A francia Jarnvidr sok infót nem oszt meg magáról, ez persze szinte stíluskövetelmény is lehetne, hiszen a Passeur des Temps debüttel 2013-ban megjelenő duó elkötelezett híve az igazi old-school recsegő raw blackmetalnak. A kellemesen régisulis dizájnnal kiálló lemez belbecsben sem egy veszett fejsze nyele!
A bő 41 percnyi album hat tétele azt a fajta minimalista skandináv raw vonalat testesíti meg, ami elsősorban nem a tempó és technika felől közelít a legfeketébb zenei irányzat hagyományainak továbbviteléhez. Egyébként mind a számhosszak, mind a dalok felépítése, hangulata bennem egy igen konkrét Darkthrone – Ravishing Grimness áthallást hozott magával. A nyitó Combats akár arra a lemezre is felkerülhetett volna és úgy ánblokk az egész lemez Fenrizék másodkorszakának első 1-2 lemezét idézik. Itt még nincs heavy ökörködés, meg punk nihil. Csak az a fajta kettőnégyes, hol hömpölygő, hol menetelő, egy kis részben csapkodó fesztelenséggel rohanó életundor jelenik meg, ami azokat a lemezeket is alapvetően jellemzi. Az erősen mizantróp gyűlöletbombán felül a hangulat hordoz némi szuicid hajlamot is, ami kimondottan jót tesz az összképnek. A hangzás ebben a közegben korrekt szinten recsegős, tompa és fátyolos. Itt ez azonban elvárás, nem hiányosság. Minden hitelessége és stílushelyessége ellenére azonban a szimpatikus és működőképes összhangulat alá merülve már nem feltétlenül ilyen vidám a helyzet. Úgy érzem, hogy a srácoknak nem sikerült minden hosszú dalt egyenletesen magas zenei megoldásokkal megtölteni és bizony becsúszott jó pár olyan perc is, amikor a figyelem elkalandozik, amikor a nyomás felpuhul és felszakadozik az a bizonyos fagyos, hajnali köd is.
Nem egységesen magas színvonalú, de a stílus rajongóinak felférhet a menüre a Jarnvidr. Az alapító Alrinack munkásságát feltérképezve viszont eléggé kétséges, hogy lesz-e folytatása ennek a megkezdett útnak. Pedig lehetne hova előre lépni. A nyitó Combats nagyon jó és kerek dal, a többi nótába viszont vannak jó dolgok, jó megoldások, meg kevésbé markánsak és inkább csak adott témák szintjén működnek egyelőre.
A bő 41 percnyi album hat tétele azt a fajta minimalista skandináv raw vonalat testesíti meg, ami elsősorban nem a tempó és technika felől közelít a legfeketébb zenei irányzat hagyományainak továbbviteléhez. Egyébként mind a számhosszak, mind a dalok felépítése, hangulata bennem egy igen konkrét Darkthrone – Ravishing Grimness áthallást hozott magával. A nyitó Combats akár arra a lemezre is felkerülhetett volna és úgy ánblokk az egész lemez Fenrizék másodkorszakának első 1-2 lemezét idézik. Itt még nincs heavy ökörködés, meg punk nihil. Csak az a fajta kettőnégyes, hol hömpölygő, hol menetelő, egy kis részben csapkodó fesztelenséggel rohanó életundor jelenik meg, ami azokat a lemezeket is alapvetően jellemzi. Az erősen mizantróp gyűlöletbombán felül a hangulat hordoz némi szuicid hajlamot is, ami kimondottan jót tesz az összképnek. A hangzás ebben a közegben korrekt szinten recsegős, tompa és fátyolos. Itt ez azonban elvárás, nem hiányosság. Minden hitelessége és stílushelyessége ellenére azonban a szimpatikus és működőképes összhangulat alá merülve már nem feltétlenül ilyen vidám a helyzet. Úgy érzem, hogy a srácoknak nem sikerült minden hosszú dalt egyenletesen magas zenei megoldásokkal megtölteni és bizony becsúszott jó pár olyan perc is, amikor a figyelem elkalandozik, amikor a nyomás felpuhul és felszakadozik az a bizonyos fagyos, hajnali köd is.
