Ritkán talál utat hozzám szlovén zenekar, de a Dalkhu immár ezen kevesek egyike. Ez a Satanath kiadónak köszönhető, ugyanis temérdek mennyiségű promó érkezett tőlük, ezért nem kell csodálkozni, ha minduntalan az orosz kiadó neve tűnik fel egy-egy kritika kapcsán.
Az Imperator című első Dalkhu koronggal már csak a kettes lemez tudatában sikerült ismeretséget kötnöm, de maradandó élményekkel nem gazdagodtam. Nem feltétlenül az ötletekkel álltak hadilábon (bár az üdvösséghez kevés az anyag), hanem egyszerűen az amatőr hangzás hazavágta a lemezt. Különösen a dob hangzása volt csapnivaló. Ehhez képest a Descend… into Nothingness óriási fejlődés, mintha nem is ugyanarról a bandáról lenne szó. És valóban! Jure G. gitáros ráncba szedte a projekt dolgait, lecserélte maga körül a teljes legénységet, ő maga átvállalta a basszusgitárt is, és egy új énekessel duóban vágtak neki az új anyagnak. A legnagyobb változás, a hangzás ugrásszerű javulását leszámítva, az ének terén tapasztalható. Míg az Imperator stílusbeli hovatartozását egyértelműen eldöntötte a tipikus károgás, addig Primož korai Carcassra emlékeztető hörgésével már kevésbé nyilvánvaló a black metal státusz. Bár az ő hangja is meglehetősen monotonnak hat, a death metalos megközelítés mégis ad valami plusz spirituszt a zenének. Ha már a legendás brit korboncnokok szóba kerültek, a Dalkhunak is jót tenne, ha a Necroticism… vokáljához hasonlóan, felváltva acsarkodna és hörögne az énekes.
A Dalkhu zenéje részben a Dissectionre emlékeztető gitárharmóniákra épül, azaz, gyors tremolós pengetéssel előcsalt dallamokra, amelyek oly honosak a black metal világában. Futólag a The Bleeding korszakbeli Cannibal Corpse is eszembe jutott, de itt kizárólag a magasabb fekvésű, death metalosabb gitártémákra gondolok, mint amilyen a Pitch Black Cave-ben váltja a black metalos hangszíneket. Már az első néhány hallgatásnál feltűnt, és aztán egyre világosabbá vált, hogy a gitárosra hárult a feladat, hogy valami emlékezeteset, kiugrót alkosson a csapat. Ezen nem azt értem, hogy Jure G. túljátssza az albumot, hanem azt, hogy sem a ritmusszekció, sem a vokál nem képes kiemelkedő teljesítményre. Úgy tűnik nekem, hogy a bandafőnök ezzel tisztában is van, úgyhogy kvázi a hátára vette a lemezt, és 110%-on teljesít, mind ötletek, mind változatosság, mind hangulat terén. Óriási előrelépés ez a debüthöz képest, a srác valóban odatette magát.
A lemezt egyébként egy Spawn of the Void nevű vendégdobos játszotta fel, teljesen korrekt, amit csinál, hozza a kötelezőt, néha fel-felvillant ezt-azt, a cinek kimondottan jól szólnak a keze alatt, de nem annyira izgalmas a játéka, hogy felfigyeljen rá az ember. A pörgetései nem túl fifikásak, ami akár lehet szándékos is, de igazából a blastbeatjeibe akarok belekötni, mert kissé kalapálósra sikeredtek, és ezzel, ha csak másodpercekre is, de szétcsapja a hangulatot. Szerencsére nem túl gyakori a jelenség, úgyhogy nagy kárt nem tesz a dalokban. Ellenben a tempóváltásokat mindenképpen a lemez erősségei közé kell sorolnom, mert egy pillanatra sincs olyan érzése az embernek, hogy beállnak a zenészek egy bizonyos ritmusra, hogy eltrillázgassanak annak hullámain. Kimondottan sokszínű a korong ilyen tekintetben. A dalokon belül is többször és természetesen váltakoznak gyors, lassú, illetve középtempók.
<a href=”http://dalkhuofficial.bandcamp.com/album/descend-into-nothingness”>Descend… into Nothingness by Dalkhu</a>
A Descend… legnagyobb bravúrja — és itt áll vagy bukik egy lemez — az, hogy megjegyezhető dalokat sorakoztat fel, kapaszkodókkal, tartalommal, ahogy kell. Ezért pedig, ahogyan már említettem, a gitárosnak jár az elismerés. Egy szerzeményre több remek ötlet is jutott, ezek aztán fogós, összeszedett, jól megszerkesztett dalokká állnak össze. Soha nem járt helyekre ugyan nem tévednek, de az album sava-borsát kitevő dallamok, szólók, harmóniák mentesek a sallangoktól. Mintha a gitáros minden ehetetlen mócsingot és hártyát eltávolított volna, hogy csak a hús színe-javát tálalja fel ezen a hétfogásos vacsorán.
Ami a külalakot illeti, már az Imperator lemeznek is tetszetős borítót ajándékozott a zenekar, de a Descend… into Nothingnesshez készült festmény, amely a CD hátoldalán folytatódik, egy kész remekmű. Az ember szinte érzi, hogy egy ilyen csomagoláshoz nem tartozhat értéktelen zenei aláfestés. A szövegeket viszont nem sokat fogom olvasgatni, mert a megszokott okkult témák boncolgatása egyszerűen hidegen hagy.
<a href=”http://dalkhuofficial.bandcamp.com/album/descend-into-nothingness”>Descend… into Nothingness by Dalkhu</a>
Összességében, Jure G.-nek sikerült kigitároznia zenekarát a tucatproduktumok sivatagából, és ha (még) nem is magasan csúcsosodó hegyként, de jól láthatóan kiemelkedik hasonszőrű társai közül. Bátran merem ajánlani.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
