Érthető, hiszen ha meglessük, hogy kinek az értő keze munkáját dícséri a lemez megszólalása, akkor már nem is csodálkozunk annyira. Ugyanis a felvett sávok összegyúrásánál a főgombcsavargató Piet Sielck volt, az Iron Savior agya, szíve és frontembere. Így már ugye mindenki számára világos, hogy amelyik országban népszerű a veterán német horda, ott bizony van keresnivalója, így érdemes is terjeszteni jelen írás alanyait is. Mert azt még nem is mondtam (habár már erősen sejthetővé vált, mint a szomjúság egy doboz füstölt sprotni elfogyasztása után), hogy a két együttes által megálmodott muzsika bizony mutat némi nemű, körülbelüli becslésem szerint, úgy 87,49%-os átfedést. Noha önmagát a Vorpal Nomad power metal hordának titulálja, az Iron Savior pedig heavy metalnak, a valóság nem ennyire fekete-fehér, mert mindkettő mindkettő. És ezzel el is árultam, hogy miért használtam a fenti mondatomban az örvendetes jelzőt a cd terjesztésére.
Ugyanakkor nem cserélném el egyik meglévő gyári „Vasmegváltó” lemezemet sem a Hyperboreára, hiába szebb a külcsín, a csomagolás. Az ok pedig egyszerű, kétrétegűsége ellenére is. A másodvonalbeliségének egyik oka az, hogy többszöri hallgatás után sem fedeztem fel rajta igazán fogós húzónótát, ami az emberben bármikor felidéződhet és arra késztet, hogy azonnal megkorongoztassam vele a lejátszót. Ugyanakkor ez nem azt jelenti, hogy unalmasak a dalok, mert attól szerencsére messze járnak, csupán nem kiemelkedőek a stíluson belül. A másik oka az adott pontszámnak (pontosabban a levont pontszámnak) az ének egysíkúsága. Mert ugye hiába a szépen szóló filmzenés intró, a fantáziadús, gyors és lüktető gitárszólók, a pontos és kellően felturbózott ritmusszekció és a megfelelően hangsúlyozott csordavokál, ha mindezek mellett az éneket hallva olyan érzése támad a hallgatónak, mintha felvételkor a legkevesebb levegőt önmagából kipréselni képes énekesek versenyének ha nem is a nyertesét, de mindenképpen a döntősét szíjazták volna jó szorosan a mikrofonállványhoz.
Nem szándékozom kedvét szegni Felipe Machado Franco lelkesedésének, sem pedig a csapatnak, de ezt a fajta énekstílust, és a sokhelyütt csak leginkább kiabálásnak nevezhető előadásmódot más stílusokban jobban elfogadhatónak tartom. Ugyanakkor a gitárokból zabolátlanul ömlő dallamfolyamot hallgatva nem tartanám szerencsés lépésnek a thrashbe való átfordulást. Mert bizony még így is szerethető a lemez, a banda. És biztosra veszem, hogy a második még jobb lesz.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
