Classica – 35. éves jubileumi koncert – beszámoló

Káprázatos hangzású és kiváló hangulatú koncerten, a Classica zenekar fennállásának 35 éves ünnepén vettem részt a napokban. A zenekar nemrég a Lénárd László emlékére rendezett szomorú/emelkedett-metalzenei fesztiválon játszott egy dalt, hogy aztán (a ~20 év kihagyás után) ünnepelje születésének ily sokadik évfordulóját. Sor került már fellépésükre az új évezredben, többek közt Vinnie Moore előtt az Analógban (2022. májusában). Ilyen hosszú, átfogó koncertet – tudomásom szerint – még nem adtak. Itt, a budapesti Backstage Pubban a közönség egy része – a beszélgetések alapján – bejáratos rajongókból állt. Akadtak, akik a felvarróval, pólóval is belépőjegyet váltottak, míg a többség a konszolidált az ún. mindennapi (rock)zenehallgatók táborából került ki: ezzel azt akarom érzékeltetni, már mennyire mindennapivá vált, hogy ez a valamikor újszerű és sokak által idegenkedve fogadott muzsika a zenei kultúra részéve vált! Igaz, a mai zenei dömpingben akár kockázatos is lehet egy ilyen fellépés, mert korunkban az emlékezet gyorsan fakul.

A zenekar színpadi felállása: Szalai Tamás – billentyű/vokál, Fejes Zoltán – gitár/vokál, Gothár Ferenc – basszus, Galántai Zsolt – dobok és Kiss Zoltán – ének.

A csapat előtörténetét majd oldalági hajtásait jól ismerők is eljöttek az ünnepre. Volt, aki rendszeres koncertjáróként mesélt arról, hogy valamikor, a Classica üstökösszerű feltűnésekor előttük lépett fel a csapatával. Mellettem egy trió egyik tagja jelentőségteljes bólintással magyarázta társainak, miért visel most Chronolgy-pólót. Én pl. az „ünnepi Avenford-pólómat” öltöttem fel.  Természetes, hogy Maiden-mintában is jelentek meg rajongók (ezzel utalva az európai szinten elismert Maiden Tribute bandára: az Iron Maidnemre: mindháromban énekel(t), illetve fellép(ett) a mostani énekes Kiss Zoltán. A látogatók a beléptetés előtti beszélgetésekben sorolták kiket és miket láttak itt korábban és ebből az is kiderült, elsősorban a dallamos zenék kedvelői jöttek el. Nem is véletlen, hiszen a Classica a magyar ún. neoklasszikus heavy metal (értsd: Malmsteen-követők) egyik első, ha nem legelső úttörője volt. A közel 80 fős közönség körében így javarészt olyanok álltak, akik a Classicát akkor és úgy ismerték meg. Érdekes és jóleső felfedezés volt a számomra az is, hogy az egyébként negyven feletti átlagéletkorú lelkes sereg legalább ötöde-negyede ezeket a dalokat sosem hallhatta a keletkezésük idején. Ide azonban nem idősebbek (értsd: nem kamaszok a szüleikkel) jöttek, hanem olyan korú fiatal felnőttként, akik valami módon megismerték az akkor már klasszikussá, legendássá vált banda nevét és értékes zenéjét. A koncerten több helyen is álltam, remek volt így átérezni azt a pezsgést, ami ellepi a klubot. A zenekar iránti elismerés, a rajongás és lelkesedés nyilvánvaló volt minden pozícióból. Nem tagadom a magamét sem.

