Lehet a hibákat szeretni?
Filozofikus kérdés, mindenkiből olyan feleletet vált ki, amilyen módon látja az őt körülvevő világot. Ha rutinosan, kígyó módjára kitekereg a válaszadás elől, akkor visszakérdez, hogy az attól függ, mert…, de alapvetően kétféle válasz érkezhet.
Részemről a hiba nem más, mint eltérés a tökéletestől, elhajlás az egyenestől, új szín a festő palettáján, az élet progresszív válasza a sekélyességre, a tanulás evidens eszköze, kapaszkodó a semmibe zuhanáskor; végső soron csupán egy tanulságos eset, nem tragédia.
Miért írom mindezt a Kerion harmadik nagylemezének élménybeszámolójakor? Mert erre inspirál. Többek között. Ugyanis messze nem tökéletes lemezt forgat a finoman csapágyazott lejátszó, de valahogy mégis arra késztet, hogy mélyre hajoljak a hallottak előtt. Igen, bele lehet szeretni. Tehát csak óvatosan a többszöri meghallgatással!
A Nizzában, ’97-ben alakult együttes meglehetősen stabilnak mondható, csupán egyetlen tagcserét könyvelhet el, az is a dobos poszton történt. Az öttagú csapat legfőbb hatása a terjeszkedés ősi módszerét kitűnően elsajátító, osztódással szaporodó Rhapsody, de több és markánsabb az eltérés velük, mint az egyezés. Csupán a miheztartás végett felsorolok még pár bandát, akiknek zenei elemei szintén megtalálhatók a Cloud Ridersen. A honfitárs együttessel kezdem, az általam nagyra tartott francia Auspex-szel, de körbeutalom az egész planétát: Blind Guardian, Nightwish, Angra, Galneryus, Elvenking, Edguy/Avantasia, Running Wild, Diabulus in Musica, Epica, Dragonland, Stratovarius, Sonata Arctica, Krypteria, Therion, és a sort lehetne még folytatni sorokon át.
A horda velejét jelentő, csodás hangú Flora Spinelli alaposan felkavarja a meghatódásra hajlamosakat, különösen a Bounty Hunterben csak egy pillanatig hallható lihegése, amely egyből háttérbe szorítja az addig hallható karcos férfi vokált. És ha már a torokügyi teljesítményt említem, megjegyzem, hogy a valamire való metáloperához tartozó vendégénekesek sem maradnak el: Phil Giordana (Fairyland), Raphael Dantas (Caravellus), Adrien Eyraud (Silent Fall). És ha azt is hozzáteszem, hogy a 40 fős Riminez kórus, valamint hegedűk, fuvolák, furulyák is eredeti formájukban szerepelnek a lemezen, akkor senki sem lepődik meg azon, hogy bizony a Cloud Riders egy fémzenei eszközökkel előadott monumentális kaland, sci-fi koncept album. Az már csak hab a tortán, hogy a külcsínt Gonzalo Ordóñez Arias készítette, aki többek között a World of Warcraft nevével köthető össze.
Flora neve mellé bevésendő az első hiba is, csak hogy kicsit visszautaljak a bevezetőre. Ugyanis szűz füllel hallgatva annyira édesen franciás az angolja, hogy elsőre azt hittem, az anyanyelvén énekel. Másodjára az jutott eszembe, hogy japán bandáról van szó, és csak komoly erőfeszítések árán hallottam ki az angolt az angol-szerűből. Egyik nyelvet sem beszélve ez nem jelent nálam problémát, az ének sok esetben csupán egy markáns humán-membrafon hangszer. Ezúttal több, mint kitűnő érzelemközvetítő eszköz. A Celticia’s Song zongorával és csendes vokállal kísért, majd a dal végén hegedűvel kiegészített Florája például nálam a lemez csúcspontját jelenti. Szinte kézzel fogható a világegyetem minden ártatlan szépsége.
Hallhatunk még – igényesség, koncepció és kronológia nélkül felsorolva – csemballót, kongát, didzseridut, erdei madarak csivitelését, tengerzúgást, narrációt, galoppozást, Jethro Tull lelkületet, kelta és katalán életérzést, filmzenés betéteket, progresszív elemeket, orgonát, magyar mulatós elemeket, űr-prüttyögést, hatalmas szólógitár-futamokat, agresszív éneket és némi kalózkodást is. Olyan színes az egész lemez, mint az fe-recycling alapját jelentő népcsoport furgonjának raktere egy szerencsés lomtalanítási napon. (Csak a zenélésből ma már egyre nehezebben lehet megélni…)
A hangzás tökéletes, erőteljes és tiszta. Mondhatni tökéletesre sminkelt.
Nem államvizsga ez, ahol a szakdolgozat megvédésénél a legfőbb szempont az ügyes szószaporítás. Végezetül csak annyit mondhatok: nem csodálkoznék, ha pár év múlva már önálló koncertkörutakat szervezhetne a ma még szinte ismeretlen csapat magának. Van bennük ráció! Én figyelni fogok rájuk! Tegye ön is!
És a végén a szinte elmaradhatatlan videolink, ahol a lemez második „hibáját” hallhatjuk, nevezetesen, hogy a többször visszatérő bevezető dallam túl Rhapsodys (Dawn of Victory – Lux Triumphans).
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
