Elég nagy meglepetésben részesül, aki pusztán a borító alapján dönt a korong meghallgatása mellett. Hiába látható a frontképen egy műtőköpenyes patológus, amint épp egy holttestet szecskáz a hullaház sejtelmes sötétjében, hiába a tintapaca-szerű logó, nem valami Pathologist-, vagy Haemorrhage-féle darabolós goregrindot rejt ez az ötszámos, magánkiadásban megjelent cd. A 2008-ban alakult arizonai kvintett azt a fajta technikás, gitárfacsarós, virgázós death metalt játssza, amit leginkább az Origin, a Brain Drill, vagy a Beneath The Massacre, az Anomalous és a Slaughterbox nevével lehetne körülírni.
A felsorolt hatások miatt evidensen a technikás, modern death metal, valamint a komplexebb deathcore szerelmesei fognak nagyokat élvezkedni a lemez hallatán. Mindegyik tag elképesztő technikai felkészültségről tesz tanúbizonyságot, Josh Hernandez és Kyle Moeller (utóbbi ismerős lehet a Vehemence soraiból) gitárosok, valamint Scott Plummer basszusgitáros félelmetesen megcsavart, összetett virgázást zúdítanak a hallgatóra, Michael Collins pedig ehhez mérhető dobszőnyeget kanyarít alájuk. Mellettük szinte elhalványul Tony Martinez sablonos hörgés-károgása. Emberünk a mélyebb fekvésben nem rossz, sokszor közelít az orgánuma a BTM-es Elliotéhoz, viszont a magasabb hangú, deathcore-szerű visításai nem hatnak meg. De igazából nem számít, úgyis a zenei rész fogja teljes egészében lekötni a figyelmét annak, aki belehallgat a lemezbe. A Disseminated Intravascular Coagulation a szétfacsart gitárhangok mellett a masszívabb kiállásokról sem feledkezik meg, s amúgy a lemez egészéről elmondható, hogy nem annyira sűrű, mint mondjuk az Origin, legalábbis több helyütt találkozni mázsásabb kiállásokkal, tördelésekkel. Sőt, egyes számokban olyan szintű matekozás megy, amit egy Psyopus-tól várna az ember – ilyen a teljesen agyahagyott Prodromal Phase, például. A csapat egyetlen egyszámos demójáról újra felvett Pit of Pestilence a kezdésében és a rendre visszatérő drabális kiállásokban is erőteljes hasonlóságokat mutat azzal, amit a Beneath the Massacre is csinál. A különbség szinte csak annyi, hogy a Viraemia egy kicsit még csavarosabb arpeggio-kkal rakta tele a dalát.
Tisztában vagyok azzal, hogy sokak szemében pusztán öncélú maszturbálással ér majd fel ez az öt szám, nem is lehet hosszasan boncolgatni a zenei mélységét a dolognak, ám az biztos, hogy ezek a relatíve ismeretlen zenészek félelmetes technikai felkészültségről tesznek tanúbizonyságot, s kisujjukban van eme irányvonal minden csínja-bínja. Akik a bevezetőben említett csapatokat bírják, azonnal ismerkedjenek meg velük.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