A Classica (fentebb is definiált) neoklasszikus heavy metalja a rendületlenül pozitív kicsengésű, egzisztencialista üzenetekkel tarkított zenéje hazánkban egészen újszerű volt annak idején. Az Y.J. Malmsteen által csúcsra járatott barokk hangzás a rock/metal zenében, az ismertebbek nyomán Vivaldi, Paganini, máskor a bécsi klasszika romantikus ill. programzenék alkotóinak megidézésével (Brahms, Mozart) még a ’80-as évek közepén elérte hazánkat is.  A Classica első dalait Nagy Feró Garázs című rádió műsorában hallattuk. Később a korai magán-lemezkiadók egyike, a Sztár Heavy Metal Robbanmásveszély! c. LP-jén két daluk jelent meg itthon. Ahogy a Classicában a gitáros Fejes Zoltán és a billentyűs Szalai Tamás játszotta azt, jó ideig unikum volt itthon. Jóllehet az általam kicsit később megismert győri Orfeus Kovács Fery-je is jócskán hozzátett (talán pont egyidőben) a stílus magyarországi elterjedéséhez. Emellett, akkortájt a Pokolgép előzenekaraként turnézó a zeneakadémiára járó Szekeres Tamás és csapata, továbbá a Sámán szintén klasszikusan képzett sokhúrosa, Ángyán Tamás zenei műveltsége és ízes játéka mutatta meg, hogy az ilyen tehetség nálunk is megterem. A klubközönség java része érezhetően ismerte ezt a zenei közeget, és jól ismerte a Classica klasszikusait. A különös mindebben, hogy zenekar három megjelent lemezéről adott best of 13 dal valójában mind klasszikus.

Kiss Zoltán (Kiss Zoli) énekét aligha kell bemutatnunk az olvasóknak/hallgatóknak.  A Classica zenéjében korábban a számomra az egyetlen zavaró tényező az első két korong énekben merült fel. A hasító magasságokat kiéneklő mindkét dalnok többségében kiváló előadást nyújtott, viszont a képzett énekhang mellett olyan bántó allűrökkel operált (az elsőn a hangmagasságokba találáskori elcsuklások, nyögések, levegővételek, a másodikon a professzionális musicaléneklés mellett a Classica zenéjéhez nélkülözhetetlen karcos erő hiánya), ami némiképp rontotta az élvezetet, már akkor is. Ezt nem relativizálva fogalmazom meg a mostani előadás árnyékában, megtettem korábban is [pl. itt, a kincskereső rovatban]. A Classica zenekar énekesekkel kapcsolatos további kalandjait most mellőzve: a jelen felállás telitalálat: Kis Zoltánnal valójában nincsen lehetetlen az élő megszólalásban. Bizonyíték rá, hogy a koncerten hallhattuk a ‘Mi a tűzben megtartatna c. dalt. Az első akkordok felcsendülésekor kíváncsian vártam, vajon ez hogyan fog megszólalni pont az énekdallamok miatt, ám Zoli hangja és színpadi előadása egészen elképesztő volt. Illetve, mindig az… Ha (bármilyen méretű) színpadi karizmája (így együtt), és ereje az eggyel idősebb rock-énekesi generációt képviselő Varga Miklóséhoz mérhető. Nem sorolom a példákat, hogy kopott le az ideáljaimról az arany, ahogy néhány rajongott énekesem óvatlansággal (fogalmazzunk így) tette a számomra élvezhetetlenné a hangját. A lényeg, hogy az övé kiválóan szólt a koncerten. Noha, saját bevallása szerint tán kétszer vétett strófát, vagy sort, bevallom ezt én észre sem vettem. Igazán szórakoztató volt a buli után a közönség közt azt hallani, hogy min izgult, vagy izgultak – igazán semmi okuk nem volt rá. Énekében a nem ritkán bonyolult ugrások pontos intonálása, a változó hangszínek megválasztása teljesült. A számomra fontos hallani a szöveg artikulációját is. Pláne, hogy annak üzente, s nem csak pl. ritmusa van. Az énekes gyakorlott angol éneke így jól szolgált a Classica angol nyelvű dalainak előadásakor is, a magyar nyelvűek tisztasága pedig Kalapács József kifejezőkészségéhez hasonlítható. Haladva az ének vonalán fantasztikus volt hallani a vokálokat is az alapító-dalszerű-billentyűs Szalai Tamás és az első lemezen játszott Fejes Zoltán gitáros részéről. A Magad vagy a csodában például pontosan úgy hallhattuk az elcsúsztatott szöveg vokálját a magas hangú ének alatt, ahogy azt a felvételen is megismertük. Ami azt illeti, ennél a dalnál az énekben és vokálban a közönség is kitett magért. Kifejezetten tetszett, hogy míg a két régi tag vokálozása alatt általában harmóniákat hallottunk, azért nem ritkán megszaladtak az ujjak a Rolandon és a húrokon is.

