A cikk egy szimpla hozzászólásként indult volna a Hangpróbában… Csak ahogy egyre hosszabbá és hoszabbá vált, rájöttem, hogy cikknek is elmegy.
Sok zenekarnál a komoly gond már a névválasztással kezdődik. Rövidtávú gondolkodásra vall, ha valaki olyan nevet ad a bandájának, ami előbb-utóbb már gyaníthatóan cikivé válhat. A kereszténység illetve bármely vallás felpofozása ma már egy cseppet sem számít lázadásnak, inkább csak unott legyintést vált ki a metalrajongókból, illetve azokból, akiknek van esze. Eszetlen rajongói pedig minden műfajnak vannak, ez alól a metal sem kivétel.
Mégsem ilyen egyszerű a dolog, hiszen vannak olyan együttesek, akik úgy írnak dalokat, illetve szövegeket a vallásokról, vagy magáról a sátánról, hogy nem foglalnak állást. Ez már a komolyzenében is megjelent annak idején vagy a drámákban, mégsem végezte kínpadon Madách Imre. Az, hogy a 18-ik század után nem volt már boszorkányper Magyarországon nem jelentett volna sokat, lévén, hogy elvileg Könyves Kálmán óta sem…
Ezt most csak azért írtam le, mert nem a zenekarokat óhajtom támadni, hiszen náluk vagy színházról van szó, vagy a sátán létének puszta leközléséről. A problémát, mint általában, a rajongók szokták okozni…

De mi ez az egész vallási háború, ami a metalban annyira kikerekedett? Kik állnak itt egymással szemben, és tényleg szembenállás-e vagy csak egy hatalmas fába kapaszkodás kötélhúzásként a lombja és a gyökere felől?

A keresztény vallást a gyengék vallásának tartják a sátánisták. Egy olyan gyülekezetnek, ahol mindenki fél olyasmit tenni, ami jó, vagy mondani, amit tilos, vagy szórakozni, és effélék.

A kereszténység (de az iszlám és a buddhizmus is) egy olyan vallás, ami a lelki erőre, a lelki tartásra alapozik, ez van félreértve, vagy félremagyarázva. A lelki tartáshoz, a megbocsájtáshoz, és a jóhiszeműséghez erő kell.
Pár szituáció, amit biztosan másképp kezel a két ellentétes pólus:
Valaki elront valamit, a körülötte állók meg várnak valamire.
Két lehetőség van ilyenkor… 1. Magyarázkodás, vagy vagy a helyzet olyan színben való beállítása, ami elkendőzi a hibát. Politikusok nagyon jók ebben. 2. Beismerés. Az utóbbi a nehezebb, ugye? Kívülről nézve gyávának tűnhet ilyenkor az illető, aki nem tudja megvédeni az „igazát”, de szerintem inkább a beismerésével ő győzött. Önmaga felett.
Valaki megbánt valakit, majd rájön, hogy mit tett, és utólag felkeresi engesztelés céljából.
Megint csak a két lehetőség: 1. Haragtartás, valamiféle büszkeségre hivatkozva. 2. Megbocsájtás. A második a nehezebb. Elvekre hivatkozva („velem senki ne beszéljen így”) elzárkózás, miközben a másik fél már győzött ÖNMAGA FELETT, ezzel megterítve a megbocsájtásnak.
Valaki árt valakinek.
1. Beolvasás, agresszió. 2. Érdeklődés a miértekre… Szintén a második a nehéz.
Természetesen az Ószövetségben nem sok nyomát találjuk ennek a fajta jóhiszeműségnek, ott szimplán az ököljog volt még porondon, egyfajta természetes szelekciót is biztosítva az erősebbeknek. Ezért a türelmetlenek, akik nagy megváltást, és megvilágosodást várnak a Szentírástól, de nem jutnak el az Újszövetségig, máris félreértelmezhetik az egészet.

Visszatérve az előző élethelyzetekhez, mitől olyan nehéz a saját magunk elleni harc?

Mindez az egó miatt van, aminek a csökkentése a legnehezebb feladat. A hívők küldetése nem arról szól, hogy alázzák meg magukat, és bujdossanak el félve az Úr elől, meg ne egyenek édességet, és nem rúghatnak be időnként, nem élvezhetik ki az élet adta lehetőségeket (ellentétben „a párt iránti kötelességgel” az 1984-ben)… Ennyiben látni a vallást, az csak hibás következtetéseket, sztereotípiákat fog szülni. A vallásos létforma valódi feladata, általában felekezettől függetlenül az egó csökkentése. És ez nem egyenlő az akarat eltörésével, vagy a gyávasággal, pusztán arról van szó, hogy a nem mindenáron dominanciára való törekvés, nem jelenti egyértelműen a vesztes oldalra való átkerülést. Annak ellenére, hogy nem keresztény nép, a perzsák tökéletesen alkalmazzák a diplomáciai türelmet. Irán 1500 éve nem indított háborút más nép ellen. Valószínű, hogy jól alkalmazzák az iszlám tanításait Mohamed óta.

