A svéd Witchcraft frontembereként ismert Magnus Pelander anyazenekarának okkult psy/doom vonalával ellentétesen egy száll akusztikus gitárral, és némi kisegítő hangszerrel (fuvola, cselló, hegedű, dob, elektromos blues gitár) írta meg első, Time című szólóalbumának hangulati szálait.
Igaz, 2010-es A Sinner Child című hasonszőrű kislemezére már nyugodtan rásüthetjük a szólóalbum elő zöngéje bélyegét. Még ha a rajta hallható dalok késsé egy kaptafák voltak is, de annál ígéretesebbnek bizonyultak. Szint úgy, mint a tavaly októberben napvilágot látott lemezének előzetesei (szám szerint kettő). Így hát agyam és leginkább lelkem mogorva felhőit szétkergetve, ha nem is bizakodva, de egy jó adagnyi kíváncsisággal merültem el Pelander úr első szólóanyagának nyugalmas hullámaiba.
A szellősen induló Umbrella könnyed, ír folkos hatású játéka már az első pillanattól egy nem evilági helyre kalauzolják el hallgatóját. Pelander ujjai alól kipattanó, szépérzékű akusztikus rezonanciáit csak még jobban kiemelik a dallamaiból kikacsingató fuvola, cselló, és a hegedű vidám kacérsága. Ezt az egészet egyfajta égkőként koronázza be a hozzá vokálként társuló női ének harmóniája, és a dal végi csipetnyi pszichedelikus elektromos vibrálás. Az ezt követő Family Song egy szerteágazó, sorsától megrogyott családfa történetét meséli el enyhe tábortűz melletti balladás ízzel. Aminek bánatában tovább osztozhatunk a The Irony of Man újfent ír folkos zenei hatásképeiben, és a bennük megjelenő kamarazenei vonósok, valamint a többszólamú akusztikus témáira finom szőtt, reneszánsz matériákkal és ismételten varázslatos női énekkel kiegészülő kompozíciójában, valamint az őt követő, viharos éjszakákra emlékeztető közel kilenc perces True Color atmoszférikusan filmzenés, de annál vérperzselőbb flamenkós, és misztikusan kábító keleties temperamentumában.
A szintén balladásra vett Precious Swan már az első hallásra hoz némi Nick Cave, Tom Waits vonalú művészi, alternatív bluesos rezgést. Pelander ennek a rezgésnek egy erőteljes, karakteres, és egyben keretformát ad a vonósokat mogorván áttörő elektromos blues gitár röpke nyújtásaival és a belelő kisarjadó bohókás varieté hangulat drámai pillanataival, aminek egy frappáns sanzonos befejéssel vet véget… mindezt 10 percben. A címadó dalának fülbemászó dallamait hallgatva valóban az az érzésünk támad, mintha csak az idő porszemei peregnének le akusztikus gitárjának húrjain, és addig játsszák melodikus, egyben bánatos dallamaikat, amíg az utolsó porszem is húrról húrra le nem pereg rajta. Az albumra bonuszként felkerülő Rebecka akár egy Jonny Cash ballada is lehetne, némi country íze kicsit elüt a többi daltól, de viszont szép befejezést ad a lemeznek.
A Time egy igazán kifinomult, erősen hangulati szólólemeznek sikeredett, ahol nincs helye semmiféle nagy riffnek, semmiféle boszorkányságnak. Dalaiban csak is a befelé merengős érzelmi képeké és harmóniáké a főszerepet. Anyazenekarával ellentétben Magnus Palender-nek egy elcsendesült, nyugisabb, érzelmesebb arcát ismerhetjük meg. Hogy ez mennyire fogja megosztani a fanatikus Witchcraft rajongók táborát? Hmm… Őszintén szólva nem igazán izgat. De szerintem semennyire.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
