Ur Draugr
With Hunger Undying

    Az Ur Draugr nevű ausztrál formáció 2015-ös debütáló albuma már a borítójával azonnal megvett. Jess Christensen elképesztő olajfestménye olyan magával ragadó és elgondolkodtató, hogy arra alig találok szavakat. A gigászi, égbe tekintő szobrok, melyek templomul és rituális helyül szolgálnak a mellettük hangyaként eltörpülő apró alakoknak, nem pusztán a világban elfoglalt helyünkről gondolkodtatnak el, de nagyszerűen leképezik az album hangulatiságát is.
    A With Hunger Undying című lemezen ugyanis hatalmas, letaglózó, első hallgatásra kaotikusnak tűnő, ám szörnyűségükben is fenséges, leviatáni szerzemények sorakoznak. A szándékoltan kétértelmű szövegvilág nem üres rémségeket, hanem ősi, sötét, nem evilági kultuszokat elevenít fel a bookletet olvasó lelki szemei előtt. Az átgondolt szövegek, és a hangulatos, valamint egyedi módon ötletes hangszeres megoldások páratlan konstellációjával találkozhat az, aki nekivág ennek a különleges lemeznek: az összetevőkből valami elképesztő, már-már félelmetesen sötét, egyszersmind lenyűgöző aura jön létre.
 

    Ha egy kicsit visszaveszek a lelkesedésemből, és megpróbálom objektíven kategorizálni ezt a produkciót, valami olyasféle progresszív blackened death metálzeneként tudnám behatárolni, ami a Blackwater Park-érás Opethből, a Below the Lights-korszakos Enslavedből és kicsit a Holocausto de la Morte-féle Necrophagiából tevődik össze. A hangsúly nem a könnyen befogadható, slágeres dalokon van (aki ilyesmit keres, az messzire kerülje el az anyagot), hanem a különleges hangulaton, a hullámvasútszerű váltásokon, és a kifejezetten progresszív, egyben technikás hangszerhasználaton.
    A sound nagyon profi, minden hangszer tökéletesen hallatszik, esetleg annyi szépséghibát lehet találni benne, hogy a black metálos károgás és a death metálos hörgés jól összerázott mixeként felfogható vokál kicsit hátra lett keverve, minden bizonnyal szándékoltan, ezáltal is kidomborítva a hangszeres szekció teljesítményét. A csapat instrumentális téren nagyszerűen teljesít, trükkös megoldásokat hallhatunk minden hangszeren (igen, basszusgitáron is), ám az egyéni teljesítmények minden esetben megmaradnak a sötét és kultikus aura zsoldjában, soha nem válnak öncélú villogássá.
     Az első szám, a Fertile Crescent című szerzemény szinte minden összetevőt bemutat, amit a banda felhasznál a korongon, ám mégsem ez az album legjobb dala. Aprócska, de hangulatos akusztikus gitáros betét után berobbannak a hangfalak, ahogy recsegve-ropogva-nyekeregve kibontakozik a föld alól ez hatalmas zenei szörnyeteg, majd némi vészjósló, idegtépő toporgás után szinte élve zabálja fel hallgatóját. Pörögnek a lábdobok, reszelnek a gitárok, a vokál pedig örök szenvedést ígér,a nyomás minden váltásnál egyre csak fokozódik, aztán egy ízes gitárszóló némileg oldja a szorítást, de végül újra meg újra visszatér a pokoli hangulat, mindig kicsit változva és alakulva, de mindig ugyanolyan lehengerlő negatív kisugárzással. A hetedik perc végén aztán akusztikus témázgatással szenderedik el a szörnyeteg… ám érezhető, hogy a veszély még nem múlt el.

    A második dal, a Seeds Sown in Famine szerves folytatása az előző szerzemények, itt azonban két percig tartó, doomos invokáció után óriáskígyóként tekergőző, egymás farkába harapó gitárszólók veszik kezdetüket, amelyek csak a több mint öt perces szám utolsó percében csendesednek el, átadva a helyüket a dal elején megismert lassabb témázgatásnak. A harmadik tétel, a basszusütegekkel és elmebeteg gitárnyúzással induló Rise Of The Thaumaturge az album legrövidebb, legszélsőségesebb és legtöményebb szerzeménye, igazi démoni földreszállás, bestiális üvöltésekkel és apokaliptilus gitártémákkal – már az első pillanattól fogva ez a kedvencem a korongról.
    Az ezután következő szerzemények is ugyanazokat az eszközöket használják (csak talán még magasabb szinten), mint a nyitó Fertile Crescent, viszont mindegyik más-más aspektusra helyezi a hangsúlyt ebből a sajátos zenei közegből. Solace Within Torpor a csapat akusztikus gitáros vénáját hajtja túl egy csendes, reneszánsz lantjátékot idéző, majd’ hat perces gitáros átvezetővel; az Augur Incarnate (Distended Crown) középtájon némi trashes riffelést ad hozzá az eddig megismert hangzáshoz; a Cult Of The Greatwurm leginkább a kifordított black metálos disszonanciájával gyilkol; az utolsó két dal pedig – a rövidke átvezető Lethe Drinker, és a monumentális címadó – megadja azt a nagyívű finálét, amit egy ilyen extrém metál monolit megérdemel.
 

     Végezetül egy-két szót ejtek a banda elnevezéséről is. A draugr kifejezés az Elder Scrolls számítógépes szerepjáték sorozatból lehet ismerős (a Morrowind című rész egyik kiegészítő lemezén, és a legutóbbi, Skyrim című epizódban is felbukkan), egy ősi élőhalott lény megnevezése ez. Az albumon szereplő szövegek esetében én nem sok kapcsolódási pontot találtam a híres számítógépes játékkal, ám hangulatilag megvan a kapocs: amikor virtuális kalandozásai során a játékos egy olyan kazamatába keveredik, ahol ősi szertartásokat űznek különféle nyomorult alakok, és egyszer csak megjelenik egy hatalmas démon, amit a kultisták istenként tisztelnek, na az pontosan az az atmoszféra, amit ez a lemez közvetít.
     Álláspontom szerint a 2015-ös év egyik legkiemelkedőbb extrém metál lemezét követte el az ausztál csapat a With Hunger Undying lemezével. Egyáltalán nem egyszerű hallgatnivaló az anyag, de szerintem könnyen „kultikus remekmű” kategóriába kerülhet az embert próbáló fémzenék szerelemeseinek körében.