Volt egy időszak, amikor ha Skandináviától délre fekvő területekről érkezett szikár black metal lemez, az nagy valószínűséggel valamilyen félreértelmezett, csapnivaló fércmű volt. Ha konkrétan Németországból érkezett, akkor a stílusparódián felül még abban is biztosak lehettünk, hogy a helyi zománcfestékes nagyker és az írószer fekete tempera részlege a fotózás idejére teljességgel kiürült. Persze tisztelet a kisszámú, de fontos kivételnek. Olaszhonból meg aztán maga a megtestesült rémálom volt a black interpretációja. Nos, mára ez a múlté és ha bár nem is özönlenek az egyediségtől kicsattanó klasszikus bandák a szélrózsa minden irányából, azért mára legtöbb próbálkozó megtanulta a leckét. A 2003-ban alapított Ad Noctem Funeriis is azon bandák közé sorolható, akik mind a külsőségekben, mind a hangzásban, játéktechnikában, de még a hangulatban is mélységesen magukévá tették az északi black metal vonalának egy bizonyos értelmezését. Ez az értelmezés pedig a jó hangzással, magas fordulatszámon végigpörgő szikár tempóorientált black. A taljánok második nagylemeze valahol a Dark Funeral, a Panzer Division-os Marduk, és a korai 1349 köré lőhető be. Semmi mis-más. Egy mókás karácsonyi liturgiába beleböfögő pokolfattya intró után elszabadul a világvége és a nyakunkba kapjuk a hét kénköves pokol összes isten-átkát. A bő 38 percnyi atomtámadás szinte minden szinten megfelel a stílus elvárásainak, azonban azon egy pillanatig sem lép túl. Ez egyfelől jó dolog lehet annak, aki minden meglepetés nélkül szeretne egy igazi sebességorientált black lemezt lepörgetni, másrészt nem olyan nagy dolog, hogy a stíluskövetelmények akkurátus teljesítésén felül nem tud és nem is akar több lenni. Ez ismét csak addig elfogadható könnyedén, amíg mondjuk a hangzással variálnak annyit, hogy valamiféle egyediség keveredjen ki az összképből. Itt viszont ez nem történik meg, hiszen a Satan’s March Black Metal egy szolgai Dark Funeral reinkarnáció és mint másolat nyilván már egy árnyalattal unalmasabb is annál.
Nem mondom, hogy nincsenek húzós pillanatai a lemeznek, hiszen a Holy Whore tuka-tukás meglendülése tud nagyot rántani, csak úgy mint egy korai Unlight lemez, és úgy összességében is totál jól működik az anyag a maga szűkös keretein belül. A túlzottan erős párhuzam miatt viszont igen alacsony az újdonság ereje, így az időnként előforduló inger hatására nem tudom megindokolni, hogy miért ezt tegye be az ember a lejátszóba, mondjuk a Vobiscum Satanas helyett. Tisztességes lemez a szélsőséges tempóorientált black híveinek, a maradéktalan élvezethez viszont szükségeltetik a nagyobb, vagy közepes, vagy bármilyen szintű elvárás teljes hiánya.Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
