Van olyan, amikor a borító csalóka. Így jártam, a brit Akarusa Yami bemutatkozó anyagával, ami a Heavy climb címet kapta. Nos, a frontborítón lévő sziklamászók miatt stoppoltam a lemezt, aztán nem pont azt kaptam, amit vártam.
Valamiért amolyan dallamos, laza, modern cuccot vártam, ami az ilyen gördeszkás, bicajos videók aláfestéséhez szokott társulni. Na, ez nem olyan!
Mondjuk a képet jobban, figyelmesebben megnézve sejthettem volna, hogy itt nem sok vidámság várható, a zuhanó alak miatt, de ha már rátettem a kezem, akkor megpróbálom összegezni a 2010-ben alakult csapat első albumát.
Két EP-t (Ouroboros – 2011 és Trace Element Rebirth – 2013) már jegyez a Tom – ének, TK – gitár, Jake – bőgő, Julia – gitár, Tweak – dob, vokál összeállítású csapat, de most eljött az ideje, hogy előrukkoljanak az első teljes albumnyi dalukkal.
Nos, itt amolyan modern, industrial elemektől és core-ságoktól sem mentes, tört ritmusokat és már-már jazzes finomságokat ugyanúgy a zenéjébe integráló zenekarról beszélünk, akik azért alteres megoldásokat sem vetik meg, de igyekeznek a közérthetőség felé is tenni egy-két lépést. Szóval vannak itt dallamok, sőt a refrénekről sem felejtkeznek meg a nagy zúzások, matekozások mellett.
Persze azért kicsit vegyes az összkép, mint ahogy a lemez néhány hallgatása után sem alakult ki bennem egységes kép. És ez nem vagyok benne, hogy kizárólag a csapaton múlik. Igaz, hogy Tom nyers, már-már károgós – de nem black metalos értelemben! – hangja nem különleges, de nem is talál utat hozzám. Persze van itt dallamos ének is, ami meg a másik irányba billenti a mérleg nyelvét, s gyanítom ezt meg a dobos Tweak-nek köszönhetjük.
Van két instrumentális tétel is, amelyek stratégiailag is jól vannak elhelyezve, mert a négyes Long Nights In The City is kis szusszanást enged, ami után nem esik rosszul a A Monument Built To Carnal Desire, ahol a dallamos, kicsit elektros alapra jön Tom vokalizálása, ami számomra – sajnos – nem tartogat elég izgalmat. Hasonlóan az ezt követő matekos, tördelt And The Night Will Take Us All is azt a vonalat erősíti, ami számomra kevésbé izgalmas, inkább némi túlzással témahalmozásnak tűnik, mintsem kidolgozott dalnak, bár kétségtelenül vannak visszatérő elemei, de hat és fél perc sok belőle…
Főképp a második ének nélküli dal az, amit üdvözölni tudok, mert még inkább szükség van némi lazulásra a nagy zúzás után, ahol szerintem némileg túlzásba is estek.
Ellenben a Les Mere Terribles már egy jól sikerült darab, ahol egyensúlyba kerül az agresszivitás, a technika és a finomabb megoldások és a dallamosabb ének. Nem túlzás, hogy ezt a lemez egyik legjobbjának érzem az öt perc fölötti hossz ellenére is.
A legjobb tétel címet a záró The Natasha Trade – amiben Joy Shannon vendégszerepel a Beauty Marks-ból – akár ki is érdemelhetné, de itt meg totál elektrora vették a figurát, ráadásul hat percen át nem sikerül a figyelmet maradéktalanul fenntartaniuk, de ennek ellenére az érdekesebb számok közé tartozik.
<a href=”http://akarusayami.bandcamp.com/album/heavy-climb”>Heavy Climb by Akarusa Yami</a>
Nos, ha számot kell vetni, akkor azt mindenképp meg kell jegyezni, hogy vannak biztató témák, meg jó megoldások is a majd háromnegyed órás lemezen. Meg az is igaz, hogy technikailag ott vannak, sőt még néha meg is csillan valami a számokban, de dalokról – remélhetőleg egyelőre – még jobbára hiányoznak és ez a fejlődés iránya.
Drukkolok nekik, mert szimpatikus a csapat, jó ötletekkel. A pontszám biztató.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