A dobok mögött Galántai Zsolt játszott. Ezzel magyarázatra sem szorul, hogy miért élveztem annyira a játék látványát és hangzását is. Dobolását már az Ossián demókról ismertem, később tudtam meg, hogy a Sirokkó-ban is őt hallottam. Zsolt játékának sokszínűsége mellett az a magától értetődő természetesség ragadott meg, ahogy jókedvvel, nyakában törölközővel végigdobolta a bulit. Amit most játszott leginkább a modern hazai dallamos hard rock játékához illeszkedett, ahogy pl. ebben az irányzatban mérvadó csapatoknál az (egylábdobos) Lordban, a Mobil Mániá-ban, a valamikori Telegram-ban és Griff-ben, Vida Rock Band-ben az sokaknak tetszik. Önálló hangszerként és mégsem előtolva a játékát, a ritmusváltásokkal, a dal szövegének drámaiságát kiemelő cinek csilingelésével igazán megszólaltatta hangszerét… A Classica azonban, ahogy a dobjátékkal illeszkedik az említett csapatok sorába, úgy a harmóniákkal sem skatulyázta be magát a Malmsteen-dobozba. Olykor kifejezetten a bakancsos Edda-dalok billentyű-motívumai csillantak meg. Élő megszólalásában természetszerűleg hasítja a levegőt a mestert idéző „gömbölyű”, gyöngyöző gitárjáték, de az összhangzatokkal korunk dallamos hard rockja is jelen van. Miközben minden dal belesimul a banda repertoárjába, amikor nem a svéd/amerikai mester gitárjának hangzása szólt, akkor néhol a Gary Moore-féle egyszer fémes, máskor bluesos hatást véltem felfedezni. Mindezt jól alátámasztotta Gothár Ferenc pontos basszusjátéka. Gyakorlott zenészként (Mohó Sapiens, Friderika és számos rock/metal zenei fellépés) szerintem sokat hozzátett ahhoz, hogy a dalok – főképp a harmadik lemez nótái – progosabban szólaltak meg. Játka különösen megcsillant a második etapban: úgy emlékszem az angol nyelvű daloktól (Conscience left for inheritance / Csak egy ember vagyok / Legenda tételig kapott igazán teret. Miközben a felvételeken a gitár is és néhol a basszus is öblösebben, pontosabban visszhangosabban, még pontosabban két oldalra is kikeverve szól, ez a koncerten máshogy hangzott. Viszont mégis, olyan teljesnek, zengőnek tűnt (mint említettem, akárhol is álltam), hogy az a muzsika teljes élvezetét biztosította. A koncert végén újdonsült ismerősömtől a technikai stábban dolgozó Attilától megtudtam ez mennyire nem a véletlen műve. A buli hangmérnöke ugyanis az a Pálfi József volt, aki valaha végigjárta az Omegával Európát – emellett bizonyára a klub maroknyi csapatának munkája kellett ehhez a káprázatos hangzáshoz.

Egy Toto-koncert halkan játszott dalai után a Classica fellépett a kis színpadra, minden különösebb csinadratta nélkül, hétköznapi viseletben, mintha egy kültéri sakkpartiról érkeztek volna. Elkezdték a játékot, úgy, ahogy azt ’80-as években, mondjuk a Saga koncertjén lehetett látni. Rövid konferansz következett, miért is van itt a csapat évtizedek után, ezt a klubközönség lelkes éltetéssel fogadta.  Sorra hallottuk a három album dalait. Nem tudom hozzátenni, hogy a legjobb dalait, mert pl. a kedvenceim közül természetszerűleg így is kimaradt végül néhány.
1.  Új ösvényre vágyom / 2.  Szólj egy jó szót / 3.  Magad vagy a csoda / 4.  Megszállott / 5.  Gladiator / 6.  Fogadd be hősöd / 7.  Instrumentális / 8.  ‘Mi a tűzben megtartatna / 9.  Barbária

