, sajnálom, de aki kicsit is vágja a skandináv helyzetet, az ebből sok mindent megértett. Ja, s mielőtt még elfelejtem, 2008-ban volt egy kislemezük Banquet of Ashes címmel, melyről több dal is rákerült a Twilight of the Apocalypse kies csillagok fényében sütkérező űrnaszádjának fedélzetére…
A külsőségek, maga a banda neve, (Antares a Tejút egyik csillagja) és úgy egészében a koncepció az Űr, a végtelen kozmosz, a magány és a nem érzékelhető távolságok fókuszában áll. Mint már fentebb említettem, ipari black-thrash hibriddel állunk szemben, melynek témái rengeteg felé ágaznak, kicsit idézi a késői Emperor-t (mondjuk a Prometheus – The Discipline of Fire & Demise halmazt) és a Satyricon – Rebel Extravaganza időszakát, de természetesen tagadhatatlan a késői Troll, Dimmu Borgir és Behemoth. Hangulatában a Samael – Passage időszakát, zenei megoldásokban pedig a korai The Kovenant, Keep of Kalessin, Blacklodge, Susperia, Arcturus, Aborym, Havoc Unit, D0dheimsgard és a Control Human Delete.
Amit kapunk a nagy nevek és hatások mellett, az a hihetetlenül kidolgozott témák, hirtelen váltások, csodálatos kozmikus billentyűk, csépelő sebesség és penge éles riffek, összeomlás és feltörés, építés és rombolás… régen hallottam ennyire jól összerakott és ötletes lemezt, mely nem csak első hallásra ad újat, de későbbiekben is tartogat apró meglepetéseket. A thrash jelzőt csak is azért vettem bele, mert néhol valóban olyan hatást kelt, de lényegében egy nagyon szerteágazó, burjánzó ötlethalmazokkal teli (amennyi értelmes témát ellőnek – abból sok mai banda huzamosabb ideig nagylemezeket dobálna hozzánk évente…) black metal hibrid, melyben erőteljes szegmensei jelennek meg az ipari szekcióknak és sci-fi ambient klasszikus zenei lépegetésekkel. Avagy nagyon színes a paletta, annak ellenére, hogy valójában csak az éteri csillagfény és a végtelen űr sötétje a társunk…
Mit tudnék egy ilyenhez hozzá tenni? Talán, hogy az ausztrál Battlegod Productions nagyon is tudja milyen fába vágja a fejszéjét, ahogy elnézem az istállóik többi versenylovát, nem fognak fázni. Végezetül, pedig ez egy remekmű, s bátran jelentem ki, hogy számomra 2010 eddigi abszolút befutója (bár még messze az évvége…)!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