Természetesen olyan ember nem létezik, aki sosem hibázna, vagy mentes lenne az időnként feltörekvő, kóros individualizmussal. Ez alapvető emberi betegség, hiba, vagy ha úgy tetszik kísértés.
Az sem igaz, hogy a jóra való törekvés csakis vallásos tudattal lehetséges. A sors fintora, ha csak a kereszténységet vesszük, hogy a Biblia pont a kísértés alatt állókat keresi. Az más kérdés, hogy a hittérítők a világ különböző pontjain nagyon nagy hibákat követtek el, sőt, ki merem jelenteni, hogy a Vatikán akkorra már politikai – üzleti megfontolások alapján irányította a katolikus egyházat (ahogy ma is), de ez egy másik történet. Azzal a másik történettel pedig pont ellentétes munkát végzett azzal, amit az evangéliumok kitűztek az egyház számára. De ez már egy harmadik történet.

Sátánizmusból kétféle létezik… Az egyik a következetes sátánizmus, a másik meg a divatból fakadó. Az előbbit művelő ember összefüggően kezeli a teóriáit, NEM ATEISTA, gyakorlatilag keresztény, csak a Bibliában leírtakat fordítva értelmezi. Előfordulhat, hogy kimondottan jól ismeri a Bibliát, és istenfélő embertársainak képes logikus kérdéseket feltenni vele kapcsolatban.
Nem találkoztam még a sátánizmus ezen fajtájával, legalábbis köznapi emberek között.

A divat sátánista lehet ateista, ami a következetlensége legelső jele. Sokuk alapvető dolgokkal nincs tisztában. A Bibliáról semmiféle ismerete nincs, vagy ha van, csak annyi, amiből a sok oldalról kikezdhető elméleteit fel tudta építeni. Esetleg más hat rá, és irányítja a szavait/tetteit…
Tőle is gyakran hallhatóak az alábbi kérdések és kijelentések:

„Ha van Isten, miért van ilyen sok rossz a világban?”
„Ha van Isten, miért nem mutatja meg magát?”
„Ha van Isten, miért nem lehet ezt meg azt tennem, ha egyszer azok a dolgok jók?”
„Isten több embert ölt meg, mint a sátán.”
„Miért vannak betegségek?”

Sokszor hétköznapi emberek is megkérdezik ezeket, ettől még senki nem lesz sátánista, vagy ostoba. A nyitott embereknek ezeket a kérdéseket meg lehet válaszolni, hajlandóak a válaszokon elgondolkodni, megérteni azokat. Az evangéliumok szerint a hívő ember kötelessége is ezeket megválaszolni, ebben nincs különbség a katolikus vagy a Károli Bibliában.

Aki viszont nem is akarja megérteni, hogy mi van abban a könyvben leírva, nem is fogja. A hit lényege maga a hit, vagyis hinni valamiben, ami egyértelműen nem bizonyítható, de kikövetkeztethető… A Biblia és a többi vallás alapvetése egy szűrőként is felfogható. Annak a szűrője, hogy ki képes a világ rezdüléseiből, jelenségekből, történésekből összerakni egy képet, és kijelenteni, hogy tudja Isten létét, nem kell neki bizonyíték… Már látja.

Anton Szandor La Vey írta le a sátánizmust nagyon közérthetően: A sátánizmus egyenlő a hedonizmussal és az individualizmussal. Vagyis azzal, hogy azt csinálsz, amit csak akarsz. Maga az eredendő szabadság.
Ehhez viszont nem kell lelki erő, nincs harc az önképért, nincs elérendő cél vagy bármiféle kihívás…
Mondhatni, ez a könnyebb út. Ezért én megfordítom a dolgot. Véleményem szerint a sátánizmus az, ami a gyengék vallása.
A békére való törekvés az igazi erőpróba.

Ha valakinek elromlott az élete, nagyon sokszor abból fakad, hogy eddig arra használta, amire akarta… vagyis soha nem csinált olyasmit, ami egy kis megerőltetést jelentett volna az egójának. Akadnak valóban szerencsétlen emberek, akiknek a sorsára látszólag nincs magyarázat, de ezek nem a félhomályban gubbasztó, mindenkit gyűlölő hisztis denevérek.
Amúgy pont ma van hamvazószerda. Erőpróbaként tudom javasolni mindenkinek a nagyböjtöt!