A koncertet a csapat negyedórás szünettel játszotta. Egyrészt az énekes, másrészt a dobos feltöltődésére ez a szünet – szerintem – indokolt volt. Másfelől lehetőséget adott arra is, hogy a megpihenő zenészektől a közönség aláírásokat gyűjtsön. Nagyon kispályás voltam az összefoglaló papírtokban kiadott három lemez egyes borítóinak aláíratásával. Volt, aki ekkorra már minden dedikációt begyűjtött, mások az egyes borítókat az érintett tagokkal írattak alá, míg az összefogó papírtokot a koncert-csapattal. Egyikük pl. a Big Shock Rocks from the Heart of Europe c. slpit-LP-ttel jelent meg, amin osztrák és magyar zenekarok dalai szerepeltek, köztük a Classica első felállása. Amint egy másik Classica-hallgatótól (az Analóg-koncert közönségéből) később megtudtam, az LP hazai forgalomban nem, csak a Lajtán túl volt kapható. A hangulat közvetlenségére jellemző, hogy pl. Galántai Zsolt a szünetben frissítőért szaladt, s aláírás-kérésemre ugyan megtorpant, de továbbfutva kihasználta a pihenés idejét. A szünet vége előtt azonban egyszerre ott termett, hogy ígéretét beváltsa. Nevetve azt is megkérdezte, komolyan gondolom-e a dedikációját, mert a fele még hátra van, ki tudja…

Egyébként volt abban valami, hogy ezt megkérdezte, mert a második szakasz kimondottan progresszív metal hangzással dominált jó ideig. Mintha a bonyolultabb dalokból a kilenc számos bemelegítő után ide szántak volna néhányat és ez a közönség figyelmét is alaposan lekötötte. Az egész előadást dominálta a Szalai Tamás Rolandjával keltett hangulat. A számomra meglepő volt, hogy a két kézzel leterített akkordszőnyegek mellett a jobbkezes szólók alatt a bal ritkábban játszott. Viszont a húrosok korábban már említett öblös zengéségével annyira jól kiegészült, hogy eleven hangzással abszolút teljessé vált. Tamás vokáljai is annyira a helyükön voltak, hogy a nóták hiteles megszólaltatására senkinek nem lehetett panasza. Épp “csak” annyiva maradtunk le, hogy mi (a közönség jó része) ennyi oktávot nem tudunk kiénekelni…

10.  Reference of the Holy Bible / 11.  Conscience left for inheritance / 12.  Csak egy ember vagyok – (nincs lemezen) / 13.  Legenda / 14.  Hív egy más jövő / 15.  Szálljon egy ősi szó / 16.  Ne hidd, hogy jó neked / 17.  Felkap majd a szél / 18.  A fém gyermekei

Nyilvánvaló volt, hogy sor kerül még ráadásra is, hiszen annyi dal maradt még eljátszatlanul. Így az ovációval fogadott és zárt klasszikus utolsó dal után még két tételt hallhattunk.

19.  Velem az ég / 20.  Egy világról álmodom.

Bevallom az eljátszott dalok listája Zsolt és Zoltán némi segítsége nélkül nem lenne teljes, mert többnyire annyira belefeledkeztem a koncertbe, hogy elhibáztam feljegyezni mindent dalt és kiemelkeőd pillanatot. A frontember a koncert végén megemlítette, hogy remélik, hamarosan újra találkozunk, s erre nem kell újabb 20 évet várni. Én is…. A csapat hivatalos FB-oldalán nyomon lehet követni az ezzel kapcsolatos híreket. Érdemes lesz elcsípni őket, én is figyelni fogom!

Lubomyr Melnyk
február 04.