A The Emptiness Within a csapat harmadik nagylemeze, így már rosszindulatból sem nevezhetőek kezdőknek. Maximum útkeresőknek; ugyanis kezdetben inkább a doom lassú lépteivel járták a nehéz fém kárhozatra ítélt erdejét, amit a black metal sötétje trágyázott meg később. Mára mindehhez pár hektárnyi friss telepítésű death, egy írtásnyi progresszív rock, kis zugnyi jazz és egy bodzásnyi heavy metal adódott. Ha meg azt is figyelembe vesszük, hogy megfordultak már 22 országban és nem csak mint turisták, és olyan nevek előtt szerepeltek, mint az Iron Maiden, vagy a Lacuna Coil, akkor már joggal biccenthetünk reményekkel telve az új lemez kapcsán. Persze csak akkor, ha nyitottak vagyunk a black/death gyökerű zenei egyvelegre.
A dalok a zenei összetettség és témák alapos kifejtegetése végett hosszúnak mondhatóak, hiszen az első, kedvcsinálónak szánt ál-instrumentális tételt leszámítva majd’ hét perces átlaggal bírnak. És egy cseppet sem üresek, unalmasak, sablonosak. Sokkal inkább használnám a meglepő, szórakoztató és egyedi jelzőket, ha jellemezni akarnám a hallottakat.
Illik pár szót ejteni egy lemezkritikánál a zenészek teljesítményéről is. Itt könnyű dolgom lesz, hiszen a nagyszerű dalok mellett csupán egy ember miatt szerettem bele ennyire a The Emptiness Within korongba. És meglepő módon nem az Amon Amarth torokzsenire, Johan Heggre emlékeztető vokalista, Craig Land győzött meg, sem pedig a gitárjain oly’ magabiztosan játszó Roman Subbotin és Soikot Sengupta. De még a dobokat kellő fantáziával, gyorsasággal és technikával püfölő Nick Tingle is csak háttérmunkás maradt a hathúros fretlessén pihenő nélkül virgázó Arran McSporran basszerosnál. Ez a fószer eszméletlen. Igaz, keverésnél előre is tolták rendesen. Joggal, mondanom sem kell. A dalok ívét nem egyszer ez a háttérhangszer határozza meg, ami nem megszokott sem a death, sem pedig a black műfajában. Olyan messze elkóricál néha a vezérdallamtól, hogy a hallgatónak olyan érzése támad, hogy felvételkor talán nem is ugyanazt a zenét hallotta a fülén, mint ami alá később felkeverték. Nem ragozom tovább, amúgy is lehet, hogy Baathory kisasszonyon kívül eleve nem is érdekel mást, de megjegyzem, hogy nem véletlenül kellett neki két húrral több a gitárjára.
A szerteágazó behatások miatt nem említenék meg egy együttest sem, mint hasonló zenét játszót, vagy mint inspirálót, de azt gondolom illene megindokolnom, hogy miért nem kaphat nálam tíz pontot a lemez. Először is előfordul, hogy egy-egy dallam túl egyszerű és ehhez képest túlhangsúlyozott. A hangjegyek tengerében való fürdőzésben a másik lábra kötött kő a nem túl tiszta ének és a túlkárogott torokzengés párosa. Én a helyükben egyiket sem erőltetném nagyon. A hörgés viszont, mint már tettem rá félreérthetetlen célzást, nagyon befogadható.
A lemezborító szép, a zenei stílusnak teljesen megfelelő. Csak az a fránya zenekarnév ne lenne ennyire görcsös. Olyan, mint egy részeg medúza, aki nem vette észre, hogy belekeveredett egy műszakban lévő jégtörő radarernyőjébe és ezt azóta már nagyon megbánta. Olyan semmitmondó és annyira nem illik a zenéhez, hogy az egyből grafikusért kiált.
A lemez keverési munkáit egyébként abban a párizsi stúdióban tették (név szerint a Studios Davoutban), amelyet előtte nem kisebb zenekarok használtak már, mint az AC/DC, Ozzy Osbourne és a Rolling Stones. A masterezést Tim Turan végezte, aki dolgozott már az Emperornak és a Motorheadnak is. Kell-e mondanom ezek után, hogy a lemez úgy dörren ahogyan kell, zörren ahol kell és tökéletesen csendül, pendül, zendül, dobban, kattan, zizzen, csörren ott, ahol arra van szükség.
A zenei kutyulmányok iránt fogékonyaknak és a középidős Vintersorg lemezeket (Visions from the Spiral Generator, The Focusing Blur) kedvelő zenebolondoknak, valamint minden újdonságot és inspirációt kereső zenészeknek bátran merem ajánlani, maximum nem értenek majd egyet velem és csak bámulnak írásomra, hogy ezt komolyan gondolta, vagy csak illuminált volt? Én mindenesetre csak gratulálni tudok a srácoknak, szép munka!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
